MúzeumTrip! Interjú Varga Benedekkel, a Nemzeti Múzeum főigazgatójával

Kiállításpolitika

Magyar Múzeumok Online
2020-08-31 20:00

MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre, Csorna, Tapolca, Győr és Mohács, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, Eger és Nyíregyháza után most az ország egyik legnagyobb múltra visszatekintő közintézményébe látogatunk. Miután elég gyakran adunk hírt a Magyar Nemzeti Múzeum programjairól, aktuális ügyeiről, úgy döntöttünk, hogy az intézmény története után sorra látogatjuk azokat a tárakat, amelyek a 3 milliós gyűjteményt gondozzák, és a hozzájuk kapcsolódó kutatásokat elvégzik. Elsőként a nagymúltú Régészeti Tárban, majd az Éremtárban, utána Központi Adattár és Digitális Képarchívumban, a Magyar Nemzeti Múzeum Központi Könyvtárában, a Történelmi Képcsarnokban és a Történeti Fényképtárban néztünk körül.

A Nemzeti Múzeum olyan nagy, hogy kéthetes túránkon még a gyűjteményeket sem tudtuk körbejárni, így olyan fontos terültekre nem jutottunk el, mint a restaurátor munka vagy a közművelődési területek.

Zárásként Varga Benedek főigazgatót kerestük meg, hogy az elmúlt évek tárlatai mellett arról faggassuk, miként befolyáslta a világjárvány a múzeum idei kiállításpolitikáját. Természetesen jóval rétegzettebb beszélgetés kerekedett belőle! 

 

Hogyan érintette a Magyar Nemzeti Múzeumot a világjárvány és az azzal járó változások?

 

A Nemzeti Múzeum számára a COVID járvány ugyanolyan hatással volt, mint a legtöbb magyar, sőt külföldi múzeum számára is. A több hónapos bezárás során ugyan sikerült sok rétű virtuális kapcsolatot kiépítenünk közönségünkkel. Azonban hiába erősödött számottevően a virtuális térben való  jelenlétünk, mindez nem váltja ki a közönséggel való közvetlen találkozást kiállítási tereinkben, vagy az előadótermekben. A múzeumok számára a közönség, a látogatók jelenléte, mozgása, sodrása, kérdései és reakciói és jelentik az "éltető elemet", ahogy egy külföldi kollégám a napokban megfogalmazta. A Nemzeti Múzeum helyzete hasonló ahhoz, amit a világ legtöbb múzeumában jelenleg látunk: közönségünk létszáma a korábbi évek azonos napjainak nagyjából 10%-ára esett vissza. Ne szépítsük: ez sok szempontból katasztrófát jelent. Nyilvánvalóan lehet onnan is nézni a drasztikus csökkenést, hogy most érdemes igazán múzeumba járni, hiszen a kevesebb látogató, a halk, szellős környezet elevenebb élményt nyújt, a műtárgyak meghittebb, elmélyültebb megtekintését teszi lehetővé. A múzeumélmény így különlegesebb és egyedibb. 

 

A látogatók megszokták az elmúlt években, hogy egyszerre több időszaki kiállítás közül is választhatnak, ha a Múzeumba látogatnak. Most nem így van, a közönség csak a Közös időnk ’89-90 című tárlatot tekintheti meg. Hogyan hatottak a kényszerű intézkedések az idei kiállítási programra? Miről maratunk le a COVID-19 miatt?

 

Sok kiállítást kellett kényszerűségből  halasztanunk, nemcsak korábban kellett olyan sikeres tárlatokat bezárnunk, mint a CLARA – Rotschild Klára – Divatkirálynő a Vasfüggöny mögött”, hanem a 800 év magyar-horvát közös történelmét feldolgozó Ars et virtus kiállítás áprilisi megnyitóját 2020 decemberére kellett áttennünk. Sőt, a nagyon várt Birodalmi pompa című, a késő római császárkori ezüstművészetet feldolgozó nemzetközi kiállításunk megnyitóját 2021 március-áprilisára kell átütemeznünk. Ez utóbbi különösen fájdalmas, hiszen minél előbb szerettük volna a magyar és a nemzetközi közönségnek bemutatni egy olyan régészeti, történelmi és művészeti anyagot, amely a világ számára így együttesen soha nem volt látható. Alig ismert a közvélemény számára a késő-antik kultúra ezüsttárgyakban megjelenő lenyűgöző hagyatéka, amely közvetlenebbé teszi annak a világnak a megismerését, amelyben a 3-4. század római tartományainak az elitje élt. Partnereink – a British Museumtól, a Musée du Louvre-on át olasz, svájci, osztrák, német gyűjteményekig – továbbra is elkötelezettek projektünk mellett, s a több idő a kiállítás még alaposabb kiérlelését is jelenti. Végeredményben remélem, hogy előnyünkre tudjuk váltani a kényszerűséget. Megtartjuk ugyanakkor a holland partnerrel megegyezve a World Press Photo kiállítást a szokásos időben, szeptember 24. és október 25. között és bízunk benne, hogy a magyar közönség ugyanolyan lelkesen fogja felkeresni ezt a kiállítást, mint egyébként szokta.  Ha a járvány miatt maximalizálnunk kell a látogatószámot, akkor arról a közönség időben értesülni fog. Még a szigorú járványügyi távolságtartási rendszabályok alkalmazása esetén, magyarán ha óránként csak 100 látogatót tudnánk fogadni ezekben a termekben, akkor is naponta 800 látogató tudja megtekinteni a kiállítást nagyobb biztonságban, mint amiben az utcán jártában keltében van.

 

Szeptemberben elindul ugyanakkor a trianoni traumát feldolgozó vándorkiállításunk, amelyet Budapest után Tatán, Mosonmagyaróváron, Hajdúböszörményben, Makón, Székesfehérváron, Sopronban, Kaposváron és Szolnokon mutatunk be. Hasonlóan az I. világháborúval foglalkozó vándorkiállításunkhoz, ez a tárlat is egy hatalmas sátorban jelenik meg, nem egyszerűen a Nemzeti Múzeum, hanem általában a múzeumok falain kívül. 

 

 

Négy esztendeje vezeti az intézményt. Ebben az időszakban témájában vagy megvalósításában több újszerű, sokakat vonzó tárlat nyílt a Nemzeti Múzeumban vagy külföldi intézményekben a reformációtól elkezdve Görgei tábornok szerepének gyakorta változó megítélésén át a magyar arisztokrácia jelentőségének bemutatásáig. Ugyanakkor nemzetközi tapasztalat, hogy történeti témákban nem könnyű széles körű érdeklődésre szert tenni. Önöknek sikerült közérdeklődésre számot tartó témákat feldolgozni, vitákat generálni. Hogyan?

 

Az elmúlt négy évben alapvetően a hazai érdeklődés és látogatószám gyors emelkedése, nemzetközi kapcsolataink és együttműködésünk megerősödése jellemezte a Nemzeti Múzeumot. Időszaki kiállításaink elmélyültebbé, a közönség számára fontosabbá, relevánsabbá váltak. Voltak olyan tárlataink, amelyekkel erős társadalmi vitát generáltunk. Ilyen volt a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeummal 2017-2018-ban közösen rendezett Anna. Változatok székely asszonysorsra” c. kiállítás, amely fikciós elbeszélőmódot választott a 20. század derekának székely, női paraszti sorstípusainak bemutatására. A 2017-es "Ige-Idők" kiállításunk a reformáció magyarországi történetét dolgozta fel, és középpontjába a reformáció sokszínűségét, és máig tartó átfogó kulturális és művelődési hatását vizsgálta.

2019-ben mutattuk be „Az ismeretlen Görgei” kiállítást, amelyhez megszámlálhatatlan kerekasztal-beszélgetés és előadás kapcsolódott, hiszen 1848-49 emlékezete máig érzékeny pontja közgondolkodásunknak. De hasonló társadalmi vitát generált újabban a közösségi muzeológia erős példája, az 1989-90-es rendszerváltoztatást a közember perspektívájából feldolgozó  "Közös Időnk '89-90" c. tárlatunk, amely szintén élt fikciós elemekkel is. Ennek a kiállításnak az anyagát elsősorban a közönség adta össze és a kiállítás célja is – amely a kritikákban kevéssé tűnt fel – éppen az volt, hogy ne a rendszerváltoztatás nagypolitikai, hatalmi politikai összefüggéseit taglalja, hanem hogy az átlagember nézőpontjából ragadja meg az átalakulás elsöprő szabadságélményét. Véleményem szerint egyik legkiválóbb, legmerészebb jelenkor történeti kiállításunk volt, amelynek helyszínét és időpontját sajnos többször meg kellett változtatnunk. Ez nyilvánvalóan külön kihívást jelentett a kurátor számára, és kompromisszumokat is megkövetelt, de a végeredmény kritikai szellemű és társadalmilag elkötelezett tárlat lett.  

 

Összességében ezek a kiállítások gyakran ellentétes vagy versengő nézeteket vonultattak fel, s a látogató számára így érzékeltették egy-egy döntés súlyos morális dilemmáit, s azt, hogy a történelem sodra nem előre elrendezett események láncolatából fakad, hanem döntéseink határozzák meg a jövőt. Másfelől pedig arra az evidenciára hívják fel a figyelmet, hogy történeti emlékezetünk folyamatosan változik. Sok mindenben másként tekintünk a múltra, más kérdéseket teszünk fel, más összefüggéseket veszünk észre és hangsúlyozunk, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Tehát nem egyszerűen a források egyre bővülő feldolgozásán múlik a történelem felderítése, noha anélkül nem létezik tudományos véleményalkotás, hanem a források értelmezésén fordul meg egyúttal egy-egy korszak és egy-egy szellemi közösség álláspontja. Az értelmezés szempontjainak es módszereinek kialakítása során pedig a jelenkor kérdései ugyanolyan súllyal esnek latba, mint amilyen mértékben magának a vizsgált történelmi korszaknak a kontextusát igyekszünk rekapitulálni. A történelemtudomány, a történeti emlékezet, és ezek múzeumi reprezentációja soha véget nem érő, örökösen megújuló reflexió a múlthoz – jelenhez – jövőhöz való viszonyunkban. Ez adja örök frissességét és számomra folyamatosan megújuló szépségét.

 

Úgyis fogalmazhatunk, hogy a nemzet múzeuma társadalmi múzeumként nemcsak a múlt dilemmáira, hanem a jelen folyamataira is reflektálni kíván? 

 

A kiállítások egy részénél (reformáció, 1989-90), a közönség adományai, személyes történetei, emlékezete, vagy mindennapjai a társadalmi múzeum gyakorlatát idézte, hiszen ma is létező szellemi közösségek vettek részt benne, ismertek bennük magukra. Ez múzeumi szempontból fontos dolog, hiszen a múzeum ezzel kilép megszokott komfortzónájából, és a bemutatott, a látott anyag, a történeti jelenségek interpretációja közéleti viták részévé válik. Erre a Múzeumnak a jövőben is törekednie kell, még inkább vállalnia kell ezt az irányt. 

 

Hogyan  jelentkezik ez a kiállítási megközelítés a külföldön bemutatott kiállítások esetében? Hogyan alakul az utóbbi években a Nemzeti Múzeum külföldi jelenléte?

 

S persze ott voltak a külföldi szereplések. Mindenekelőtt a Nemzeti Múzeum híres kínai turnéja 2017 tavaszától 2018 teléig  Pekingben, Sanghajban, Hszianban és Kunmingben a „Sisi és Magyarország – a magyar arisztokrácia fényűző élete a 17-19. században” kiállítással, amelyet lélegzetelállítóan sok, 2,7 millió látogató keresett fel másfél év alatt. Tudjuk, hogy Kína nagy ország, de egy kiállítótér mégiscsak akkora, amekkora, s ez a látogatószám Kínában is nagyon ritka. A pekingi Palotamúzeumban, vagy a Sanghaj Múzeumban látogatószámunk meghaladta bármelyik ott vendégeskedő európai múzeum látogatószámát. A Sisi-kiállítás a Nemzeti Múzeum számára nyilvánvalóan azért volt olyan fontos, mert nemzetközi tekintélyünket nagyon megerősítette nem csak a kínai közönség előtt, hanem Európában és Amerikában is.  S persze azért is, mert a magyar anyaggal, a magyar történelem egy sajátos szeletével keltettünk ekkora érdeklődést. 

 

S mindeközben Olaszországban, Lengyelországban, Csehországban, Törökországban is folyamatosan szerepeltünk időszaki és állandó kiállításokkal is, sőt a napjaink közel-keleti keresztényüldözését feldolgozó tárlatunkat („Cross-in-Fire”) Budapest után három amerikai helyszínen mutattuk be, valamint a Vatikánban és Németországban.

 

Ahogyan a MúzeumTrip sorozat korábbi írásaiból kiderült, a Nemzeti Múzeum másik fontos területe az archeológia: az intézmény több mint egymillió régészeti tárgyat őriz. Hogyan találkozhat a közönség ezzel a rendkívül összetett gyűjteménnyel és a hozzá kapcsolódó kutatómunkával? 

 

A Nemzeti Múzeum szakmai-tudományos azonossága két nagyobb pilléren nyugszik: a  magyar történeti emlékek gyűjtése és interpretálása mellett a térség régészeti hagyatékán is. S a régészeti kiállítások vonatkozásában is jelentős tartalékai vannak a Múzeumnak. Ilyen lesz a korábban már kifejtett Birodalmi pompa kiállítás is, de ilyen volt az ország hat városában mindössze félév alatt bemutatott alaptárlat a Seuso-kincsről. Ebbe a sorba tartozik maga az állandó Seuso-kiállítás is, amelynek látványa, hangulata és mondanivalója – és itt most nem az egyes tárgyakról, s nem is a bemutatott anyag halmazáról beszélek, hanem mindezeknek önálló alkotásként a kiállításban való megjelenítéséről – tehát a Seuso-kiállítás színvonala, azt hiszem, a világ bármelyik tekintélyes múzeumában megállná a helyét. Ha valaki még nem látta volna egyszer sem, annak azt hiszem, érdemes mielőbb felkeresnie. Akik már látták, azt hiszem, úgyis újra és újra visszatérnek ehhez kiállításhoz.

 

Újítóan friss és üde volt, 2016-ban az avar kultúrának egyetlen szegmensével, bár azzal ötletesen és aprólékosan foglalkozó, Életre kelt avarok” kiállításunk. Vagy 2020-ban a Magyarságkutató Intézettel közösen rendezett Ezer és ezer jel kiállítás a honfoglalás kori magyarországi régészeti hagyaték észak-kaukázusi régészeti leleteinek párhuzamait felvillantó anyaga. Mindez arra utal, amelyre egyébként a Nemzeti Múzeum az elmúlt évtizedekben is számos példát adott, hogy régészeti anyagunk mondanivalója nem távoli, száraz és érdektelen tudást jelent, hanem kellő szakmai alázattal és merész kezdeményezőkészséggel minden további nélkül relevánssá tehető a mai közönség számára is. Sőt, ebben az esetben nem is állunk meg Budapesten: 2021 tavaszán nyílik Chicagóban az „Európa első királyai” című kiállítás a Field Museumban, amely a késő-neolit kortól a vaskorig vizsgálja a kisebb-nagyobb közösségek, társadalmak átalakulását a Kárpát-medencében és a lényegében a későbbi görög világon kívüli Délkelet-Európában. A kiállítás kurátorai a chicagói kollégák, azonban munkatársaim a mondanivaló kidolgozásában, a tárgyak válogatásában tekintélyes részt vállaltak, és a tárlatot 2023-ban nálunk is bemutatjuk. Szoros együttműködésben készítünk elő osztrák-magyar-német összefogással egy kiállítást Európa keletről jött nomádjainak világáról. Ez a kiállítás 2021-ben nyílik először az alsó-ausztriai Schallaburgban, majd ezt követően mutatjuk be Budapesten. Ebben az esetben a szó szoros értelmében közös kiállításról beszélünk, tehát nem csak műtárgyakat és szakértőket biztosítunk a kiállításhoz, hanem a budapesti kiállítás kollegáim kurátorságával készül.

 

A most említett nagyszabású külföldi együttműködések mellett vannak-e még hasonló terveik?

 

Előrehaladott tárgyalásokat folytatunk a British Museummal és a kínai Nemzeti Múzeummal egy-egy közös régészeti kiállításról, azonban a járvány ebben is erősen lassítja a tárgyalásokat. Ezek témájáról egyelőre korai lenne nyilatkozni, hiszen ezek a kiállítások egyértelműen a globális kiállítási piaci versenyben szerepelnek, és nem mindegy, ki, mikor, kivel, milyen nagyobb kitekintésű kiállítást rendez.

 

Több százezer év története, ezernyi tárgytípus, számtalan megközelítés, téma. Mi az ami mindezt összekapcsolja? Hogyan válik egységessé egy ekkora intézmény kiállításpolitikája? 

 

Látható, hogy a sokféle és mindig az adott helyzethez, közönséghez, érdeklődéshez igazodó kiállításaink sorozata nem nélkülöz bizonyos kohéziót. A képlet nyilvánvalóan rengeteg tényező együtthatásán nyugszik, azonban a vezérelv mégis világosan megragadható. A kulcs a Nemzeti Múzeum jelenlétének erősítése idehaza, a térségben, Európában és nagyvilágban. Tehát a magyar tárgyú, a magyar nemzet, az ország történelemében rejlő kulturális erőt, vagy történeti emlékezetünk sajátosságait megjelenítő kiállítások megrendezése alapvető fontosságú Magyarországon, de akár külföldön, sőt akár a Távol-Keleten is, amennyiben utóbbira reális lehetőség nyílik. A hazai közönségnek szóló történeti kialakításaink újszerű összefüggéseket, dilemmákat, történetiségünkhöz való viszonyunk folyamatos változását, ennek okait, összefüggéseit is érzékeltetni akarják. Hogy a közönség ne elégedjen meg statikus múltképpel, hanem dinamikájában, fordulataiban, válaszútjaiban lássa a nemzet, az ország és az állam történelmét. Ez a kulcsa modern nemzeti identitásunk történelmi távlatokra nyúló megerősítésének.

 

 

S a külföld számára ez hogyan jelentkezik?

 

Ebben az aspektusban mindenekelőtt meg kell különböztetnünk a történeti és régészeti tárgyú kiállításokat. Előbbi esetében, tehát a magyar történelemről, egyszerűbb és könnyebben érthető üzeneteket fogalmaznak meg tárlataink a külföld számára. Hiszen a külföldi közönség nem járatos a magyarság belső, lelki tépelődéseiben és nem biztos, hogy ennek árnyalataira is kíváncsi. Tehát egyszerűbb, lényegre törőbb, ám ugyanakkor Magyarország jelentőségét, a magyar történelem sajátosságait bemutató tárlatokra van szükségünk. Magyarán nem mindig, vagy jóval kevésbé érdemes a recepciótörténetet a középpontba állítanunk. 

 

Milyen tematikai megfontolások jellemzik a nemzetközi régészeti kiállításokat?

 

A régészeti kiállítások tematikája viszont az ország és egyben a tágabb térség kultúráinak és civilizációinak globális jelentőségét akarja megragadni. Ez a két szempont a „tágabb térség” és a „globális jelentőség” közösen egységet alkot. Azt a közönség számára egyáltalán nem evidens jelenséget kell ugyanis érvényesítenünk, hogy a Kárpát-medence és Kelet-Közép-Európa vagy Délkelet-Európa tágabb térségének populációi, népei, civilizációi mit képviseltek Európa, de általában véve a világ civilizációs folyamataiban. Ez távolról sem evidencia, hiszen például a világ nagy, univerzális gyűjteményeivel és nagyon széles spektrumával rendelkező múzeumai (mint British Museum, a Metropolitan Museum, a Louvre stb.) alaposan és bőségesen foglalkoznak például Óceánia, Ausztrália, vagy Dél-Kelet Ázsia akár egészen apró kultúráinak prehistorikus korszakaival is, azonban az öreg kontinens itteni része teljesen fehér foltot jelent a számukra. Mára az egész világ érdekes lett, csak éppen ez a régió nem? Erre a múzeumi reprezentációs, vagy éppen szakirodalmi, ismeretterjesztői példák vég nélkül sorolhatók. Történetileg szépen fel tudjuk fejteni, hogy ez az elmúlt 200-500 évben, a régiségtan, modern történettudomány, régészet kifejlesztése, a múzeumi világ és párhuzamosan a kolonializmus kiépülése során miért alakult így, majd a posztkolonialista diskurzus lelkifurdalása miatt miért szorult ki ismét az érdeklődésből, de azért mégis csak szürreális dologról beszélünk. Tudományosan hamis, morálisan nehezen védhető, és összességében szürreális dologról. Térségünk prehistorikus (de akár ókori és középkori) történelme során sokkal nagyobb szerepet játszott annál, mint amilyen recepciója mindennek jelentkezik napjaink múzeumi világában. Sőt, mivel Európa centrum-periféria viszonyai (ahogy bármelyik történeti régióé) folyamatosan változnak, a jelenlegi értékelés nemhogy analitikus, de szintetikus igazságként sem létezhet. Nem kétséges, hogy komoly munka áll előttünk, hogy mindezt el tudjuk fogadtatni. S ezért alapvetően fontosak a chicagói, pekingi, londoni vagy német együttműködéseink a régészeti kiállítások létrehozásáért. Ezen az úton kell haladnunk a Nemzeti Múzeum gyűjteményeinek bemutatásával, hogy olyan régészeti kiállításokat hozzunk létre, amelyek a régió jelentőségét, sőt – tudom, hogy relációs kategória, mégis hadd mondjam így – szépségét releváns, érdekes, lebilincselő módon mutatják be a külföldi közönség számára.

 

 

Milyen munkára alapozhatja a Nemzeti Múzeum ezt a fajta "missziót"?

 

Mindezek mögött nagyon komoly, nemzetközi és hazai hálózatokba épülő, vagy azokat éppen létrehozó tudományos kutatómunka húzódik. A kiállítás mindezeknek pusztán az összegzése. Olyan összegzés persze, amely túllép a tudományos diskurzusban indokoltan megkövetelt száraz és aprólékos kifejtési módon és eleven művészeti alkotást teremt. A Múzeum kutatási programjai, irányai és teljesítményei azonban önálló beszélgetést érdemelnek.

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00