A MúzeumTrip 14. állomása a Magyar Nemzeti Múzeum! - Múzeumtörténet dióhéjban

A múlt kötelez

Debreczeni-Droppán Béla
2020-08-15 20:00

MúzeumTrip olyan felfedező túra, amely során egy-egy múzeum mélyében, az ott őrzött tudás különböző rétegeiben tehetünk kirándulást. A Magyar Múzeumok OnLine kéthetente (minden hónap elsején és 15-én) másik múzeumot keres fel, hogy felfedezze és bemutassa a kisebb és nagyobb, régebbi és újabb intézmények történeteit, gyűjteményeit, kutatásait és programjait. Vác, Pásztó, Gyula, Debrecen, Szentendre, Csorna, Tapolca, Győr és Mohács, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, a kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum, Eger és Nyíregyháza után most az ország egyik legnagyobb múltra visszatekintő közintézményébe látogatunk. Ahogy szoktuk, elsőként a múzeum történetét derítjük fel! 

 

 

 

A Magyar Nemzeti Múzeum történetét röviden, ahogy szokták mondani dióhéjban nehéz megírni, hiszen több mint két évszázad történéseit, intézményi fejlődését kell belesűríteni néhányezer karakterbe. Néha persze meg kell tenni, akkor is, ha sok mindent ki kell hagynunk.

 

Akit viszont nem lehet kihagyni, az természetesen az alapítóként tisztelt felvilágosult főúr, Széchenyi Ferenc gróf, akinek személyéről reméljük még esik majd szó ebben az évben, hiszen december 13-án lesz 200 éve, hogy elhagyta e földi világot, amelynek jobbításáért egész életében oly sokat fáradozott. Ennek a tevékeny életpályának talán legjelentősebb mozzanata, döntése lett első nemzeti közgyűjteményünk létrehozása. Nagyvonalú adományát 1802. november 25-én foglalta hivatalos okiratba, mely szerint magyar, illetve hazai vonatkozású gyűjteményeit – ahogy fogalmaz: „édes hazámnak és a közösségnek hasznára és javára mindörökre és visszavonhatatlanul adományozom, átadom és átruházom”. Az adományozás másnap megkapta az uralkodói jóváhagyást is, de ez nem jelentette azt, hogy minden rögtön készen állt. A gyűjteményeket – szám szerint 11884 kötetet, nyomtatványt, 1156 kéziratot, 142 kötet térképet és rézmetszetet, 2665 egyedi darabból álló éremgyűjteményt, 2029 nemesi címert, továbbá néhány régiséget és festményt, zömében hungarikákat – még az ország fővárosába kellett szállítani, Széchényi Ferenc ugyanis fontosnak tartotta a következőket is kikötni alapítólevelében: „ez az Országos Múzeum mindig ugyanazon a helyen maradjon, ahol az irányító országos kormányszerv székhelyét tartja.” De facto tehát megszületett egy nemzeti intézmény, 1803. augusztus 20-án meg is nyílt a pesti pálosok volt kolostorában, a későbbi Központi Szeminárium ma is álló épületében, de jure azonban 1808 őszén A nemzeti Muzeum felállitásáról és a magyar nyelv müvelését előmozdító más intézkedésekről címet viselő VIII. törvénycikkel született meg, hogy aztán még néhány évig eltartson a múzeum tárak kialakulása. Egy folyamatról beszélhetünk tehát, amelyet egyrészt Miller Jakab Ferdinánd, a Nemzeti Múzeum első igazgatója vezényelt le, másrészt Habsburg József nádor, akit az említett „múzeumi” törvény a Nemzeti Múzeum „Pártfogójává” tett. Ez lehetett volna egy puszta cím is, de József nádor szívügyévé vált e múzeumügy, e nemzeti közintézmény kiépítése, majd fejlesztése. Hogy mennyi mindent tett mindezért azt hosszasan lehetne sorolni, de talán a legjobban az az ezüst emlékérem mutatja meg számunkra, amelyet 1902-ben, a Múzeum alapításának 100. évfordulójára készítettek, és amelyen a múzeumpalota mellett két ember portréja áll: Széchényié és József nádoré. Az alapítás érdeme az előbbié, a létrehozás és biztos alapokra állítás pedig az utóbbinak köszönhető elsősorban. 

 

A Magyar Nemzeti Múzeum alapításának 100. évfordulóján kiadott ezüst emlékplakett (MNM Éremtár)

 

 

A kezdeti években egyébként még maga az intézmény neve sem véglegesült és bár legtöbbször a későbbi elnevezés szerepelt, számos alkalommal nevezték még Nemzeti Gyűjteményháznak, a Magyar Gyűjtemények Tárházának is. Ebben az időszakban pedig még egy olyan javaslat is született, Miller múzeumigazgatótól (1811), amely alapján A Karok és Rendek József nádor Múzeumaként hívták volna az intézményt. Ezt a javaslatot maga József nádor vetette el, aki úgy vélte, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum (Museum Nationale Hungaricum) elnevezés nem szorul semmiféle kiegészítésre és változtatásra.

 

Egy végső és méltó bemutatóhelyre még egy ideig várni kellett, hiszen az első szűk hajlék után a mai Egyetem téren álló korábbi tudományegyetemi épületben kaptak néhány szobát 1807-ben a gyűjtemények. Ebben az évben Hild János építész egy tervet is készített a Nemzeti Múzeum leendő épületéhez, de ez végül nem valósult meg. Az építkezés helyett az állam 1813-ban megvette a gróf Batthyány-család pesti Országút melletti telkét, amelyen az 1750-es években Klobusiczky Ferenc kalocsai érsek emelt egy palotát, amit utódja Batthyány József érsek bővíttetett ki. Ebbe az épületbe költözött át a Nemzeti Múzeum és negyedszázadon keresztül, egészen 1838-ig itt lehetett megtekinteni. (A palota egyik pinceága mind a mai napig megvan a föld alatt.)

 

A Nemzeti Múzeum első hajlékai: a volt pálos kolostor, az egyetemi templom és a pesti tudományegyetem épülete (MNM Történelmi Képcsarnok)

 

 

Még az előző kiállítóhelyen, az egyetemi épületben nyílt meg az éremgyűjtemény és az ásványgyűjtemény is 1810-ben, mely utóbbit a kezdetekben az alapító felesége, gróf Festetics Julianna (1808-ban adományozott) ásványkollekciója jelentette. A Tehel Lajos óbudai városi orvos által tudományos rendszerben felállított gyűjteményt először 1810. október 22-én, József nádor és öccse, Antal főherceg, a Német Lovagrend nagymestere látogatta meg. Az egyik korabeli tudósítás így írt a látogatásról: „Megtekintvén a’ Könyveknek és Kézirásoknak Tárját; a’ Magyar Pénzeknek ládájokat, a’ Régisegéknek, Ritkaságoknak, és Drágaságoknak gyüjteményét, a’ Magyar Ásványoknak palotajában, melly tsak egynéhány nap előtt készült meg, és közönséges haszonra állitatott fel, majd két óraig múlattak Eö Cs. K. Fő Herczegségek.” E látogatás után (szinte napra pontosan) négy évvel három uralkodó: I. Ferenc osztrák császár és magyar király, Sándor orosz cár és Frigyes Vilmos porosz király tekintették meg a múzeum gyűjteményeit, a természeti tárat immár a múzeum újonnan vásárolt palotájában.

 

A 19. századi nemzeti múzeumi látogatók a 20-21. századi értelemben vett, kimondottan a nagyközönség számára létrehozott állandó kiállítást, amely szerves egészben mutatta volna be az egyes tárak anyagát, nem láthattak. A múzeum tárai a rendelkezésükre álló szobákban, termekben voltak megtekinthetők, mégpedig úgy, hogy tulajdonképpen a mai múzeumpalota felépüléséig legtöbb esetben a munkaszobák is a „kiállítótér” részét képezték. A gyűjtemények feldolgozott anyagát üveges szekrényekben, fali-, illetve asztali tárlókban őrizték. Mai értelemben vett látványtár, nyitott raktár volt a kiállítás, de a bemutatott múzeumi tárgyakra nem a rendezettség, hanem inkább a túlzsúfoltság volt a jellemző. A kiállítás csak abban az esetben elégíthette ki az érdeklődők tudásszomját, ha a vezetést az adott tár vezetője, szakmai kezelője, korabeli megfogalmazás szerint őre tartotta (hiszen sokáig tárgyfeliratok sem voltak), de erre a gyűjteménnyel kapcsolatos temérdek munka miatt ideje sem nagyon volt, úgyhogy a kiállítást a múzeum szolgái (famulusai), később, 1856-tól teremőrként rokkant, veterán katonák felügyelték, de ők szakmai felvilágosítással nem, vagy alig tudtak szolgálni. A múzeum igazgatója, illetve az egyes tárak őrei elsősorban a kiemelt (királyi, főúri) és a külföldi vendégeket kalauzolták. Nyomtatott kalauz, azaz kiállítási vezetőfüzet 1857-től segítette a látogatók tájékozódását (a Nemzeti Múzeum által kiadott szakmai igényű kalauz csak 1870-től). 

 

 

Az első, még nem múzeumi kiadású kiállítási vezető címlapja és a múzeumi teremőr ábrázolása a Magyar Salon 1888. évfolyamából 

 

Már említettük, hogy a régi épületben, az egykori érseki palotában 1838-ig lehetett megtekinteni a gyűjteményeket, amelyeket ideiglenesen átszállítottak a Ludovika épületébe, miután 1838 márciusában minden idők legmagasabb vízállásával tetőzött Pesten az árvíz. Mátray Gábor, a múzeumi könyvtár vezetője 1868-ban megjelent munkájában erről a következőket írta: „Nov. 4-ig csakugyan minden ki lőn hordva; de ezen sietve történt munka sem a gyüjtemények sokaságának megfelelő óvatossággal, sem illő renddel nem történhetett, s az intézeti szolgák és tisztviselők tetemes fáradságát vette igénybe. A kihordott gyüjtemények egy része rögtönözve s ideiglen a Ludoviceumben ismét fölállittatott; többi része ládákba zárva veszteglett ott 1847-ki tavaszig; minél fogva azoknak a tudósok s a nagy közönség kilencz év lefolytaig nem sok hasznát vehette.” A régi hajlék mögött 1837 júniusától elkezdődött az új múzeumpalota építése a magyar klasszicista építészet kimagasló alakja, Pollack Mihály tervei szerint. Az ehhez szükséges hatalmas összeget az 1836. évi XXXVII. törvénycikkben biztosította az országgyűlés. Nem mellesleg ennek a törvénynek köszönhette a Nemzeti Múzeum valaha volt legnagyobb állománygyarapítását is, hiszen a vármegyék országgyűlési küldöttei megszavazták azt a 125 ezer forintot is, amelyből aztán megszerezhették Magyarország akkori legnagyobb és leggazdagabb magánkézben lévő régiséggyűjteményét, a Jankovich-gyűjteményt.

 

 Az 1838. évi ngy pesti árvízre vonatkozó bejegyzés a Magyar Nmzeti Múzeum régiségtári vendégkönyvéből (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum)

 

Az első magyarországi múzeumi épület tíz év alatt készült el, 1847-re. A múzeumpalota belülről azonban már 1845-46-ban olyan állapotban volt, hogy elkezdődhetett a gyűjtemények tervszerű visszaköltöztetése és elhelyezése. Sőt 1846-ban megnyílt a Pyrker János László egri érsek által adományozott képtár és az első ideiglenes tárlat, a Kossuth Lajos szervezésében megvalósult iparműkiállítás is.

 

1848 januárjában elkészült a múzeum új nyitvatartási rendje, amely többek közt így szólt: „1) A közönség  részére jelenleg megnyitható gyüjtemények (ünnep és vasárnapokat kivéve) naponként délelőtti 9 órától kezdve 1 óráig állanak nyitva, és pedig hétfőn s csütörtökön a kincstár, pénz és régiség-gyüjtemény, kedden s pénteken a természetosztály s kézmügyüjtemény, – szerdán és szombaton a képtár. 2) A közszemlére meghatározott idő kezdete s vége a muzeum belső udvarán alkalmazott harang meghuzásával adatik mindenkinek tudtára. 3) Nap- és esernyőket, botokat, kardokat, vagy más bárminemü fegyvereket a gyüjtemény-termekbe bevinni tilos levén, azokat visszajöttökig a t.cz. látogatók a kapusnál hagyják letéve.” (A múzeumi könyvtár, az Országos Széchényi Könyvtár még jónéhány évig csak a kutatók számára volt nyitva, a nagyközönséget 1860-tól fogadta csak.)

 

Épphogy elkezdődhetett volna a Nemzeti Múzeum nyugodt, mindennapi működése, amikor egyszer csak, napra pontosan tíz évvel a nagy pesti árvíz tetőzése után, a forradalmi lelkesedés tetőzött a múzeumpalota előtt. Az 1848. március 15-i nagygyűlés – melyen ugye Petőfi is jelen volt, de nem szavalt – örökre összekötötte e nevezetes forradalmi napot a nemzet múzeumával.

 

A Nemzeti dal kottacímlapja, 1848 április - ennek is köszönhető, hogy kialakult az a legenda, hogy március 15-én a Múzeum épületénél Petőfi elszavalta forradalmi költeményét (MNM Történelmi Képcsarnok)

 

 

A múzeumpalota előtti terület nagygyűlések gyakori színhelye, majd gyakorlatozó-, toborzó- és táborozó hellyé vált 1848-49-ben. A történelem múlt időben ott volt a kiállítótermekben, de jelen időben is megjelent az épületben, hiszen a múzeum dísztermében ülésezett 48’ júliusától a népképviseleti országgyűlés felső háza. A múzeumpalota országházi funkciója aztán 1861-től állandósult, hiszen ebben az évben, majd 1865-66-ban a Képviselőház, 1867-től 1902-ig, a mai Parlament megépüléséig pedig a Főrendi Ház működött itt.

 

A Főrendi Ház ülésterme a Nemzeti Múzeum dísztermében  (MNM Központi Adattár és Digitális Képarchívum)

 

E politikai térfoglalásból indult el a múzeumépület kegyeleti hellyé válása is: 1861-ben a Képviselőház két jeles tagját, Palóczy László korelnököt és a T. Házban többséggel bíró Határozati Párt vezérét, gróf Teleki Lászlót ravatalozták fel a Múzeum kör alakú előcsarnokában. Innentől számítva több mint nyolc évtizeden keresztül, 1944-ig a Nemzeti Múzeumból kísérték utolsó útjára a nemzet nagy halottjait (legalábbis a legtöbbet), köztük például Kossuth Lajost (1894), Jókai Mórt (1904), Görgey Artúrt (1916), Ady Endrét (1919) és Bem apót (1929). 

 

Gróf Teleki László ravatala a múzeum Rotundájában, 1861 (metszet a Vasárnapi Ujságból)

 

A 19. század második felében olyan kiváló tudósok fejtették ki a Magyar Nemzeti Múzeum falai között tevékenységüket, mint Rómer Flóris, Hampel József és Pulszky Ferenc. Pulszky negyedszázados igazgatósága alatt a tárak megújultak és az intézmény európai összehasonlításban is jelentősen fejlődött. A dinamikusan gyarapodó gyűjtemények már ekkor kinőtték az intézmény falait és a nemzetközi muzeológia fejlődése is a szakosodás, a szakmúzeumok kialakítása irányába mutatott. Így vált önálló intézménnyé – a nemzeti múzeumi gyűjtemény egy részének leválásával – 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig, a képtár egy részéből, a Szépművészeti Múzeum. A kiválások aztán a 20. században is folytatódtak a Néprajzi Múzeum és a Természettudományi Múzeum, valamint az Országos Széchényi Könyvtár önállósodásával. A 19. századi komplex gyűjteményi struktúrájú múzeum a 20. század harmincas éveire történeti-régészeti szakmúzeummá vált, az 1934. évi közgyűjteményi átszervezés után ezt deklarálta új neve is: Magyar Történeti Múzeum (ekkor vált másfél évtizedre tagintézményévé az Iparművészeti Múzeum). Régi nevét, a Magyar Nemzeti Múzeumot – bár a közbeszédben továbbra is használták – csak az 1949-es múzeumi törvény után kapta vissza.

 

Pulszky Ferenc múzeumigazgató, aki európai színvonalra fejlesztette a Nemzeti Múzeumot (MNM Történeti Fényképtár)

 

A múzeumépület, bár számos gyűjtemény elhagyta, mégis bővítésre szorult, amelyre a 19. század derekától több terv is született. Végül 1926-27-ben került sor Lechner Jenő tervei szerint az épület teljes felújítására, melynek során sikerült az épületen belül a tetőtérben új helyiségeket kialakítani, így a raktározási gondok egy időre megoldódtak. A következő nagy változást, ugyanakkor jelentős térnyerést a múzeum számára az Országos Széchényi Könyvtár 1980-as évek közepén végbement kiköltözése jelentette. A múzeumpalotát teljes egészében azonban csak 2005 januárjától tölthették be a Nemzeti Múzeum raktárai és kiállítóhelyei, amikor a Természettudományi Múzeum utolsó itt tartózkodó egysége, az Őslénytani és Földtani Tár is kiköltözött.  

 


A múzeumi könyvtár olvasóterme, 1902

 

Az ezredforduló körüli években (1996 és 2006 között) került sor a Magyar Nemzeti Múzeum épületének újabb nagy rekonstrukciójára, melynek során többek között a két belső udvar alatt sikerült munkaszobákat és új kiállítási teret (a római Lapidáriumot) kialakítani. E belső átépítésnek és felújításnak köszönhetően kerülhettek be az épületbe az 1990-1991-ben az intézménybe betagozódott Legújabbkori Történeti Múzeum gazdag gyűjteményei, osztályai.

 

A szervezeti bővülés egyébként már korábban megindult, mégpedig az 1960-as évek elején új vidéki helyszínekkel: néhány kiemelkedő történelmi épületegyüttes, illetve múzeum került a Magyar Nemzeti Múzeum szakmai irányítása alá (ezzel mintegy országos jelentőségüket hangsúlyozva), mint az intézmény filiáléja: a visegrádi Mátyás Király Múzeum, a sárospataki Rákóczi Múzeum és a monoki Kossuth Múzeum, 1985-től pedig az esztergomi Vármúzeum. Sokáig ezek számítottak az MNM tagintézményeinek, majd 2012-ben jelentős mértékben bővült ez a kör miután számos, korábban a megyei múzeumi szervezetben működő intézményt csatoltak szervezetéhez: Széchenyi Emlékkiállítás (Nagycenk), Vay Ádám Muzeális Gyűjtemény (Vaja), Báthori István Múzeum (Nyírbátor), Palóc Múzeum (Balassagyarmat), a Villa Romana Baláca – Római kori villagazdaság és romkert (Nemesvámos), Vésztő-Mágor Történelmi Emlékhely, Csolt Monostor – Középkori Romkert (Vésztő), Balassa Bálint Múzeum (Esztergom). Ezek közül 2014 őszén a nagycenki Széchényi Emlékkiállítást átadta a kormányzat az Eszterháza Kulturális, Kutató és Fesztiválközpontnak. Nagycenken abban az alig több mint másfél évben, amíg a kiállítóhely a az MNM szervezetébe tartózott, sikerült új állandó kiállítást rendezni.

 


A sárospataki vár, az MNM szervezet egyik ékköve

 

 

Legutóbb, 2017-ben a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár neve elé is odakerült a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve 2018-ban egy új nagy régészeti szervezeti egység jött létre az intézményen belül MNM Régészeti Örökségvédelmi Igazgatóság néven (mely a 2001. évi LXV. törvény alapján az egész országban koordinálja a nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátást).

 

A név az mindig nagyon lényeges, – 1956-ban pl. a múzeumi Forradalmi Bizottság követeléseinek egyik pontja volt, hogy maradjon meg a Múzeumkert neve – és az elmúlt bő két évszázad története és eredményei miatt ez a Magyar Nemzeti Múzeum esetében is hatványozottan így van. És még egy dolog, amely a nemzet múzeumának történetében folyamatosan megfigyelhető, hogy egyszerre élt benne egy fontos intézményi tradíció, és egyszerre jellemezte az örök megújulás is (és ez még akkor is igaz, ha nyilván időszakonként ez más és más intenzitással történt meg).

 

Leadkép: Nádler Róbert festménye a Magyar Nemzeti Múzeumról, 1900 (MNM Történelmi Képcsarnok)

 

Közösségek Hete, felhívás, programajánló, virtuális, örökségvédelem
2020-05-12 13:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00