Benedek Csaba Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában című kötete létfontosságú témát dolgoz fel. A szolnoki Damjanich János Múzeum gondozásában megjelent könyv kapcsán Vásárhelyi Tamás inspiráló gondolatait olvashatjuk. Ne egy megszokott recenzióra számítsunk!
Januárban egy évvel idősebb lett Benedek Csaba szakkönyve. De nem lett ettől elavultabb, sőt. Amiről ír, sokak számára új fogalomként jelent meg az utóbbi egy-két évtizedben, miközben régi-régi dolog volt. És nem fog kimenni a divatból, ha az emberiség észre tér. Sőt, a mai valamiféle óvatos, olykor finoman kérkedő divatból mélyről fakadó mindennapi tevékenységgé kell fejlődnie, ha az emberiség fenn akarja tartani magát, és nem eltűnni a süllyesztőben. A baj az, hogy sokan csakis visszafejlődésként képesek megélni ezt a változást, azt a tevékenységet, amit a könyv bemutat.
De ne titkolózzunk tovább, az újrahasznosításról van szó. A szolnoki múzeum néprajzosa,Benedek Csaba gyűjtési és kutatási területe az újrahasznosítás, és az évtizedek alatt begyűjtött rengeteg példa, eset, tudás, kép, tárgy végre összerendeződött egy kötetben.
Nem akármilyen gazdája ennek a témának. Tavaly háromszor volt alkalmam hallani őt, amint a kötetéről beszélt. Már ahogy megjelenik, mosolyra álló bajszával, lelkes beszédével derűt kelt a hallgatóságban, és ugyanezt teszi a könyv elején, amikor a paraszti életforma szeméttermelését például az alábbi anekdotával illusztrálja:
„Környezetvédők látogatnak Gyimesbe, ahol látják, hogy nincs szemét. Megkérdik a mezőről hazafelé tartó öreg csángót:
Maguk itt hová teszik a szemetet?
Nálunk olyan nincs. Amit nem eszünk meg, azt megeszi az állat. Amit se ember, se állat nem eszik meg, az jó lesz a fődbe. Ami a fődbe nem jó, az jó lesz a tűzre. S ami a tűzre se jó, azt elrakom, me’ a’ még jó lesz valamire.”
Jó, hogy mosolygósan indít, mert megannyi példáját a bámulat, elképedés és felindulás mellett humorral is tekintjük, és ez jót tesz a hatalmas anyag befogadásának. Na nem egyszerre! Az ember ki-kinyitogatja a könyvet, itt is beleolvas, ott is nézegeti a képeket, újra és újra kézbe veszi, végre megmutatja barátjának, akivel ezután egy darabig nem lehet beszélgetni, mert belemélyed, és csak azért bukkan föl a felszínre, hogy egy képet mutasson, egy ábraaláíráson nevettessen. És itt is van egy igazi csoda, mert olyan más, újabb és újabb példákat mutatnak az ismerőseim, amiken én átsiklottam.
Budapesti értelmiségiek vagyunk jobbára, egyikünk sem akarja átvenni az ötleteket, de mindegyikünk szeme mást vesz észre: az autókormányból eszkábált kerekeskút-kereket, a hűtőszekrényből kialakított tengerimalac-otthont, a söröskupakokkal ellátva drasztikusnak tűnő lábtörlőt, „villanyoszlopról lecserélt” kerámia szigetelővel eldugaszolt kerítésoszlopot. Hogy a lecserél szó humorához ne férhessen kétely, ott van a szövegben a hozzá tartozó történet is: ”Hát aztán valamikor villanyszerelők sikkasztották. Egy liter borért adtak kettőt.”
Nézem, nézem az egyik képet, én a budapesti értelmiségi, akinek ugye életformájától nyilván idegen ez a paraszti világ. De a kertben a gyümölcsfák alatt kaszálok, és a kaszakövet felül kivágott (tehát újrahasznosított) sörösdobozban tartom vizesen. Ezen a képen itt műanyag flakont használnak ugyanerre a célra, és azt még derékra is lehet akasztani. Várom a nyarat, hogy alkalmazzam a tanultakat!
Akár a könyvben is szerepelhetne: Verőcén sok lakos összeállt és közösségi játszóteret építettek az ott árválkodó egyszerű hintaállvány köré. A barkácsolt libikóka egyik végére biciklikormány-fogódzót, másik végére bicikliülést szereltek (a fiam és barátai).
Nem azt mondom, hogy a flakon-kaszakőtartó képe váltotta ki a kedvet, de megerősített abban, hogy írjak erről a könyvről. Rájöttem ugyanis, hogy ahová nézek, az értelmiségi környezetben is minduntalan belebotlok az újrahasznosításba, csak sosem jutott eszembe, hogy az elismerő mosolyon, szavakon túl koncepciót érleljek belőle, mint tette Benedek Csaba, hogy gyűjtsek szorgalmasan, megszállottan, fotózzak (20 000 felvételből válogatott), aztán rendszerezzek hogy kiállítások lehessenek belőle, aztán pedig kiadványba szerkesszem az anyagot, ahogy kitűnő szerzőnk tette. Recenziómban nem tudok kitérni a jelenségnek és feldolgozásának néprajzi újdonságára és értékére (pedig sejtem, hogy mindkettőben volna hála), de környezetvédőként és gyakorló újrafelhasználóként hozzá tudok szólni az olvasottakhoz.
A bevezető fejezetek nemcsak az újrahasznosításról, hanem a tárgyakról, tárgyhasználatról, tárgykultúráról is szólnak. Műfaji csoportosítás címszó alatt megtudhatjuk, hogy „a tárgyak készítői, előállítói” „előszeretettel alkalmazzák” az anyaguk és felhasználásuk szerinti kategorizálást, és ő is így indul, ígéri, de én csak az anyagok nevét találom a tartalomjegyzékben, a felhasználást csak és olykor a fejezetekben említi. Azután tárgytípusok szerint mutatja be az anyagot (itt egyenetlennek érzem a kategóriákat, de nem tudom megindokolni). Az A mindent hasznosító parasztembertől a feltalálóig fejezetben az ösztönös vagy kialakult kreativitás példáiként három férfit mutat be, a Paraszti tárgyak újrahasznosítása a művészetben című fejezetben pedig két férfit. A városi kultúra és az újrahasznosítás fejezet rövid és esetleges – érzem én (a városi újrahasznosító). Az adatközlők (28:9 arányban férfiak) felsorolásában nem világos, de arra lehet következtetni, hogy a nevek utáni évszám talán a születési évszám, és a településnév talán a születés helye. Terjedelmes irodalomjegyzék (leginkább könyvek és könyvfejezetek) és internetes forrásjegyzék zárja a kötetet.
Meg kell említeni, hogy több ábrának nincs számozása, következésképpen nem feltétlenül tudjuk, mit illusztrál, és sajnálatos, hogy az ábrák néha olyan kicsik, hogy alig lehet kivenni, mit ábrázolnak. Annyira fontosnak, annyira hasznosnak érzem ennek a könyvnek a tartalmát, hogy szívből kívánom, szülessen belőle nagymonográfia, vagy egy internetes portál, ahol minden közhasznú remeklés megkapja a neki kijáró figyelmet, kinagyítható a képe, és koppinthat belőle, aki tud vagy akar. Ez tenné lehetővé a már megszületett ötletek újbóli hasznosítását, ha pedig ezek másvalaminek az ötletét váltják ki, akkor az ötlet-újrahasznosítást is. Addig jó, gondolnánk, amíg ez csak hobbitevékenység formájában történik. De napjaink fogyasztói kultúrája nem fenntartható, fel kell készülnünk arra, hogy kevesebb tárgyat akarjunk birtokolni, és azokat hosszabb ideig használjuk, és ne dobjuk el.Ehhez nyújt már a kötet is módszertani és lélektani segítséget.
A sörösdoboz csak addig könnyű, amíg benne van a sör is, azután cipelhetetlenül nehézzé válik
Amikor gyerekek egy kézműves családi napon kávéskapszulából ékszert barkácsolnak, akkor csak szokják az újrahasznosítás gondolatát, és ez sem megvetendő. Fejlődik a kézügyességük, a kreativitásuk, alkotnak valamit és örülnek neki. De ennek környezeti hatása gyakorlatilag nincs, sajnos ártalma viszont van. Ugyanis pszichológiai vizsgálatok szerint sokakat lélekben felment a pazarló fogyasztás erkölcsi terhe (avagy a lelkiismeret nyomása) alól, ha úgy tudják, hogy amit eldobnak, azzal még valami hasznos történik.
A műanyag hulladékoknak például valami 10-20%-a kerül csak újrahasznosításra. A „műanyag” feltalálása kevesebb, mint 100 éve történt, Wilhelm Adél észrevétele szerint még minden műanyag megvan a Földön, amit valaha előállítottunk (ha nem égették el, egészségre ártalamas gázokat is termelve)! Évente egyre növekvő mennyiségben termelődik, 2019-ben 368 millió tonna volt a globális előállítás, amiből 20 millió tonna körüli mennyiség került a vizekbe. Hogy ez mennyi? Az óceánokon úszó magyarországnyi szemétszigetekről tudunk, mégis, a tengerbe kerülő műanyag hulladék 99%-ról nem tudni, hol rakódik le, írta Dávid Tibor az Élet és Tudományban 2022-ben.Akkor a felszínen úszó szemétsziget még olyanabb, mint a jéghegy, mert a zöme víz alatt van, és a jéghegynek 10%-a, emennek viszont 1%-a látszik!
Az erdőben sétálva, az országúton autózva, vagy tegnap egy temető mellett vonattal, tehát „hátul” elhaladva, mindenhol és minduntalan megakad az ember szeme az illegálisan lerakott szeméten, az eldobált csomagolásokon, az elkóborolt nejlonzacskókon. Tehát az ismeretlen helyeken végző műanyag kérdése a szárazföldön, a mi mindennapi és személyes környezetünkben is probléma. Amikor a szomszédban dolgozó szőlőmunkások (?) bedobják a kertünkbe az üres sörösdobozt, akkor arról legalább tudom, hogy hová fog kerülni (a szelektív gyűjtőbe a végén).
Sokáig vásároltuk a pillepalackban olcsón kapható szénsavas ásványvizeket (melyeknek egy részét így hívják, de nem ütik meg az ásványvizekkel szemben támasztott szabványügyi követelményeket, alacsony az ásványianyag-tartalmuk, azaz talán a csapvíz ravasz újrahasznosításával készülnek). Ennek az vetett véget, hogy elköteleztem magam, nem dobok ki újrahasznosítás nélkül egyetlen palackot sem. Pillatok alatt gond lett merthogy nem volt mire használni a legtöbbet, nem fértünk a pillepalackoktól, amiből családi perpatvar lett, „érted és nem ellened”, és aztán leálltunk a vásárlással. (Drágábban és körülményesebben jutunk szódához, és több csapvizet iszunk.)
Női újrahasznosítók
A régi biztosítékokat többek között filléres pénzérmékkel patkoltuk meg, de anyósom ötvenfillérest használt fel egy kávédaráló javításához is, a törött házát pedig celluxszal tekerte be. Feleségem 50 éve lefestett élénk színű olajfestékkel különböző alakú befőttesüvegeket, a lisztes eltört, de a főzéshez használt cukrot, sót ma is azokban tartjuk. A fedeles befőttesüvegek újrahasznosítása mindennapos dolog, akár befőzéshez, akár más célokra: fűszertartóként, maradék étel ideiglenes tárolására, élelmiszernek a molytól való megvédésére (bár a molyhernyók olykor valahogyan mégis átjutnak a légmentesen záró kupakon…). Szemeteszsákban van télen a nyári, nyáron a téli ruhanemű. Kapott ajándékszatyrok, italok, csokoládék olykor átminősülnek továbbadottakká, az erős (de ronda, ízlésficamos) ajándékszatyrokból pedig folyóiratkötegek, játékok tárolója lesz, sőt, a reciklálásra gyűjtött papír is ilyenben gyűlik.
Kábelköteg-összefogó, borosüveg dugójából és ajándékszatyor leszakadt füléből
Használható műanyag csomagolóanyag (pl félliteres, fedeles tejfölöspohár) a spájzban, ajándékdoboz, díszdoboz egy szekrény polcán gyűlik, míg időszakonként, amikor „már nem lehet férni”, egy részük a szelektív kukában, más részük az én fennhatóságomban végzi. Az ágyneműből porrongy, törlőrongy (nálam géprongy) lesz, sajnos egyikünk sem varrós típus, a babaruhautóélet nálunk nem működött. Feleségem visszahordja a piacra a kiürült tízdarabos tojástartókat, és húsz éve ugyanazzal a kiló babbal tartja meg homorú alakban a sütés során is az egyik féle süteménye tésztáját. (Az ajándékba kapott hófehér kerámia sütőgyöngy, átlátszó, formás üvegedényben, díszként szolgál a konyhapolc tetején.)
Az új, gyönyörű, hasas, barna mázas lisztesedény fedele eltörött, megsirattuk. De eltörött egy modern teáskanna is, hófehér fedele éppen beleillik a bödönbe. Nehogy valaki teát akarjon főzni nálunk: a teatojás csak arra való, hogy hagyma, fokhagyma főjön a levesbe úgy, hogy aztán ne maradjon benne. Egyik lányunk görbefából eszkábált lámpavázat, kartonpapír játék „stancolt” darabjainak kiszedése után a visszamaradt kartonvázból szép hangulatlámpát varázsolt, turkálóból nem szégyell öltözni. A gyerekeknek papír- és műanyagdobozokból járműveket, kisállataiknak lakást szokott csinálni. Másik lányunk falun él, a kertes ház minden lehetőségével és szükségével. Ő egyebek között a csomagolóanyagok újrahasznosításának lelkes gyakorlója, saját „csomagolását” azaz felsőruházatát szinte kizárólag használtból vesz (így jól öltözik), szakadt függönyből vászonzacskókat varr, amikben vásárolt terményeket lehet hazavinni. Az eldobható nejlonzacskók használata ellen programot hirdetett, nyilvánosan, és nemcsak prédikálja a vizet. Karácsonyi, kapott csomagolópapírokat kisebb csomagokhoz használ újra, sőt, csomagolóanyagot nem használ. (Terjed a családban az újságpapírba csomagolás szokása, sőt, olykor élünk azzal a lehetőséggel, hogy az ember háta mögül előkapott ajándék ugyanúgy meglepetés, mint a csomagból előbukkanó.)
Ez a családi kitárulkozás csak arra volt jó, hogy a könyvben túlsúlyban lévő férfi adatközlőkre adott válaszul nők újrahasznosításának sokféle lehetőségére külön is felhívjam a figyelmet. Közben rájöttem, hogy a fentiek az én életemet is képezik, formálják, megannyi ötlettel magam is hozzájárultam a családi mozgalomhoz, fogok is belőlük még bemutatni. A környezetbarátság gendersemleges!
Újrahasznosítás a természetben
Kérdés, hogy szabad-e így gondolni rá, vagy csak fogadjuk el egyszerűen, hogy a természetben körfolyamatok, körforgások vannak, és semmi nem megy veszendőbe. A legelésző állat testében újrahasznosítja a növényi anyagot. Ürülékét trágyabogarak, trágyában fejlődő legyek, pillangók hasznosítják, tetemét ragadozók (dögevők), dögbogarak és döglegyek teszik magukévá, a maradékokat további ízeltlábúak, gombák és baktériumok hasznosítják, míg minden lebomlik vízben oldható, a talajból felvehető molekulákká, tápanyagokká, amelyekből új növényi anyag nő. A fák tovább bírják, van, amelyik évszázadokig, évezredekig él, és a mi klímánkon évek-évtizedek alatt, magashegységekben és sivatagokban évszázadok alatt enyészik el anyaguk. A csontok is lassabban porladnak el. De előbb-utóbb minden visszakerül a körforgásba. Akár szabad erre újrahasznosításként gondolni, akár nem, ezt a példát kellene magunkévá tenni, és minden emberi terméket körforgásban használni.
A tulajdonosváltás újrahasznosítást is jelent?
A fenti felsorolás készítése során egy érzékeny különbségtétel hiánya merült fel, amire Benedek Csaba sem tér ki megnyugtatóan. Legalább ez a három fogalom érzésem szerint összemosódik a közhasznú újrahasznosítás szóban:
Volt nekem egy nagybátyám, gépészmérnök, jó polgári módban élő. Idős korában nyaranta hosszabban vendégeskedett falusi rokonunknál, és hogy hasznossá tegye magát, megjavított ezt-azt. Például eltörött műanyag karosszéket. Gondolom nem talált drótot a háztartásban, ezért tekergette ki pezsgőspalack drótját egyenesre, és azzal öltögette össze a szépen, párhuzamosan fúr lyukakon keresztül a törött székdarabokat.
Történt egyszer, hogy rossz helyen hagytam egy kerti széket egy nagyobb holt faág levágásakor, legott szükség lett erre a tanult praktikára. Később egy vendég eltörte a hűtőszekrény egyik fiókját, aminek bosszantóan drága a pótlása, ott is sor került a műanyagvarrásra. De a megrepedt, kidobásból visszamentett zöldséges rekeszeket is így javítom. (A legott elavult szót pedig Herman Ottó egyik szövegéből véve használom újra.)
Drága, repedt és „megvarrott” hűtőszekrény-rekesz. Ronda, de működik.
Reciklált szertár
„Képzeljenek el egy koffernyi készletet, aminek legkisebb eleme egy golyó alakú dobókocka (megfelelően működik!), ám amiben 30 méteres bálnamérőszalag is megbújhat. A tartalom igény szerint változik.
Képzeljék el a kacattömeget: kidobott karácsonyfa töve és többezer forintos giroszkóp, ravaszul preparált pillepalack és dió-malom, Kossuth-díjas művész fatárgya és félbevágott barackmag együtt. Mindegyiket meglepetés kézbe venni, használni, gondolkozni rajta, mindegyikből tanulhatunk valamit.”
Már nem először hozom nyilvánosságra, hogy van egy furfangos játékgyűjteményem (és Vásárhelyi Tamás Fortélyos Játéktára nevű, nem igazán jól kezelt facebook oldalam). Úgy is hívom: reciklált szertár. Ennek a leporellójából való az idézet. Ösztönösen így kezdtem, Öveges Józseftől pedig megerősítést nyertem, hogy „A semmiből is szertárt!!” Vannak benne újonnan vásárolt játékok is, de azok is újrahasznosítottak abban az értelemben, hogy én nemcsak játszani hagyom vele az embereket, hanem próbálok velük beszélgetni a játékszerek működésében megbúvó fizikai törvényekről, vagy a játékok által szimbolizált biológiai tulajdonságokról és jelenségekről, és nem ritkán a játékok kapcsán felvethető környezeti kérdésekről is, tehát tudásátadásra, ismeretszerzésre használom őket. A sörösdoboz egészben, annak a szusszantó füle, a fala és a feneke külön is részei a készletemnek. Szoktam is viccelődni, hogy milyen költséges dolog ilyen eszközökhöz hozzájutni, mennyi sört kell elfogyasztani…
Már hat múzeumban jelent meg Konok Tamással közös, Tér – Mozgás – Játék című kiállításunk, amelynek általam készített tárgyait, amennyire csak lehetett, újrahasznosítással valósítottam meg. Az eredetileg három palack bor ajándékozására készített tetszetős fadoboz itt egy játék talapzata, de rajta hagytam a kenderkötél fogantyút, hogy a funkcióváltást jelezzem. Másutt egy vékony fadarab esetén gyümölcsösláda eredetét hangsúlyozom a festett feliratos oldal fölülre tevésével. Legnagyobb leleményem egy régi fogorvosi fúró lelkének számító, rugós alkatrész volt, ez el van rejtve, de mindannyiszor örülök, ha eszembe jut, ha beszélhetek róla. Testestül-lelkestül híve vagyok Benedek Csabának és a könyvének!
A borosüveg-tartó fa díszdoboz talapzat fölött, a fatestben van az erőátvitelt szolgáló fogorvosi fúró alkaltrész eldugva. az elasztikus energia tárolására (ez magyarul a gumimotor) kalapgumi-hurok szolgál.
Az újrahasznosítást vezérelvvé tettük a Magyar Környezeti Nevelés Egyesület vándortanösvényeinek, azaz vándoroltatható tematikus tudományos játszóházainak készítésekor. Így van ez a Beporzó vándortanösvényben is (pl. pillepalackok színes kupakjaival lehet rácsodálkozni a rovarok szemének, látásának sajátosságára). A Klíma vándortanösvényben vittük ezt tökélyre, a játékokat tartó dobozok is cipőt, műszaki cikkeket, egyebeket tároltak eredetileg. A szedett-vetettség látszatát tetszetős egyen-címkékkel igyekszünk csökkenteni, de önérzetesen vállaljuk is.
Hogy jön ez a múzeumokhoz?
A teljesség igénye nélkül, de erről is kell szót ejteni. Mindenekelőtt azt szögezzük le, hogy a gyűjteményi tárgyak múzeumi használatba vétele, bármilyen célból, önmagában újrahasznosítás. Hiszen eredeti funkciójukból ki lettek emelve, és másra vannak használva. Minden egyes tárgyunk ilyen.
Nemrégiben mutatták be a Tomori Lajos Múzeum (tudják, az az, amelyik egy pusztuló kúria fokozatos restaurálásával, újrahasznosításával az eredetinél is jobb minőségű múzeumi tereket hoz létre, amelyik az esővíz visszatartására mintaprojektben tározót hozott létre a kertjében) pályaorientációs kisfilmsorozatát, abban is a hazai hulladékfeldolgozásról szólót. 1872-ben alapított Cséry Lajos szemétfeldolgozó telepet – 100 évvel megelőzte korát.
2021-ben a Pulszky Társaság, az NKA támogatásával műhelymunkasorozatot indított a múzeumok, múzeumi tevékenységek fenntarthatóságának előmozdítása érdekében. A megbeszélések során újra és újra előkerült a lebontott kiállítások installációjának újrahasznosítása. A „hogyan kezdjük, hogyan kezdjem” kérdésre többször az a válasz született, hogy a használt papír újrahasznosítása (hogy a másik oldalára is nyomtassunk), illetve szelektív gyűjtése milyen egyszerűen megoldható. Utóbbihoz legegyszerűbb egy dobozt (amit így újrahasznosítunk) letenni egy közhasználatú térre, és abba dobálni a papírhulladékot. De most már olyan sok múzeum készül a Beporzók napjára, hogy a rovarszállók, méhbölcsők készítésekor felhasználható hulladékokat is érdemes itt megemlíteni.
kép:
Nagyon jól működő méhbölcső kiállításból bontott, levágott nádfonatból.
Szomorúan nézem múzeumi eseményeken a félliteres műanyag palackokban kínált vizet, mert azokból nem iszom, pedig szomjas vagyok. Újabban jó érzés, hogy megjelennek a csapvizes kancsók is rendezvényeken! Környezetvédők pedig rendszeresen úgy jönnek össze, hogy mindenki hozza magával a bögréjét.
Konferenciákon a kitűzőket legtöbben elviszik, kidobják. (Jobb helyen visszagyűjtik a végén, de csak egy része kerül így vissza.) Ha nem lehet visszaadni, elteszem a kitűzőket, és saját egyesületi rendezvényeken használjuk újra és újra őket, ha ilyenkor visszaadják a végén.Ja, és kézírással is olvashatók a nevek, az eredeti névcédula hátoldalán…
A kortárs művészet igen gyakran nyúl az újrahasznosításhoz, gondoljunk csak bármilyen kollázsra. Bukta Imrének (a kukoricaszem-újrahasznosítónak) van egy festménye, a címét sajnos nem találom a neten. A képen kutyaólat látunk, aminek oldala könyvekből van rakva, közülük is kirí egy Picasso-album (a kép címadója). Hát erre azt mondom, még mindig jobb, mint amit Buda tehetős dombvidékén láttam tavaly: teherautónyi könyvet, egy láthatólag igényesen olvasó értelmiségi ember könyveit, gondolom hagyatékát hajították le az út szélére a nagyon másféle örökösök, valaki másnak a telkére.
Ennek még a papírgyűjtőben is jobb helye lett volna, mint itt, a Rózsadomb oldalában.
*
Vajha ez az írás közbeszédet váltana ki, és a múzeumi újrahasznosítási lehetőségeknek ezernyi más, fontosabb gyakorlata is közkinccsé válna! Költségcsökkentő szerepe is volna, nemcsak tudatformáló és fenntarthatóságot segítő.
A kötet:
Benedek Csaba (2021): Újrahasznosítás a paraszti kultúrában és napjaink társadalmában. Damjanich János Múzeum, Szolnok.
