Mi történik, ha egy gyarmati múlttal rendelkező ország visszakap néhányat azok közül a szobrok közül, melyek saját múltjának és kultúrájának alapvető identitását alkotják? A repatriáció kérdése soha nem egyszerű, még egy olyan ország esetében sem, mint a nyugat-afrikai Benin, amely 7000 elrabolt műkincsből összesen 26 darabot szerzett vissza az őt egykor gyarmatosító Franciaországtól.
Az egykori Dahomey utódállama 1975 óta viseli a Benin nevet, és egészen más múltra tekint vissza, mint a Nigéria területén lévő Edo állam Benin nevű városa, amely az egykori Benini Királyság központja volt. A benini bronzok ez utóbbi, a brit gyarmatosítók által kiszipolyozott területről valók, míg Dahomey kincsei a franciák révén kerültek Európába.
A Néprajzi Múzeum 2024. január 31-én a saját intézményi pozíciójából kiindulva arra tett kísérletet, hogy az állandó gyűjtemény problematikus tárgyain keresztül és a Dahomey című dokumentumfilm bemutatásával és hozzá kapcsolódó tárlatvezetéssel, beszélgetéssel közelebb hozza a látogatók számára a mai posztkolonizációs és repatriációs problémákat, amelyek minden egyetemes néprajzot bemutató intézményt érintenek. Mati Diop, 2024-es Arany Medve-díjjal kitüntetett dokumentumfilmje csak az intézmény állandó gyűjteményét felülvizsgálva válhat hiánypótlóvá, egyúttal újabb példájává annak, hogy egy múzeum saját repatriációs problémáiról is képes transzparensen kommunikálni.
Kik vagyunk? – kérdezi a narrátor, aki Diop posztmodern megközelítésében ezúttal huszonhat hazatérő műtárgy. Az ő szemszögükből találkozunk elsőként az identitásfosztás, az eszköztelenség, a kiszolgáltatottság érzéseivel, noha tudjuk, ez elsősorban egy nagyon gazdag múlttal rendelkező kortárs közösséget érint. Huszonhat szakrális műkincs nézőpontjából nyerhetünk bepillantást, milyen is visszatérni az egykori Dahomey Királyság területére, amely a gyarmatosítás előtt maga is őslakosok gyarmatosításával, rabszolgatartásból tartotta fenn virágzó királyságát. Ugyanezt a kérdést a Néprajzi Múzeum számos kiállított tárgya is feltehetné, jól tudják ezt az intézmény muzeológusai is.
A magyar intézményhez hasonló egyetemes néprajz bemutatását szolgáló európai gyűjtemények azonos jellegű repatriációs problémákkal küzdenek ma is. Dahomey szobraihoz hasonlóan a gyűjteményi tárgyak visszaszolgáltatásának kérdése komplex, és korántsem egyszerű egyik fél részéről sem. Míg az antropológiai és néprajzi gyűjteménnyel rendelkező intézmények emberi testrészeket, csontokat és koponyákat is őriznek, sok szakrális vagy kultikus tárggyal is meg kell küzdeniük, amely forrásközösség vagy érintett ország kultúrájában szintén problematikus.
Miként azt a Néprajzi Múzeum muzeológusai, Régi Tamás és Wilhelm Gábor is kiemelte a filmet követő beszélgetés során, sokszor nem tudnak ezekkel a mágikus tárgyakkal mit kezdeni, hiszen ezeket egyes esetekben csak a beavatottak/szakrális vezetők érinthetik (és még ebben az esetben sem evidencia a birtoklás fogalma). Az eurocentrikus megközelítésmód így egyértelműen nem vezet evidens válaszokhoz, ezt tárgyalja hatvanhét percben a Dahomey – Kik vagyunk? színes, francia-szenegáli-bengáli dokumentumfilm is.
Mati Diop sokrétűen vizsgálja annak problematikáját, miért is okoz zavart a repatriációs jóvátételek öncélúsága. Mindez a mai francia kultúrpolitika szempontjából is kritizálható, sok benini sértésnek veszi, hogy nem mind a 7000műkincs tér vissza. Vajon Emanuel elnök (mint a nyugati, hatalmi pozícióban lévő, “a másikkal törődő, felelős én” csak jobb színben szeretne feltűnni, és azért döntött a repatriáció mellett?
Mati Diop filmjében a Dahomey-kincsek mellett a diaszpórában élő fiatalabb generáció is hazatér, hogy megtekinthesse saját kulturális örökségét. Önreflexívek, kérdéses számukra is, hogy mennyire sikerül a tárgyakat eredeti funkciójuk szerint vizsgálniuk. Mennyire sikerül a nyugati konvenciókat hátrahagyni, eurocentrikus keretek nélkül diskurzust indítani róluk? Mikor a filmben szereplő fiatalok megosztják félelmeiket, egyúttal saját magukra is reflektálnak. Kik vagyunk mi? Nyugaton tanult dél-amerikai és afrikai gyökerekkel egyaránt rendelkező francia nyelven vitázó közösség?
Ahogyan azt Edmund Leach is kiemelte Social Anthropology 1982-es kötetében, nem csak a nyugati narratívából, de az etnocentrikus világképből is egyenesen következik, hogy mindaz, ami nem mi vagyunk – azok a többiek. A mindennapi világ megtapasztalását, mindenhol a képzelet világa veszi körül, nincs ez másként abban a történetben sem, mely Diop filmjében is elhangzik: az orákulum megjövendöli a benini királynak, hogy nem nyerhet a franciák ellen. Nyerhetnek-e azok a fiatalok, akik a királlyal ellentétben újra találkozhatnak Dahomey szobraival?
A válasz csakhamar kibukik, a múzeumlátogatás kultúrájának vagy a történelmi ismeretek hiánya alapvető akadályokat állít a közösség elé. Sok benini nem tud mit kezdeni a visszatért műkincsekkel, és jóval többen el sem jutnak addig, hogy megtekintsék őket. A filmben kulcsszerepet játszó, sokszor ellentmondásokba torkolló vita – jól tükrözi hogy mekkora zavart kelt a műkincsek befogadása, elhelyezése az ország számára – és az is szembetűnő, hogy a fiatalokon kívül más korosztály nem szólal fel. Ezért nem egyedül az elkobzott Dahomey-szobrok a felelősek, a gyarmatosítók saját nyelvüket is elvették tőlük – ma már a legtöbb fiatal csak franciául beszél, az iskolákból már kikopott a fon, joruba, bariba – az őslakos nyelvek – oktatása.
A múzeum maga is nyugati intézmény, és Benin egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazokkal a nyugati intézményrendszerek szerint elfogadott eszközökkel és feltételekkel tudja újra restaurálni/befogadni/megőrizni a több mint százötven éve nem látott nemzeti kulturális örökségét képező tárgyakat, (még akkor is ha itt a nyugati intézmény szempontjából feltétel nélküli visszaadásról beszélhetünk).
Milyen kölcsönhatással van ez Benin kultúrájára, ha nyugati nyelven és nyugati eszközökkel konstruálják kultúráját, ha az erről való rendelkezés, megintcsak felülről érkezik? A gyarmati kincsek újbóli befogadása azonban mégis diskurzusokat ösztönöz és edukációs jelleget is felölel, egy új nemzedék találkozhat végre a saját kulturális örökségével.
A gyakran tévesen homogénként értelmezett afrikai posztkolonialista országok repatriációs problémái, miként arra a Néprajzi Múzeum muzeológusai, Régi Tamás és Wilhelm Gábor is rávilágítottak, nem egy az egyben fordíthatóak át a Dahomey-történetre, hiszen sok esetben csak részlegesen történik meg a jóvátétel, rövid vagy hosszútávú kölcsönzések, nyugati múzeumok által diktált feltételek tanúskodnak erről.
Van, hogy az adott ország is fél visszafogadni tárgyait, hiszen ezek a kultusz tárgyak, sokak szemében a vodun erejével is bírnak. Ezekkel az akadályokkal a Néprajzi Múzeumnak is szembe kell néznie: a tavaly októberben nyílt állandó kiállításában is számos olyan műtárgy van, ami posztkoloniális szempontból megkérdőjelezhető, amelyre az állandó kiállítás kurátorai több helyen is reflektáltak már a kiállítás rendezéskor.
A filmvetítést megelőző rövid tárlatvezetés pont erre fókuszált: a Bornemissza Pál és Torday Emil tárgygyűjtései, amelyek amellett, hogy tudományos célokat szolgáltak, óhatatlanulmagukon viselik a „műkincsvadász” bélyegét. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében is találhatóak koponyák, csontok, csurungák, elkobzott kincsek – mind olyan tárgyak, amelyeknek egyik oldalról sem egyértelmű a reprezentációja.
A múzeum nem minden esetben fordul a repatrációhoz és számos gyűjteményi tárgy visszaszolgáltatása is nehézkes, hiszen az adott ország infrastrukturális állapota vagy a saját kultúrától való eltávolodása miatt nem tud mit kezdeni ezekkel a tárgyakkal, még akkor sem, ha fájdalmas módon pont saját nemzeti örökségének és kulturális identitásának részei.
Diophoz hasonlóan a Néprajzi Múzeum is inkább saját pozíciójának kritikus vizsgálatával kíván megoldást találni és egyértelmű válaszok helyett inkább kérdéseket tesz fel, nem csak a forrásközösségnek, hanem nekünk látogatóknak is, méghozzá a legegyszerűbbet: Kik vagyunk mi?
Képek:
A Néprajzi Múzeum állandó kiállításából.
Fotó: Incze László/Néprajzi Múzeum
