Ma reggel, 2021. október 13-án vette kezdetét a ICME, INTERCOM és az ICOM Azerbaijan közösen tartott éves konferenciája, Bakuban a lenyűgöző új épülettel rendelkező Szőnyeg Múzeumban. A három napos konferencia címe és fő témája a Múzeumi gyűjteményi stratégiák átalakítása: a vezetői szerep és a társadalmi felelősségvállalás szükségessége (Transforming Collecting Policies in Museums: the Need for Leadership and Societal Responsibility).
A három nap során, három különböző tematikában hallhatunk előadásokat: Múzeumok dekolonizációja: restitúció, repatriáció és gyógyulás (Decolonizing Museums: Restitution, Repatriation & Healing); Múzeumok és etnoturizmus (Museums and Ethnotourism); Vezetői szerep és múzeumi menedzsment a mai időkben (Leadership and Museum Management for Our Times).
A konferencia sajátossága még, hogy ez az első olyan konferenciája az ICOM-ICME és INTERCOM szekcióinak, melyet hibrid módon rendeztek meg, azaz online és személyesen, a helyszínen is részt lehet venni rajta. Ezt a különlegeséget többen kiemelték a konferenciát megnyitó beszédekben is, melyek sorát Shirin Melikova, a Bakui Szőnyeg Múzeum igazgatónője kezdte meg. Rövid köszöntő és a múzeum bemutatása után átadta a szót az Azerbajdzsáni Kulturális Minisztérium képviselőjének, Mammedaliyeva Sevda Yusuf Gizi helyettes kulturális miniszter asszonynak, aki köszöntőjében többször kiemelte, mennyire örül annak, hogy ez a konferencia megvalósulhatott és röviden bemutatta Azerbajdzsán sokszínű kulturális örökségének helyzetét, kiemelve a Bakui Szőnyeg Múzeum fontosságát. A nyitóbeszédek sorában az ICOM-INTERCOM elnökasszonya, a horvát származású Goranka Horjan következett. Goranka Horjan, a Zágrábi Néprajzi Múzeum igazgatónője és a konferencia első napjának moderátora, megköszönte a múzeumok helytállását és kitartását az elmúlt nehéz időszakban, kiemelte, hogy az adaptáció mennyire fontos a mai világban, és hogy a múzeumok egyik legnagyobb kihívása és egyben feladata is, a világ folyamatos változására való reakció és azok kritikai elemzése és bemutatása. Ennek fényében gondolkodik az új múzeumi definícióról és várja a jövőbeni eredményeket. A köszöntők sorát Ralf Ceplak Mencin, az ICOM-ICME elnöke és a Szlovén Néprajzi Múzeum munkatársa zárta. Beszédében, hasonlóan Goranka Horjan-hoz, kitért a COVID-19 okozta nehézségekre és a múzeumok elé gördülő kihívásokra, majd röviden ismertette a konferencia programját. Beszéde zárásaként egy perces néma csöndre hívta a résztvevőket, ezzel kívánt megemlékezni azokra a kollégákról és a múzeumi szakma kiváló szakembereiről, akik a vírus következtében elhunytak.
Az első nap tematikája, a gyakran elég heves diskurzusokat is kiváltó kérdéskör: a múzeumok dekolonizációja, a restitúció, a repatriáció és a gyógyulás folyamata. Az első szekció kiemelt előadója (keynote speaker) a holland származású múzeum menedzser, Hans van de Bunte, aki idén ősztől lett a holland Museum de Voorde igazgatója. Előadását viszont egy korábbi munkájának tapasztalataiból tartotta, a Malajziai Sarawak Múzeum igazgatójaként eltöltött éveiről. Amikor felkérték, hogy legyen a Borneói Sarawak Múzeum igazgatója, nem gondolta, hogy ennyi izgalmas kihívás vár majd rá, előző tapasztalataihoz, melyeket a hollandiai Tropenmuseum munkatársaként szerzett, egyáltalán nem fogható új helyzetekben kellett helyt állnia. Előadásában arra tért ki, hogyan lehet a helyi közösséget bevonva, a helyi közösség kultúráját bemutatni, és hogy milyen érezhető különbségek vannak, mind a mai napig a „nyugati” múzeumi gondolkodás és „keleti” múzeumi gondolkodás között, illetve hogy ezek milyen nehézségeket jelentenek a szakmának (ld. múzeumi definíció kérdése). A több példát bemutató beszámolójának egyik igen érdekes vonala az „elárvult tárgyak” fogalma. „Elárvult tárgyaknak” nevezi, azokat a főleg nyugat-európai múzeumok raktáraiban őrzött tárgyakat, amelyek a hosszas depókban töltött idő alatt elvesztették identitásukat, és amelyekről gyakorta akár el is felejtkeztek az eredeti közösségek. Ilyen például az a malajziai fűszőnyeg, amely több mint 100 évig rejtőzött egy holland múzeumi raktárban, és amely egyedi darab, hiszen a változó világban a malajziai közösség már nem használja ezt és elfelejtette készítésének módját is, így a tárgy „elárvult”. Viszont van de Bunte szerint, ha egy ilyen tárgy visszakerül az eredeti származási helyére, a közösségbe, újra életre kelhet és feltöltődhet olyan akár új jelentéstartalmakkal és identitáselemekkel is, amelyek a közösségben a mai napigélnek. Emellett a helyi közösség identitása is erősödik, hiszen egy egészen más kapocs alakul ki a jelen- és múltbeli közösség között.
Pankaj Protim Bordoloi, az Indiai Rashtrapati Bhavan Múzeum munkatársa, előadásában a narratívák fontosságára tért ki. Az, hogy ki a beszélő, elmesélő egy múzeumi narratívában és milyen kontextusban jelenik ez meg, nagyban befolyásolja a múzeumi dekolonizációs folyamatokat. Csatlakozva az előtte elhangzókhoz, ő is a közösség bevonását emelte ki. Előrevetítette az indiai múzeumok jövőképét, amely egy nyitott, inkluzív intézményrendszer, amely követi az ICOM etikai kódexét és részt vesz a nemzetközi diskurzusokban.
A közösségekkel való kapcsolat és közös gondolkodás szinte mindegyik elhangzott előadás központi eleme volt. Elena Daykova, Szentpétervári Egyetem bölcsésztudományi karának oktatója,és Elena Elts, az Orosz Néprajzi Múzeum munkatársa, Oroszország és a helyi kisebbségi, etnikai csoportok múzeumi inklúziójának helyzetét és kihívásait vázolták. Mint ahogy tette ezt Adriana Russi, a São Paolo-i egyetem tanára is, Brazília esetében. Mindkét előadás megemlítette a bevonni kívánt közösségek és kisebbségek gyakorta nehéz politikai helyzetét, a közös munka és kurátori gondolkodás fontosságát, és hogy a múzeumi dekolonizáció csak akkor lehetséges, ha azt nem csak tárgyakkal, hanem gondolatokkal, szavakkal és tettekkel is tesszük.
Rebecca Naidoo a Dél-Afrikai Helytörténeti Múzeum képviseletében tartott arról előadást, hogy mennyire fontos a helyi közösségnek a repátriáció, ezáltal erősödik a közösségi összetartozás és az identitás.
A szekció tematikus kakukktojása, Ole Winther Dániából, akinek előadása a jövő múzeumáról, digitalizáció és analóg múzeumi látogatás, mára már, elválaszthatatlanságáról szólt. Úgy véli, hogy a jövő múzeumjának az élményközpontúság lesz a legfontosabb hívó szava, és hogy fontos tudni, ki a múzeum látogatója, ahhoz, hogy releváns kiállítások születhessenek. Szerinte tehát a legfontosabb, hogy egy múzeum ne valamiről, hanem valakinek szóljon.
Az első szekcióban két németországi intézmény képviselője, Miriam Hamburger a GRASSI Múzeumtól és Anette Rein a Német Néprajzi Társaság elnök asszonya vettek részt. Ők a közösségi gondolkodás mellett a provenienciakutatás fontosságát emelték ki. Mindketten úgy vélik, ahhoz, hogy a múzeumi dekolonizáció és a restitúció működhessen, fontos a tárgyak származásának alapos kutatása. Miriam Hamburger az emberi maradványok helyzetét és a rítusok múzeumi szerepét taglalta előadásában, egy repatriáció példáján keresztül. AnetteRein, aki egyébként a szekció záró előadását tartotta, úgy véli, hogy a restitúció és repátriáció kérdésének megoldásának kulcsa a „közös tulajdon” fogalmában rejlik. Szerinte a kulturális örökségek tulajdonosságának megosztása egy lehetséges cél, mely egy sok aktoros közös munkán alapszik.
A konferencia zárásaként érdekes eszmecsere alakult ki a restitúció és a provenienciakutatás kérdésében, Miriam Hamburger, Anette Rein és Hans van de Bunte véleményein keresztül, miután Hans van de Bunte feltette azt a kérdést, hogy miért tartják a német múzeumok a provenienciakutatást előbbre, mint a restitúciót. Miért nem restituálnak elsőnek és csak utána kezdik meg a proveniencia kutatását, az adott közösséggel együttesen? A heves diskurzust idő hiányában, konklúzió és egy esetleges kompromisszum nélkül félbe kellett szakítani, de abban biztos vagyok, hogy a résztvevőknek így is bőven van miről tovább gondolkodni és beszélgetni.
A konferencia helyszíne, az Azerbajdzsáni Nemzeti Szőnyegmúzeum
