„A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de ez a csak, ez a minden, és az a valami, az is minden.” /Mohamed Mbougar Sarr/
2025. szeptember 14-ig látható a párizsi Musée du quai Branly – Jacques Chirac Mission Dakar-Djibouti [1931–1933]: Counter Investigations (kritikai vizsgálatok) című kiállítása, amely az afrikai kontinenst az 1930-as évek elején szó szerint keresztülszelő, tizennégy országon áthaladó etnográfiai és nyelvészeti expedíciót, annak kutatási eredményeit, valamint a múzeum gyűjteménytörténetét a kortárs muzeológia nézőpontjából veti kritikai vizsgálat alá.
Az utóbbi évek egyik nagy sikere a szenegáli születésű (1990) Mohamed Mbougar Sarr 2018-ban megjelent Az emberek legtitkosabb emlékezete című regénye, amely 2021-ben elnyerte a rangos francia Goncourt-díjat. A mű Párizsból, Buenos Airesen, Dakaron és Amszterdamon át egészen Szenegál mélyére kalauzol bennünket, miközben a 20. századi irodalom és történelem számos kérdését érinti.
A kiállítást és a regényt nemcsak azért érdemes egy lapon említeni, mert mindkettő a gyarmati múlt következményeit vizsgálja, hanem azért is, mert a könyv és az expedíció különös, ám annál megrázóbb módon össze is kapcsolódik. A regényben egy fiktív kutató rosszindulatúan kitalált tereptapasztalatai ehhez a misszióhoz kötődnek[1], és ezek indítják el azt a lavinát, amely végül betemeti, majd kitörli a regény szenegáli származású kulcsszereplőjének zseniális művét a francia irodalmi kánonból.
1. A Quai Branly kiállítása: Mission Dakar–Djibouti [1931–1933]: Counter Investigations
A Dakar–Dzsibuti misszió (1931–1933): kritikai vizsgálatok című kiállítás a francia etnológia történetének egyik ikonikus etnográfiai expedícióját mutatja be. Ez a kutatóút alapvető szerepet játszott többek között a Musée de l’Homme, majd a mostani tárlatnak otthont adó Musée du quai Branly – Jacques Chirac afrikai gyűjteményének fejlődésében.
A Marcel Griaule vezetésével, 1931 és 1933 között zajló expedíció során a kutatócsoport tagjai mintegy húszezer kilométert tettek meg, tizennégy afrikai országon – főként francia gyarmatokon[2] – áthaladva. Több ezer tárgyat, dokumentumot, fényképet, hangfelvételt és emberi csontmaradványt gyűjtöttek, sokszor a tulajdonosok beleegyezése nélkül. A misszió célja egyrészt az volt, hogy dokumentálja azokat az afrikai kultúrákat, amelyekről azt gondolták, a gyarmatosítás következtében rövidesen eltűnhetnek. Másrészt a francia etnológiát kívánták az akkor újszerűnek számító terepmunka módszerével pozícionálni, miközben az akkori párizsi Trocadero Néprajzi Múzeum, a Természettudományi Múzeum és a Nemzeti Könyvtár gyűjteményeit is gazdagították.
A kutatócsoport tagjai 1931 májusában a Trocadero Néprajzi Múzeumban. Balról jobbra: André Schaeffner, Jean Mouchet, Georges Henri Rivière, Michel Leiris, Michel Oukhtomsky herceg, Marcel Griaule, Éric Lutten, Jean Moufle, Gaston-Louis Roux, Marcel Larget
forrás: fr.wikipedia.org
Az expedíció útvonalának múzeumi prezentációja a kiállításban.
Részletes interaktív térkép itt!
Számszerűsítve: 1933-ban a misszió résztvevői több mint 3000 tárggyal, 6000 természeti anyaggal, ugyanennyi fényképpel, 300 kézirattal, 3600 méternyi filmmel, 200 hangfelvétellel, körülbelül 50 emberi maradvánnyal és 15 ezer oldal terepi jegyzettel tértek haza. Használati eszközök, szerszámok, bútorok, hangszerek, rituális tárgyak, uralkodói jelvények, maszkok és művészeti alkotások kerültek Párizsba – saját közösségeiktől és történeteiktől elszakítva. A misszió jelentőségét erősítette, hogy már saját korában nagy médiafigyelem kísérte. Michel Leiris író és etnológus, a misszió titkára és levéltárosa L’Afrique fantôme című, személyes naplón alapuló műve szintén hozzájárult ahhoz, hogy az expedíció a francia tudománytörténet fontos fejezetévé váljon. Leiris beszámolója azért is különleges metszéspontja a szóban forgó regénynek és a kiállításnak, hiszen ő maga is foglalkozott a misszió tudományos eredményei mellett etikai problémákkal, a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak között hatalmi egyenlőtlenségen alapuló gyűjteményezési gyakorlatokkal.[3]
View this post on Instagram
Ez a misszió, amely mai szemmel és a jelen etikai normái felől nézve igencsak megkérdőjelezhető, a 20. század közepén jelentős mértékben járult hozzá a párizsi kulturális antropológiával, etnográfiával foglalkozó múzeumi gyűjtemények, kutatók munkájához. A 2025-ös kiállítás népes kurátori csapata[4] éppen ezért a számos kínálkozó lehetőség közül alapvetően egyetlen vezérfonalat választott az expedíció tárgyi és tudományos örökségének bemutatása során: milyen történeteket hordoz az adott gyűjteményi tárgy, hogyan került az expedíció során a kutatók látóterébe és birtokába, mit jegyeztek fel róla, azóta miként változott a tárggyal kapcsolatos tudás. A kurátori koncepció egyértelműen a megváltozott muzeológiai és kutatói normák, egy gyarmatosító országot képviselő kutató, tudós pozíciójából adódó lehetőségek, tudományos eredmények felülvizsgálatának lehetőségére reflektál: a „contre-enquêtes” módszere feltárja a megszerzés körülményeit, a hatalmi viszonyokat, és előtérbe helyezi azokat az afrikai kutatókat, nőket, helyieket, akiknek a hangját nem csupán elnémították, hanem leginkább meg sem hallották.
Mindez egy olyan gigamúzeum kötelékében történik, mint a Musée du Quai Branly – Jacques Chirac. Az intézmény 2006-os létrejöttét az a kulturális és politikai szándék indokolta, hogy a gyarmati múlt örökségét jelentő afrikai, ázsiai, óceániai és amerikai gyűjtemények önálló, méltó bemutatóhelyet kapjanak, leválasztva őket a klasszikus művészeti hierarchiáról. A gyűjtemény alapját főként a Musée de l’Homme etnológiai anyaga és a Musée National des Arts d’Afrique et d’Océanie (MNAAO) tárgyai képezték, amelyeket itt egyesítettek.
Jean Nouvel ikonikus építészeti koncepciója és Jacques Chirac politikai támogatása nélkül mindez persze nem valósulhatott volna meg: a cél Franciaország univerzalista kulturális szerepének erősítése és a nem nyugati művészetek legitimációja volt a francia múzeumi rendszerben. Azóta a múzeumban folyó munka alapvető változásokon ment keresztül. 2019 óta a kurátorok átfogó kutatást folytatnak annak érdekében, hogy feltárják a gyarmati időszakban gyűjtött mintegy 46 ezer afrikai tárgy származását.
A toro arcfestő maszkot ismeretlen körülmények között szerezték meg 1931. augusztus 10-én a Mali középső részén, Samagnanában. Kaurikkal, kecskeszőrből készült bojtokkal és indigó- vagy mosószappankék festéssel díszítettek. A maszk a fiatal, körülmetéletlen fiúk beavatásnak folyamatában játszik szerepet.
Archív képen:
View this post on Instagram
A vizsgálatok nyomán a restitúció kérdése is napirendre került. A francia Kulturális Minisztérium közlése szerint eddig körülbelül tíz ország fordult hivatalos megkereséssel Franciaországhoz: egyesek konkrét műtárgyak visszaadását kérték (például a regény hátterét adó Szenegál vagy Mali, Algéria), míg mások túl általános igényeket fogalmaztak meg (például Csád vagy Etiópia). 2020 végén a parlament jóváhagyta egy törvénytervezetet, amely lehetővé tette 26, az abomeyi királyi kincstárból származó, 1892-ben hadizsákmányként elhurcolt tárgy végleges visszaszolgáltatását Beninnek, amelyre 2021-ben sor is került.[5] (Az erről készült film budapesti Néprajzi Múzeumban tartott bemutatójáról írtunk.)
A nagyszabású, jelentős mennyiségű tárgyat felvonultató kiállítás csendes, de annál határozottabb hangnemet üt meg: kritizálja a koloniális múlthoz való intézményi viszonyt, miközben a múzeumi térben reflektív, többszólamú párbeszédet kezdeményez. Nem mitizálja, inkább megkérdőjelezi az expedíciót és annak céljait. A kurátori munka egyszerre feltárás és restitúció: az objektumok feliratain, kísérő szövegei révén láthatóvá válik, honnan, hogyan kerültek a tárgyak a múzeumba. A tárgyak klasszikus néprajzi leírásán túl (használat, használók, kapcsolódó szokások, egyéb kulturális kontextus) kiderül, van-e etikailag megkérdőjelezhető momentuma a gyűjtésnek, szerepet játszott-e a tárgyak átadásában a kutató, a kutatót kísérő gyarmati tisztviselő hatalmi szerepe. Az ajándékozás, a vásárlás, vagy a csere mellett a kiállításon az sem marad titokban, mely tárgyak kerültek Európába csalás, lopás, lefoglalás, zsarolás nyomán, miként viszonyulnak a jelenkor kutatói és az egykori tulajdonosok örökösei ezekhez az eljárásokhoz.
Kalebász, Mission Dakar-Djibouti, Musée du quai Branly – Jacques Chirac, Párizs. Méretek: 16 × 30,5 × 33,9 cm, nyilvántartási szám: 71.1931.74.2604. © Musée du quai Branly – Jacques Chirac, fotó: Pauline Guyon
A tárgyat 1932. január 17-én, Garoua (Észak-Kamerun) területén szerezte be a misszió, a megszerzés pontos körülményei ismeretlenek. Ez a tummude típusú kalebász kívül-belül vörösre festett késsel díszített. A tárgyat egy név szerint ismeretlen peul nő készítette. Az ilyen kalebászokat hagyományosan mérőeszközként használták.
Ez azért is említésre méltó, mert a kiállítást a gyűjteményi archívum feltárása mellett kortárs kutatóprojekt előzte meg. 2021 óta francia és afrikai kutatókból álló csapat dolgozik az expedíció újraértékelésén, valódi perspektívaváltásra törekedve: az afrikai nézőpontokat is a kurátori látásmód részévé tették. A kollaborációra épülő, csaknem 90 évvel későbbi kutatás során a kutatócsoport tagjai az archívumi kutatásokkal párhuzamosan többek között interjúkat készítettek[6] az egykori helyszíneken.
A kiállítás hasonlóan progresszív célja, hogy azokat a személyeket is felfedje, akik nélkül az expedíció nem valósult volna meg, mégis névtelenek maradtak, maradnak sokszor egy-egy ilyen projekt során. Tolmácsok, informátorok, helyi uralkodók, szolgák, gyarmati tisztviselők és vezetők alakjai mellett a holokauszt áldozatául esett egyetlen kutatónő története is megjelenik, újabb szálat adva ahhoz, miként jön létre, marad fenn és milyen következményekkel jár a tudás megszerzése vagy épp elvesztése.
2. A könyv – Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete
Akár ez utóbbi gondolathoz is kapcsolható a francia-szenegáli regény. Az új írónemzedéket képviselő Mohamed Mbougar Sarr könyve az emberiség emlékezetének mélyére hatol, annak különböző rétegeiben kutakodik, ráadásul több nézőpontból, számos karakter narrációját követve. Amellett, hogy a szerző ezeknek a figuráknak az emlékfoszlányaival zsonglőrködő kirakós játékba bevonja az olvasókat, egyúttal a gyarmati örökség irodalomra vetülő árnyékának feltárásától sem kíméli meg őket.
Könyvborító
forrás: libri.hu
Sarr regényének epicentrumába egy 20. századi kitalált író, T. C. Elimane sorsát helyezi. A zseniális, mégis bezúzott könyv szerzőjének plágiumváddal, nyomtalan eltűnéssel, könyörtelenséggel szabdalt története egyértelmű utalás a gyarmati előítéletekkel terhelt francia irodalmi közegre. A történetben ez nemcsak az egyéni tragédia terepe, hanem annak bemutatása, hogyan rekeszti ki a gyarmatosító kultúra azokat, akik nem illeszkednek a nyugati elvárásokhoz, vagy másként, eredeti, úttörő módon alkalmazzák az irodalmi kánon textusait. Azaz a Nyugat „felfedez” egy afrikai zsenit, majd rögtön megbünteti, mert túllépi az „elvárható” kereteket.
A regényben feltáruló történet pontosan tükrözi, hogyan működött a gyarmati időkben a kulturális kisajátítás: elismerés csak az asszimiláció vagy az egzotikusnak számító háttér révén jöhet szóba, ami önálló hangként már veszélyesnek minősül. A szenegáli származású fiatal író műve azonban nem áll meg egy traumatikus írói sors feltárásánál. Egyúttal a (poszt)koloniális irodalmi tér kíméletlen kritikájaként is olvasható, betekintést engedve az európai városokban élő afrikai származású értelmiségi körök időben változó, mégis örök diskurzusaiba is.
Többek között abba a vitába, hogy ki jogosult írni, mi számít "afrikai irodalomnak", és ki dönti ezt el. Ezeknek a gondolatoknak a hallgatója, megfogalmazója a jelenkorban élő főszereplő, Diégane Latyr Faye, aki egy fikcionális, kontinensekre kiterjedő nyomozás során egy irodalmi mítosz mellett saját útját keresi Párizsban tanuló szenegáli, elsőkönyves írópalántaként. Mindeközben nemcsak egy irodalmi előd nyomában jár, hanem az afrikai identitás újraértelmezésén is elmélkedik. De a regény arra is ironikusan reflektál, ahogyan a nyugati irodalmi világ „felfedezi” az „egzotikus tehetségeket” – ezzel is leleplezve a gyarmati gondolkodás rejtett, mai lenyomatait.
Maga a rejtélyes címválasztás is felfogható a gyarmatosítás emlékezeti és etikai dimenzióinak szimbólumaként. A cím – Az emberek legtitkosabb emlékezete – arra utalhat, hogy a gyarmati múlt nem tűnt el, csak elhomályosodott, elhomályosították. Akár egyéni, akár közösségi szinten továbbra is mérgező, amelyet csak őszinte, de annál gyötrelmesebb szembenézéssel gyógyíthatunk. A kötet – főleg a jelenkorba helyezett – szereplői is erre törekednek, amikor a kollektív emlékezet mélyén keresgélnek: Mi az, amit elhallgattunk? Hogyan lehet visszaszerezni a szavainkat, ha a nyelvet is elvették? A műben – ahogyan a kiállításban is – ez nemcsak történeti kérdés, hanem etikai tétje is van: meg kell tanulni meghallgatni azokat, akiket évszázadokon át elnémítottak.
Sarr ugyanakkor nemcsak a témájában, hanem formailag is dekolonizál: többszólamú, fragmentált narratívával dolgozik, eltérve a lineáris, eurocentrikus regényformától, sokszor a dél-amerikai irodalmi alkotásokat juttatva eszünkbe. Az író tudatosan, szinte programszerűen reflektál arra, hogy egy afrikai szerző hogyan tud egyszerre írni „a világirodalomnak” és „önmagáért” – és mi történik, ha a kettő konfliktusba kerül.
Ebből kifolyólag a regény utolsó lapjain nem záró, hanem inkább nyitógondolatokkal találkozhatunk, amely arra ösztönzi az olvasót, hogy ne csak a történelmet olvassa újra, hanem saját helyét is abban. Talán ez az oka, hogy a regényt annyira frissnek érezzük: egy olyan új generáció válasza a nyugati kánonra, amely nem alárendelődik, hanem új beszédpozíciót teremt. Ezáltal járul hozzá ahhoz a globális diskurzushoz, amely nemcsak a múzeumokban vagy a tudományos életben zajlik, hanem a szépirodalomban is.
Mohamed Mbougar Sarr regénye éppen ezért nem egyszerűen egy írói bravúr, hanem egy posztkoloniális kiáltvány. A gyarmati múlt feldolgozását nemcsak történeti vagy politikai, hanem irodalmi és etikai feladatként is értelmezi – ezáltal új utakat nyit az afrikai önkép és az egyetemes emlékezet számára.
3. A titkos emlékezet nyilvános kritikai vizsgálata?
Az afrikai származású fiatal író és az afrikai tárgyak sokaságát őrző nagymúltú francia gyűjtemény szólamai sajátos módon egybecsengenek, mindkettő erős önreflexiót igényel a befogadótól a koloniális múlthoz való viszony tekintetében, legyen francia, szenegáli vagy épp magyar. A kiállítás átfogó, tudományos módszereken alapuló vizsgálaton alapul, a múzeumi műtárgyak eredetén, gyűjteményi pozíciójuk elemzésén keresztül született meg. A múlt homályából, még a hiányzó adatok ellenére is kiemeli az afrikai nők, az adatközlők, a helyiek narratíváját. Olyan soktényezős kurátori kiállítás, amelynek célja a múzeumi edukáció, az intézményi változás, a kollektív memória dekonstrukciója.
Sarr regénye szinte ugyanezt teszi, irodalmi eszközökkel. A kulturális intézményekben rejlő hatalmi viszonyokra reflektál, az irodalom egyes szereplőinek marginalizációját jól felépített, hiteles karaktereken keresztül ábrázolja, igaz, nem a tudományos igényű tényszerűség, hanem a fikció, a literáris thriller, a mágikus realizmus, a detektívregényszerű nyomozás eszközeit alkalmazza. Ettől függetlenül nagyon is realisztikus módon hívja fel a figyelmet a kulturális és irodalmi rendszer átalakulásának szükségességére.
Kompozit kultikus tárgy (Boli), 20. század eleje, Diabougou (Mali). A tárgy a helyi spirituális gyakorlatok részét képezte, és a Contre-enquête keretében került vizsgálatra, amely az afrikai kulturális örökség gyarmati úton történő gyűjtését dokumentálja. © Musée du quai Branly – Jacques Chirac, fotó: Patrick Gries
A Mission Dakar–Djibouti kiállítás azt az utat járja végig, amely során a múzeumi térből a kritikai gondolkodáson alapuló párbeszéd helyszíne lesz, a múzeumpedagógiától a restitúciós vitáig, szakmai és társadalmi szinten egyaránt. Sarr regénye pedig azt a mélyebb, pszichológiai és szimbolikus szövetet lyukasztja ki, amelyben a kulturális identitás, az irodalmi ismertség és a múlt elhallgatottsága szálanként fonódik össze. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a kiállítás intézményes kontextusban reagál saját gyarmati múltjára, korabeli tudományos praxisára: rekonstruál és átláthatóvá tesz. A regény pedig irodalmi és kulturális mezőben dolgozik: ironikus, intertextuális narratívával teszi láthatóvá a fennálló hatalmi feszültségeket, valamint az irodalmi, könyvkiadói rendszer anomáliáit.
A két kulturális értelemben meghatározó alkotás így kiegészíti egymást: az egyik a tárgyak fizikai és történeti eredetébe vezet be, a másik az emlékezet, narratíva, identitás irodalmi struktúráját elemzi. Együtt reprezentálják azt az elmozdulást, amely már nem vitrinek és gyűjteményi raktárfalak által határolt tárgyakban, szűk közönségnek elmondható történetekben látja a múltat, hanem élő, sokhangú diskurzust teremt a koloniális múltra való különböző hátterű, hangvételű reflexiók számára.
Jegyzetek
[1] Sarr, Mohamed Mbougar: Az emberek legtitkosabb emlékezete. Ford. Bognár Róbert. Budapest: Park Kiadó, 2022. 102-104.o
[2] A mai határokat tekintve: Szenegál, Mali (gyarmati nevén: Francia Szudán), Burkina Faso, Benin (Dahomey), Niger, Nigéria, Csád, Kamerun, Közép-afrikai Köztársaság, Kongói Demokratikus Köztársaság (Belga-Kongó), Dél-Szudán és Szudán, Etiópia, Eritrea és Dzsibuti. 1931-ben e területek mind európai gyarmati uralom alatt álltak, kivéve a független Etiópiát.
[3] Phyllis Clarck-Taoua: „In Search of New Skin: Michel Leiris’sL’Afriquefantôme”, Cahiersd’étudesafricaines, 167 (2002): 22–44, https://doi.org/10.3406/cea.2002.153
A tanulmány a L’Afriquefantôme című művet elemzi, amely Michel Leiris afrikai expedíciójáról szóló naplóját tartalmazza. A cikk a mű etnográfiai és önéletrajzi aspektusait vizsgálja, valamint Leiris írói és tudományos megközelítését.
[4] Főkurátor: Gaëlle Beaujean, az afrikai gyűjtemények vezetője, Musée du quai Branly – Jacques Chirac
Kurátorok: Julien Bondaz (egyetemi docens, Lyon 2 Egyetem), Claire Bosc-Tiessé (kutatási igazgató, CNRS; tanulmányi igazgató, EHESS), Hugues Heumen (professzor, a Kameruni Nemzeti Múzeum igazgatója), Didier Houénoudé (professzor, Abomey-Calavi Egyetem, Benin; a Szász Állami Gyűjtemények tudományos igazgatója, Németország), Eric Jolly (kutatási igazgató, CNRS), Aimé Kantoussan (kutató, Fekete Civilizációk Múzeuma, Dakar, Szenegál), Daouda Kéita (főigazgató, Mali Nemzeti Múzeuma), Marianne Lemaire (kutató, CNRS), Mame Magatte Sène Thiaw (kutató, Fekete Civilizációk Múzeuma, Dakar), Salia Malé (kutatási igazgató, a Mali Nemzeti Múzeum volt főigazgató-helyettese), Sisay Sahile Beyene (professzor, Gondari Egyetem, Etiópia).
[6] https://journals.openedition.org/ateliers/15944
Az Élő Archívum egy interjúsorozat, melyet Szenegálban és Beninben forgattak 2011 és 2015 között a Vivants objects című kutatási projekt részeként, melyet az École normale supérieure de Lyon multidiszciplináris csapata vezetett. Az interjúk során a Dakar-Dzsibuti misszió (1931-1933) által gyűjtött mindennapi tárgyakról készült fényképeket, történeteket és múzeumi feljegyzéseket mutatták be művészeknek, kulturális szakembereknek és felhasználóknak. A múzeumokban őrzött „néprajzi” tárgyak „élő archívumaként” ezek a filmek kézzelfoghatóan érzékeltetik eltűnésük hatását (megszakadt továbbadás, tudásvesztés), és azonnal visszaadják immateriális örökségük egy részét. Bemutatják az érdeklődést, amit ezek a tárgyak keltenek az őket létrehozó társadalmakban, a visszaszerzési folyamat sürgősségét, és megkérdőjelezik visszaadásuk, vagyis a visszaszolgáltatásuk feltételeit.
Borítókép:
Diabougou (Mali), 2023. május 27. A Contre-enquête kutatás során feltárt Kono-szentély romjai. A helyszíni vizsgálat célja az afrikai kulturális örökség dokumentálása és a gyarmati gyűjteményezési gyakorlatok rekonstruálása. © Souleymane Mallé
