Negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer. Ennyi eltérő állás hozható létre az idén ötvenéves Rubik-kockából. A húszas pedig, ahogyan a legenda tartja, Isten száma, ennyiből bizonyítottan kirakható a bűvös kocka. És nyolcszáznegyvennégyezer. Ennyi Kádár-kocka áll az országban, mint a Kádár-korszak sokak által vitatott hírmondója, a magában mindent összetömörítő, kényelmes életteret biztosító, a teleknek is helyet adó, a rendszerre jellemző uniformizálást szépen kiszolgáló, hazánk látképét még mindig jelentősen meghatározó épülettípus. És mint ilyen, lenyomat, jelkép, sokaknak emlék, transzgenerációs jelenlét és sokszólamú narratíva. Ezt a többszintű jelentéstartalmat bontja ki dr. Sári Zsolt kurátor, húszévnyi kutatómunkája eredményeképpen, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Skanzen Galériájában, és az ahhoz kapcsolódó, a nyomdából hamarosan frissen-ropogósan érkező katalógusban. Nem összetévesztendő a válogatás a Ludwig Múzeum „Kis magyar kockológia” című, ugyancsak nagyszerű, pár napja bezárt tárlatával, jóllehet, mind a fő tartalmi szál, mind az ahhoz kapcsolódó reflexiók között vannak átfedések, a Skanzen Galériában látható installáció egy kutató izgalmas asptektusának egyedi zöngéjét ígéri számunkra.
A néprajzosok és az építészek által gyakran lenézett háztípus érzékenyen és intellektuálisan jelenik meg az egyszerű, sallangmentes térben, ahol minden szegmens óriás, lecsupaszított Rubik-kockákat idéz, melyekben, akár átjárható, natúr, építkezések vázaira emlékeztető favitrinekben, enteriőrök, a korszak jellemző tárgyai, relikviái, nemzeti önképünk retinájára égett hangulatai érnek össze egyetlen tapasztalássá, kinek megismeréssé, kinek pedig emlékezéssé. A térben lévő installáció a kocka mezőit hordozókként „használva” kiteríti azokat, megtöbbszörözve ezáltal a felületeket, ezzel adva teret egy többdimenziós, többolvasatú, bátor válogatásnak.
Sári Zsolt empatikusan és nyitottan vizsgálja a témát: a kockaházakban élők véleményét ütközteti az értelmiség kritikájával és a korszak politikájával, miközben arra a kérdésre keresi a választ, hogy miért lett a sátortetős épülettípus hazánk település- és utcaképének főszereplője, és vajon mi okozhatta népszerűségét? Merthogy, jóllehet, a néprajzosok paraszti hagyományoktól eltérő formáját bírálták, két-három évtizedes slágertörténete során, alatt, a kockaház az abban élők számára egylényegűvé lett modernizációval, szépséggel, kényelemmel.
A kiállítás sok információval kínál meg minket: mindent elmesél, elmond, megoszt, amit csak optimálisan egy ilyen jellegű téma kapcsán lehetséges, miközben egyértelműen és folytonosan tágabb, mélyebb rétegek felé igyekszik, még szűkebbre, egyszersmind még magasabbra pozícionálva a fókuszt. Így kortárs képzőművészek reagálnak a kockaház-felütésre, mint kiindulópontra, s teszik ezt nem egyszer rendszerkritikusan, analitikusan, nem engedve meg számunkra a félrenézést, -beszélést, -értelmezést. Birkás Ákos, Rajk László, Bukta Imre, Schmied Andi, Katharina Roters, Weiler Péter, Nemes Csaba és még sokan mások felelnek a saját eszközeikkel, gondolataikkal, emlékeikkel és művészi attitűdjükkel arra a kérdésre: mi a kockaház, és miért kell róla beszélnünk. Ha tetszik, mit hordoz a múltunk, és mi hogyan és hol helyezkedünk el benne, vagy még inkább: általa milyen szeletet szakítunk ki a jövőből - a megformálás, a megszelídítés, a megengedés gesztusával?
A kiállításban a szocializmus erős standardizáló törekvései mellett a kockaház-jelenség társadalmi vonatkozásai is fókuszba kerülnek: az átalakuló paraszti és falusi életforma, a szovjet típusú kényszer-szövetkezetesítés hatása, a városi minták megjelenése. Mindezek visszhangjaként a kockaház, mint a paraszti életformától való eltávolodás szimbóluma egyértelmű választásként is megjelenik. „Éltünk már eleget hosszúban, most már szeretnénk valami modernben” – válaszolja egy asszony Zolnay Pál „A ház” című filmjében arra a kérdésre, hogy miért akarnak az emberek Kádár-kockában élni. A kiállítás, melynek csak egy mozgóképes idézete és támogató, kiegészítő tartalma sok más mellett Zolnay 1975-ös alkotása, négy értelmezést bont ki a kockaházat illetően. Az egyik az, hogy miképpen értelmezik a kockaházat azok, akik benne laknak, a második olvasat az építészeké, akik a legenyhébb kifejezéssel élve is lenézték ezt a háztípust, a harmadik a kicsit tágabban értelmezett értelmiségé, amelyben erős a néprajzkutatói szempont, ami szintén nem a legpozitívabb megnyilatkozásokat hozza erről az épületformáról, a negyedik pedig a képzőművészek reflexiója. És e négy tartalommező mindegyikét megkísérik a tárgyak, a relikviák, a korszak elmaradhatatlan szószólói, mint a nippek, a kukta, a hamutál, a sörösüveg vagy éppen a televízió köré reprodukálódott tisztaszoba. A minden fronton kritizált, de a falusiak által annak idején mégis kedvelt háztípus sajátos atmoszférájára, történeti szerepére, egyszerűségében rejlő esztétikai értékeire csakúgy fókuszál a kiállítás, mint ellentmondásos karakterére. A típusterv formájában kínált-tukmált lehetőség, olcsósága ellenére fürdőszobával, pincével és legalább két szobával felszerelve, mégiscsak a „valamilyen”, a „nekünk is van”, a „végre valami más” érzetét hozhatta el a Kádár-korszak falvaiba.
A Skanzen Galéria válogatása nagyon erős szöveg- és képi anyaggal kommunikál és viszonylag kevés tárggyal, ám az a kevés tárgy a kevesebb több analógiája nyomán így hangsúlyt, reflektorfényt kap, az a kevés tárgy így aztán valóban és szükségszerűen felskicceli a korszakot, a kockaház hozta életformát, életmódot. És nem csak azok a tárgyak kerülnek fókuszba, melyek a házakon belül a mindennapok kísérői voltak, és ezáltal társadalmi lenyomatait adják a 60-70-es éveknek - a hamutál a dohányzás, a sörösüveg az alkoholizmus szimbólumaként -, hanem azok a tárgyak is főszerephez jutnak, melyek ezen kockaházak megvalósulásához kellettek. A 60-70-es évek egyik legfontosabb politikai döntése, a tizenötéves lakásépítési program hatására a panelépületek miatti szakember- és eszközhiány nyomán a falvakban maradt kőművesek saját maguk által létrehozott építkezési eszközei unikális pillanatait, egyszersmind erős néprajzi vonulatát adják a kiállításnak.
Sári Zsolt intellektuális játékra hív számtalan szólamban, matériával, számtalan síkon és értelmezéssel: a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és Magyar Nemzeti Levéltár közös kutatási programjában feldolgozott fotóanyag, az elmúlt húsz év kutatási anyaga, a kiválasztott tárgyak, mint múzeumi darabok, és mint a közösségi gyűjtés megkapó eredményei, és mindehhez, valamennyi témához, szinthez, stációhoz kapcsolódó képzőművészeti reflexiók, ezek a hangszerek a kiállítás megszólaltatta szimfóniában. Míg Birkás Ákos már a 70-es évek közepén reflektál a jelenségre, munkáiban a kockaház a paraszti léttől való eltávolodás metaforája, addig Rajk László egyenesen rendszerkritikát fogalmaz meg azzal, ahogyan a kockaházat beemeli a művészetbe, és azután szó szerint a feje tetejére fordítja – slusszpoénként pedig, mint építész, meg is rajzolja e fejen álló épület tervrajzát.
Társadalomtörténeti, néprajzi témára mindig érdekes a képzőművészeti reflexió: Bukta Imre alkotásai például önmagukban sűrű leiratok, szinte szó szerint vett és értelmezett történetek életmódról, mindennapokról. „A tehén a konyhában” című képe egy életmód utolsó pillanata, a paraszti létformától való búcsúzás, képén a konyhakredencen álló két falnak fordított portré az elmúlás metaforája. A fiatal generáció számára pedig a kockaház korszakszimbólum vagy éppen nosztalgia: Merényi Dávid képeinek színvilága belsőséges, vidám hangulatot idéz, a boldog unokalét örökkévalóságba fagyasztott pillanatait.
A kiállítás először mutatja be Major Máté 1931-es tervrajzát, az első ismert kockaház-tervet, mely az Építészeti Múzeum gyűjteményének köszönhető. Társadalomtörténeti fókusza okán a válogatás történelmi előzményekről is beszél, a lakhatási problémákra tervezett lakóházak mögött kutatásról, terepmunkáról szól, vegytiszta és nem vegytiszta kockaházakról mesél – utóbbiak tervrajzába már piros filctollal bekerül a nyári konyha. És szól építéstörténetről, kaláka munkáról, szól homlokzatdíszítésről avagy kőporos népművészetről Katarina Roters fotóin keresztül. És közben proaktív módon párbeszédet generál, áthallást, művészeti gesztust: ezt bizonyítja Nemes Csaba „Apám nevében” című sorozatának egy újrafestett, újra gondolt képe, melynek első változata a Ludwig Múzeum „Kis magyar kockológia” című kiállításában szerepelt, és melynek mai verzióját a művész kifejezetten 2024-re, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Sári Zsolt-féle válogatására, kutatásának e stációjára készítette el.
Külön érdekessége a kiállításnak Schmied Andi installációja, mely reflexióként Rajk László munkájára, egy soha el nem készült falu soha el nem készült emlékművét ábrázolja. Ha tetszik, e születésekor eltemetett vízió replikája a kiállítás végén az útnak engedő mondat: „A kockaháznak nem csak múltja, de jövője is van”. Azazhogy dolgunk van velük. A kockaházakkal. Az átalakulással. A múltunkkal. Anyáink, nagyanyáink múltjával, életével, válaszaival, mindennapjaival, álmaival. Dolgunk van, úgy is, mint megismerni, rákérdezni, analizálni, párhuzamba állítani. És dolgunk van mindezzel úgy is, mint engedni, most éppen Sári Zsoltnak, hogy megkínáljon minket nézőpontokkal. Kérdésekkel leginkább, válaszokkal nemigen, de válaszlehetőségekkel annál inkább. Hogy a kiállítás végén a „Kinek a pap, kinek a papné” idézet már természetesen, magától értetődően zárja be az élményt. Ilyen is volt. És ezek is mi voltunk.
„A KOCKAHÁZ. LAKÓHÁZ, ÉLETFORMA ÉS ANNAK REPREZENTÁCIÓJA A KÁDÁR-KORBAN” című kiállítástól búcsút véve, kezünkbe vehetjük az első Rubik-kockákat, melyekkel (figyelem!) kockaházakat lehet kirakni, és csak kevesen vannak, akik húszból megcsinálják. Lesz az ötven, száz, talán többszáz lépés is. És közben múltat idézünk, kollektív emlékezetben utazunk, összefüggéseket keresünk, érzéseket kutatunk, nevezünk nevén. Feldolgozunk lelkünk processzorával. Csavarjuk a kockát, vele mi magunk csavarodunk. Negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer. Ennyi lehetőségünk van.
