Hogyan alakította át az 1956-os forradalom három fiatal szobrász életét és művészi pályáját? Bencsik István, Erdélyi Attila és Tóth Sándor a Magyar Képzőművészeti Főiskola növendékeiként kapcsolódtak be a forradalmi eseményekbe, és mindhárman tagjai lettek a Magyar Szobrászművészek Forradalmi Bizottságának. Sorsuk később eltérően alakult: volt, aki emigrációba kényszerült, mások itthon építették fel életművüket. A szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum közös emléktárlata nemcsak három alkotói pályát állít egymás mellé, hanem arra is rávilágít, miként formálta a történelem a 20. század második felének magyar művészetét. A kiállítást Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg október 10-én. Beszédét az alábbiakban közöljük.
Szobrásznak lenni a múlt század ötvenes éveinek Magyarországán nehéz vállalás volt: dúlt a szocreál, a szobrászat a propaganda, a kultúr-ideológia puszta eszközeként, játékszereként egzisztált. A második világháború utáni korszak legjelentősebb szobrászati műveiként Budapesten a gellérthegyi felszabadulási, illetve szovjet hősi emlékmű, és a Dózsa György (Felvonulás) úti Sztálin-emlékmű valósult meg – egyik sem kerülhette el teljes vagy részleges 1956-os ledöntését –, de rohammunkában készültek a földalatti gyorsvasút állomásainak grandiózus, időközben torzóban megrekedt monumentumai, és a Népstadion-szoborgaléria didaktikus sportoló- és munkás-paraszt alumíniumbábjai is. Szerény kivitelű, ócska anyagokat felhasználó szovjet hősi emlékművek, felszabadulási emlékművek emelkedtek országszerte. A kiállításokon a később köztérre került hatalmas kompozíciók gipsz-változatai szerepeltek, lényegtelenné avatván, teljesen háttérbe szorítván a kisplasztikát, az igazi szobrászatot. A művészet nyilvános fórumain csak realista, csak szocialista realista szobrászat létezett.
Tóth Sándor: 1956-os emlékmű terve
A szobrászatot is determináló korszellem, a kommunista eszméket és társadalomépítést szolgáló diktatúra és kultúrpolitikája az 1956-os forradalomba és szabadságharcba torkollt, amikor oly sok társadalmi csoport összefogva számolt le a közelmúlt vállalhatatlan elveivel és embertelen gyakorlatával, és újrakezdést hirdetett. Ezekben a folyamatokban és történésekben a művészek is aktívan részt vettek: az 1945 előtt is már tevékenykedő mesterek, a pályájukat a világháború után kezdő fiatal művészek és a tanulmányaikat a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolán végző szobrásznövendékek egyaránt. Vagyis elmondható, hogy 1956 forradalma és szabadságharca nemcsak a magyar történelemben fordulópont, éles korszakhatár, hanem számos magyar művész életútját, pályáját, munkásságát is meghatározó, sorsfordító történések időszaka. Életre szóló élményeket adott, a szobrászi hivatásukat meghatározó volt ez annak a három szobrásznak, Bencsik Istvánnak, Erdélyi Attilának és Tóth Sándornak is, akik ezekben az években végezték Budapesten művészeti tanulmányaikat.
Erdélyi Attila művei a szarvasi kiállításon
A forradalom és a szabadságharc eseményeinek kirobbantója és mozgatója az egyetemi ifjúság volt, és e folyamatokban fontos szerepet játszottak – a Műszaki Egyetem diákjai mellett – a művészeti főiskolások is. A Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatói is – a főiskolán tartott gyűléseket követően – ott meneteltek a forradalmat kirobbantó október 23-i felvonuláson, ott voltak a Petőfi-szobornál és a Bem-szobornál is, majd az október 23-át követő napokban szervezett formában fegyveres őrszolgálatot láttak el. A budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola épülete a forradalom napjaiban, illetve a forradalom leverése során kirobbant harci események során fontos színtér volt, ahol szervezkedések zajlottak, ahol plakátokat és röplapokat nyomtattak, illetve ahol fegyveresen szálltak szembe a szovjet megszállókkal. Így kiemelten meg kell emlékeznünk a főiskola azon fiatal növendékeinek tragikus sorsáról, akik a szovjet megszállókkal szemben fegyveresen is szembeszálltak, és a főiskola épületében vesztették életüket. Róluk egy beszélgetésben így nyilatkozott Melocco Miklós szobrászművész: „November 4-én Komondi Sándor, Kovács István és Csűrös Zoltán voltak az épületben és elkezdték védeni. Komondi az mesterlövész volt, és mindig talált. A ruszkik így azt hitték, hogy itt valami nagyon komoly ellenálló fészek van, úgyhogy lekvárrá lőtték azt a három embert. A főiskola udvarán temették el őket.”
Néhány nappal korábban, a forradalom utolsó napjaiban, még közvetlenül a szovjet megszállás előtt – Tóth Sándor szobrászművész emlékezése szerint október 30-án vagy november 1-jén – a budapesti Fészek Művészklubban megalakult a Magyar Szobrászművészek Forradalmi Bizottsága, amelynek tagjai között a már korábban is jelentős munkásságot kifejtő mesterek, mint Borsos Miklós, Erdey Dezső, Kerényi Jenő, Vígh Tamás, Vilt Tibor, Megyeri Barna, Makrisz Agamemnon, Wagner Nándor mellett a fiatalabbak, sőt akkor még főiskolások is részt vettek, így soraikban ott találjuk Bencsik Istvánt, Erdélyi Attilát és Tóth Sándort is. Ez a bizottsági tagság – jóllehet a grénium előtt nem nyílt tér és idő hathatós tevékenység kifejtésére – a forradalom bukása után nem bizonyult jó szakmai és egzisztenciális ajánlólevélnek: számos művészt hosszú hallgatásra ítéltek, többen, félve a megtorlástól, és reménytelennek látván a magyarországi helyzetet emigrációba vonultak, a korabeli szóhasználat szerint disszidáltak: így Wagner Nándor Svédországban, Erdélyi Attila Franciaországban talált új otthonra. Róluk aztán ezután évtizedekig senki nem beszélt a magyar művészetben, de Erdélyi Attila fájdalmasan korai halála is – az 1934-ben született művész 37 évesen, 1971-ben hunyt el Franciaországban – feledésre ítélő tényező lehetett. És annak ellenére, hogy az Erdélyi-művek viszontagságos körülmények között később hazatértek, megbocsáthatatlan, hogy az ezredfordulón megjelent Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban is hiába keressük nevét és munkásságának leírását, jóllehet a közelmúlt évtizedei során számos kezdeményezés zajlott, hogy életműve megkaphassa a kellő, a megillető művészettörténeti megbecsülését.
Bencsik István művei a kiállításon
Ezúttal az 1956-os sorstársak, a forradalmi bizottság másik két tagjának alkotásai körében kerülnek bemutatásra az ötvenes években még szobrásznövendék, később külföldön a munkásságát a festészetben kiteljesítő, Szarvas városához oly erős szálakkal kötődő alkotó, Erdélyi Attila a Tessedik Sámuel Múzeum gyűjteményében őrzött munkái. Bencsik István szobrászművész a monumentális szobrászat és a kisplasztika terén, míg Tóth Sándor – bár készültek műhelyében monumentális kapudomborművek is – elsősorban a kisplasztika és hangsúlyosan az éremművészet körében építette fel hosszú évtizedeken átívelő, a XX. századi szobrászatban hangsúlyos, kiemelkedő jelentőségű életművét. Mindketten természetelvű, az emberalakot megjelenítő, de különös látásmódról tanúskodó, egyéni plasztikai nyelvezetet, stílust csillogtató szobrászatot műveltek: Bencsik testrészeket kiemelő, talán a torzó-műformába sorolható, izgalmas kivágások által határolt arcrészleteket, kezeket, ujjakat megjelenítő, kőbe és fába faragott, bronzba és gipszbe öntött – ezúttal egy magángyűjteményből kölcsönzött – kompozíciói a közelmúlt magyar szobrászatának kimagasló jelentőségű, szimbolikus töltetű alkotásai.
Sajnos Erdélyi Attila szobraiból alig-alig maradt fenn egy-egy munka, de festészete, amely ugyancsak az emberalakra koncentrál, kárpótol a plasztikai hiányokért. Erdélyi művészetének lényegét egy 1979-es beszélgetés során Németh Lajos művészettörténész fogalmazta meg: „Véleményem szerint Erdélyi Attila művészetének egyik jellemvonása a nagy, monumentális témák iránti vonzalom. Nem egyszerű formakérdésről van szó, hanem arról, hogy Erdélyi valami mély tartalomvilágot akar megfogalmazni, véleményét az emberi sorsról, a történelemről – tragikus, drámai tartalmakat tehát. Ebben nem szakadt el a hazai tradícióktól, sőt, annak továbbfejlesztője. … A mély tartalmak elmondására alkalmas témakört kellett tehát keresnie. Ez magyarázza a biblikus témákhoz való fordulását, a manierista kor kompozícióinak reminiszcenciáját. Nem közvetlen biblikus témák ezek, inkább sejtetések: az Ószövetség tragikus hangjának modern hangvételű újraidézése. Olyan tematikát, megformálandó anyagot keresett tehát, amely alkalmas arra, hogy filozofikus mondandót tolmácsoljon, emberi világot tükröztető tartalmakat tudjon benne megfogalmazni. … Műveinek olyan expresszív sodrása, átütő ereje van, amely ugyancsak ritka. Összefoglalva tehát: Erdélyi művészetének az egyik jellemvonása annak a drámai anyagnak a keresése, amelybe bele tudja vetíteni filozofikus és etikai gondolatait, a másik pedig az elemi expresszitivás.”
Az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik évfordulóján három olyan művész alkotásait tárta közönség elé a szarvasi Tessedik Sámuel Múzeum, akik tevékeny résztvevői voltak a történelmi eseményeknek, és akiknek művei – eltérő utakon – messze távolodtak azoktól a direktíváktól, amelyek beárnyékolták tanulmányaik időszakát, és akik a modern művészet szellemiségét hordozva, az elbukott forradalom keserű következményeit, de felemelő élményét átélve és kamatoztatva építették fel idehaza vagy külföldön életművüket. Életútjuk, szobrászatuk és festészetük a XX. század második felének pontos, hiteles, tragédiákkal szabdalt művészeti korképe.
Leadkép: Bencsik István: Test (1975). Magántulajdon.
(Elhangzott 2026. október 10-én Szarvason, a Tessedik Sámuel Múzeumban, a kiállítás megnyitóján.)
A kiállítás megtekinthető: 2026. október 10. – november 22.
Kurátor: Ván Hajnalka, a Tessedik Sámuel Múzeum művészettörténésze
