Az idén december 4. és 5. között a Néprajzi Múzeumban lezajlott ICOM-ICME konferencia első napjáról már korábban olvashattunk. A Néprajzi Múzeummal közösen szervezett Museums and Change. Transforming our Institutions for the Future (Múzeumok és változás. Intézményeink átalakítása a jövőért) című konferencia fórumot biztosított muzeológusoknak, kurátoroknak, etnográfusoknak és antropológusoknak arra, hogy megvitassák a múzeumokat érintő legégetőbb kérdéseket.
A nemzetközi szimpózium második napja Repositioning the ethnographic museum/Challenging the Eurocentric gaze című szekcióval kezdődött, Serena Iervolino (ICME/King’s College London (UK)) moderálásával.
Az első előadást Gabriel Schimmeroth (Museum am Rothenbaum – Kulturen und Künste der Welt – MARKK) tartotta meg, melyben a MARKK falai között létrehozott Zwischenraum – A Space Between kísérleti tér létrehozásának folyamatait és lehetőségeit mutatta be. A tér megalkotásakor a kurátorok szándéka volt, hogy lehetőséget adjon találkozásokra, eszmecserére és kísérleti kiállítások létrehozására, különösen a dekolonizáció és inklúzió kérdéseiben. Előadásában bemutatta, hogyan hatottak a tér kialakítására az akadémiai és posztkoloniális diskurzusok, és miképp formálta át a kurátori gyakorlatokat.
Thomas Laely (Ethnographic Museum – University of Zürich) előadása egy fontos kérdést vet fel az európai / nyugati és az afrikai múzeumok illetve közösségek közötti együttműködések kapcsán, ugyanis az ezek kritikai reflexiója ritkán történik meg az afrikai helyi múzeumok szemszögéből. Az ismertetett példákon keresztül Laely rámutatott arra, hogy az afrikai közösségek múzeumi gyakorlata sokszor ellentétben áll az európaival, ugyanis kevésbé a tárgyak fizikai védelmére helyezik a hangsúlyt, hanem a társadalmi, kulturális gyakorlatokra.
Andrea Scholz (Ethnological Museum, Berlin) prezentációjában a berlini múzeum legújabb tárlatainak készítési folyamataira, és közösségekkel való együttműködési projektekre nézett rá kritikai szemmel. Előadásában rámutatott azokra az intézményi mechanizmusokra, amelyek a projektek sikertelenségét okozták, és megakadályozták a valódi változást. Ellenben fontos változásként mutatta be a Global Community Center nemzetközi szakmai bizottság megszületését, amely az utóbbi években jött létre, külsős és több, Németországban élő etnikai közösség tagjait is magába foglalva, és célja az országban élő közösségek inklúziója a berlini múzeumba.
Piret Koosa (Estonian National Museum, Tartu) a 2016-ban új épületbe költözött Észt Nemzeti Múzeum jelentős finnugor gyűjteményének dekolonizációs szempontú újraértelmezési kísérleteiről beszélt. A múzeum már megalapítása óta felelősséget vállal az önálló országgal nem rendelkező finnugor nyelvet beszélő népek reprezentációja iránt, ami miatt a szovjet időszak alatti gyűjtéseket kevésbé vizsgálták kritikai szempontból. Ez olyan további kutatásokat ösztönzött, amelyekben terepmunkák és a szovjet időszak alatti gyűjtési naplók, feljegyzések módszeres kutatásának kezdetét eredményezte.
A szekciót záró beszélgetés többek között az afrikai múzeumok példáját továbbgondolva visszautalt Laura Broekhoven gondolatmenetére, miszerint a lokális közösségek szempontjait sokkal inkább figyelembe vevő „cultural care” ugyanannyira, ha nem fontosabb, mint a múzeumi érdekeket figyelembevevő, sokszor túlzó, a műtárgyak emberektől hermenetikusan elzáró védelme. A műtárgyvédelmi és az emberi szempontok közötti sokszor éles különbségekre a megoldást a továbbképzésekben, a szakemberek közötti megértő párbeszédekben látja Lealey.
A konferencia az Organisational change: Internal stimuli and barriers and external pressures címet viselő szekcójával folytatódott, Ralf Čeplak Mencin (ICME/Slovene Ethnographic Museum) moderálásával.
Lukasz Gawel (National Museum in Warsaw) bevezető előadásában a lengyel múzeumok látogatókkal való kapcsolatának elemzésén keresztül tipologizálta a múzeumokat és tette őket fejlődési sorrendbe a zárt és egyirányú kommunikáló múzeumtól kezdve a nyitott és párbeszédre törekvő intézményig.„Önorientált” múzeumoknak (self-oriented museum) nevezte azokat az intézményeket, melyeknek elsődleges célja a tudás egyirányú bemutatása, és általában az iskolai csoportok edukációjára teszi a hangsúlyt. A „nyitott múzeum” (open museum) már több csoport felé nyit, és gazdag programlehetőséggel várja a látogatóit, azonban a programok sikereit inkább a kvantitatív módon méri (pl eladott jegyszámokból). Az „elkötelezett múzeum” (engaged museum) az előzőhöz képest a kvalitatív kutatásokra is hangsúlyt fordít, mikor a látogatók igényeinek felméréséről van szó, a „részvételi” múzeum pedig már a látogatókkal való párbeszédre fókuszál, és nyitott arra, hogy az egyenértékűként kezelt látogatók véleménye, tudása formálja az intézményi tudásokat és kurátori gyakorlatokat is. Az előadás témájának fontosságára rámutatott, hogy a nap folyamán több előadó is reflektált a bemutatott intézmény kommunikációs stratégiájára.
Kirsty Warner a Kings’ College London PhD hallgatója azt vizsgálta előadásában, hogy a Brexit milyen hatással volt az Egyesült Királyságbeli múzeumok működésére, szervezeti struktúrájára, különösképpen a tárgyak, emberek és a finanszírozás mozgására kihegyezve.
Jan Franjul (Proces – Association for the Promotion of Queer Culture and LGBTIQ+ Rights) és Mario Buletić (Ethnographic Museum of Istria) egy olyan, 2023 tavaszán elkezdődött kooperatív projektet mutatott be, mely a helyi LMBTQ közösség történeteit és tárgyait kezdte el gyűjteni. A gyűjtemény egyelőre a virtuális térben létezik, és folyamatosan bővül, viszont jövőbeli tervük a történetekből és tárgyakból kiállítás megépítése.
Katharina Korthaus (IMT School for Advanced Studies, Lucca) előadásában klímaaktivista csoportok akcióinak médiareprezentációit vizsgálta, amelyek 2022-ben Nagy-Britannia, Olaszország és Németország galériáinak egyes műtárgyait vették célba. Kutatásában arra mutatott rá, hogy a gyakran szenzációhajhász hírek az akciókat vandalizmusnak, a festményeket pedig áldozatoknak minősítették, így kriminalizálva a klímaaktivisták tettét.
Előadásában ezeket a narratívákat dekonstruálta, és kihangsúlyozta a média túlzását: az akciók egyrészt nem tettek kárt a festményekben, másrészt az akcióknak fontos jelentésréteget ad a múzeumi tér és a festményekhez kapcsolódó akciók. Rámutatott arra, hogy az akciókra adott szélsőséges válaszok mögött valójában az is húzódik, hogy nem csak a szélesebb közönség, de a szakemberek is politikamentességet tulajdonítanak a múzeumi tereknek, miközben pont ennek az ellenkezőjére kívánnak rámutatni a klímaaktivisták.
A szekciót lezáró beszélgetés a legutolsó előadás témáját érintve egy olyan izgalmas és kissé abszurdnak is hangzó kérdést vetett fel, hogy vajon eljuthat-e a múzeumi közösség oda, hogy a klímaaktivisták akcióit már olyan mértékben fogják elfogadni és a múzeumi tereikbe integrálni, hogy szerződést kötnek velük ahhoz, hogy a festményeiket krumplikkal dobálják meg.
A konferencia délutáni folytatásaként Lucy Hockley (független kutató; Museum of Archaeology and Anthropology, University of Cambridge) workshopján vehettek részt a hallgatók. A workshopon azt a kérdést járták körbe, hogy az etnográfiai múzeumoknak milyen lehetőségei, módszerei lehentek arra, hogy a vidéki életformához kapcsolódó gyűjteményi tudásokat a klímaváltozás problémáiról való párbeszédben felhasználhassák. Miben tud a múzeum gyűjteménye hozzájárulni a klímaváltozásról való párbeszédhez, dialógushoz, és miben tud eredményeket elérni?
A délután első szekcióját Mario Buletić (Ethnographic Museum of Istria) moderálta, melyben az előadások a múzeumi történetmondás és interpretáció technológiai lehetőségeit központba helyező előadások kaptak helyet.
Zvejdana Antoš (Ethnographic museum of Zagreb) előadása a zágrábi etnográfiai múzeum új online platformját mutatta be, ami lehetővé teszi, hogy a gyűjtemény tárgyai az online adatbázisban párbeszédet generáljon szakemberek és látogatók között. A látogatók egyrészt megismerhetik a tárgyak történetét, és ők maguk is megoszthatják személyes tapasztalataikat a tárgyakról.
Tatiana Tikhonova (Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet) a Magyar Nemzeti Galéria és a Prágai Nemzeti Galéria online kommunikációját vizsgálta összehasonlító módon:tartalmukat, a terjesztését és a tartalmak fogyasztását. A két intézményben közös pontként és problémaként mutatott rá, hogy a honlapjuk látogatói sokkal kevesebbet olvasnak, különösen a hosszabb és mélyebb tartalmú cikkeket, mint ahogyan a tartalmakat író szakemberek azt feltételezik.
A szekciót záró beszélgetésben mindkét előadó kifejtette véleményét a digitális tartalmak problémái kapcsán. Mindkettejük meglátása volt, hogy a hosszú szövegeket a látogatók nem olvassák el, de a horvátországi múzeum esetében érezhető, hogy a digitális tartalmak jobban ösztönözték az embereket arra, hogy meglátogassák a múzeumot. Tatiana kifejtette, hogy szükséges lenne megváltoztatni a honlapokon publikált szövegek műfaját, és a kurátori, hosszú, nehezebb szövegek helyett rövidebb és könnyebb szövegekkel szükséges operálni.
A konferencia utolsó szekcióját (Towards greater accessibility and cultural participation) Sári Zsolt (ICOM/Szentendrei Szabadtéri Múzeum) moderálta.
Rafie Cecilia (King’s College London) online előadásában azt a kérdést járta körbe, hogy milyen problémákat és kérdéseket vet fel a vizuális tartalmak elérhetővé tétele a vakok és gyengénlátók számára a múzeumokban. Rámutatott azokra a körülményekre, amelyek miatt a vizuális tartalmak szöveggé alakítására használt AltText műfaja nem elterjedt a múzeumokban. Többek között kiemelte a múzeumok számára konzisztens útmutatók hiányát, illetve azt is problémaként vetette fel, hogy a vakok és gyengénlátók számára készült szövegek gyakran nem tükrözik a vizuális tartalmak komplex jelentésrétegeit.
Tone Cecilie Siemensen Karlgård (Museum of Cultural History – University of Oslo) az oslo-i múzeumban elindított, gimnazistáknak szóló The Cube and the Source nevű projektet ismertette. Kiemelt célcsoportjuk volt a The Cube nevű középiskola, amely a legsokszínűbbnek mondható Oslo-ban. A projekt célja volt, hogy egyrészt a diákok mélyebben megismerkedhessenek a kolonizáció történelmével, a múzeumi tárgyakon keresztül, mindezt azonban párbeszéd és közös projekt létrehozásán keresztül. Az előadó kitért a projekt nehézségeire is, a diákok érdeklődésének felkeltésére, illetve a múzeumi kollégák részéről is volt érezhető ellenállás a restaurátor- és raktárterületek dialogikus helyszínként való használata kapcsán.
Amelia Napolitano (PhD hallgató, University of Padová) előadásában azt vizsgálta, hogy a múzeumokban a fogyatékkal élők kultúrához való jogainak gyakorlását mennyire teszik elérhetővé a múzeumok, olaszországi kontextusban. Bemutatta az Apriti Museo! projektet, amiben a fogyatékkal élők számára lehetséges eszközként használt „augmentatív és alternatív kommunikáció” (augmentative and alternative communication – AAC) lehetőségeit kutatták és fejlesztették olaszországi múzeumokban. Erre hozott gyakorlatias példákat (pl. piktogramok, térképek, egyszerű szimbólumok, érintőképernyők), illetve részletezte azokat a problémákat, amelyek miatt ezeknek a használata még gyerekcipőben jár. Kiemelte egyrészt a technológiai források hiányát, illetve a múzeumi szakemberek továbbképzésének szükségességét.
A szekciót lezáró beszélgetésben felmerült az a kérdés, hogy a vakok és gyengénlátók számára megengedhető lehet-e a tárgyakkal való fizikai kontaktus, mennyire etikus / egyenlőtlen kettős mércét használni ebben az esetben. A beszélgetésben kiemelték többen is azt a problémát, hogy ugyan a múzeumok törekednek a fogyatékkal élők integrációjához, de a digitális eszközök használatában hatalmas elmaradások vannak, és ha használják is, gyakran nem kellő hozzáértéssel.
A konferencia zárásaként Andrew Simpson (ICOM’s University Museums and Collections International Committee – ICOM UMAC) online előadását hallgathattuk meg, melyben a 2 Horizons projektet mutatta be. A folyamatban lévő projektben az ausztrál őslakosok európai (különösen a nagy-britanniai) múzeumokban található örökségét kutatják, melyben fő kérdésük, hogy a tárgyak mögötti komplex és sokféle tudásokat hogyan tudja a múzeum átadni azoknak, akik számára ismeretlen az ausztrál kultúra, és hogyan tud ebben a tudásmegosztásban a múzeum mediátori szerepet vállalni. Előadásában a konferencia hallgatóit is buzdította a projektben való részvételre, és utalt rá, hogy a projekt eredményei a következő évi ICME konferencia fontos témája lehet.
A két napos konferencia Ralf Čeplak Mencin záróbeszédével ért véget, amiben megköszönte a részvételt és összefoglalta a konferencia tanulságait. A konferencia igazán sokszínű volt, a bemutatkozás módjában, és tematikájában egyaránt: előadások, workshopok és poszterek nyújtottak alkalmat tartalmas szakmai párbeszédre és vitára. Lehetőséget nyújtott nem csak múzeumigazgatóknak, hanem kurátoroknak, civil szektorban dolgozóknak és PhD hallgatóknak is kutatásuk bemutatására. Az előadásokban mind különböző lokalitások, példák váltak láthatóvá, azonban nagyon hasonló nehézségek rajzolódtak ki belőlük, amelyek vissza is utaltak Laura Broekhovan előadásának több problémafelvető pontjára.
Milyen új gyakorlatokra van szükség ahhoz, hogy a kisebbségben lévő csoportok otthon és reprezentálva érezzék magukat? Miképp lehet a múzeumok fókuszát a tárgyakról az emberekre helyezni, nem csak az elvekben, hanem a gyakorlatban is? Hogyan lehet a múzeumon belüli konfliktusokat kezelni, és egy intézményként beállni a változás mögé, hiába van néhány lelkes és aktív kurátor?
Ehhez elengedhetetlen a nyitott kommunikáció, a szakemberek továbbképzése, vagy a korszerű technológia használata, de sokszor az intézmények történelmében gyökerező hierarchia és rugalmatlan struktúra nehezíti meg igazán a változást. Nagyon sok bemutatott projekt valaminek a kezdetét jelentette, és többen is kihangsúlyozták, hogy nincsenek a problémákra jól meghatározott válaszok: a kulcs a kísérletezés és a rugalmasság, a nyitott és etikus párbeszéd közösségek és a múzeumok, illetve a múzeumon belüli szereplők között.
Fotók forrása: facebook.com/ICOM.ICME
