„A nő furcsa egy teremtés...hogyan született? A haja... a haja mindent elmond. Temetted-e valaha az arcod egy tengernyi hajba, és kívántad-e, hogy örökké ott maradj?” – teszi fel a kérdést Al Pacino mindig zsneiálisan és megunhatatlnul az "Egy asszony illata" című filmben.
A haj, legyen hosszú, rövid, vagy legyen akár éppen hiánya létezésének esszenciája: bizonyosan mindennapi életünk Szent Grálja. Benne tükröződünk mi magunk, fizikai és lelki állapotunk, önszeretetünk, önbecsülésünk, stílusunk, egyéniségünk. Lehet jelkép, lehet menekülés, lehet önigazolás, lehet újrakezdés, lehet penitencia, lehet egyszerű énidő a hajunkkal való foglalkozás, annak levágatása, átfazonírozása, újra álmodása. És mivel ennyi minden lehet a hajunk, kijár neki a figyelem: néha, gyakran, ki hogyan szokta, a teljes, önmagáért való figyelem. Egy hajszobrász, egy fodrász, egy mester figyelme, odaadása, szakértelme. És miközben a hajunk jó kezekben van, a lelkünk, fizikai és mentális valónk is buborékba kerül: egy zsongó, zümmögő, egyszerre izgatott és nyugodt közösség burkában kényelmesen elkucorodunk. Kezdődhet a varázslat!
A szegedi Móra Ferenc Múzeum nyári időszaki kiállításán (augusztus 31-ig látogatható) a kurátornak, dr. Szabó Zsuzsannának és a válogatás koordinátorainak, Szatmári Csillának és Rostás Mónikának köszönhetően az első pillanatban meghívást kapunk ebbe a bizonyos sokszínű buborékba, egy világba, ahol – Hrabal Sörgyári Caprocciojára hangolódva - mi is egy „zseblámpával bevilágítunk a múltba”, csakhogy ez a zseblámpa nem képzeletünk szüleménye, hanem évtizedeken keresztül felgyűjtött tárgyak, relikviák enteriőrökbe álmodott hangulatainak víziója. „A jólfésültség története” című kiállítás egészen egyedülálló módon, a Kiscelli Múzeumban 2023-ban bemutatott válogatás következő stációjaként, a fodrászipar fejlődését mutatja be - a divat- és szépégipar változásainak állomásait bejárva.
A kiállításról az EtnoKultúra, a Néprajzi Múzeum M5-ön futó szakmagazinja is beszámol majd augusztus 25-ei adásában.
A kiállítás nyitó jelenete egy zavarba ejtő képszekvencia, mely nem hagy kétséget afelől, hogy különleges sétának nézünk elébe: stilizált fotókon meztelen nőket látunk, akiknek pőre testét óriási, földet söprő, talán ollót sosem látott fejszőrzet takarja. Ez a felütés, Verebics Ágnes „Hairy Gang” című projektje különös kezdő akkordja a kiállításnak: vajon tényleg érezhetjük intimebbnek ezt a rengeteg, mágikus közszemlére tett hajat, mint ruha nélkül az alattuk, mögöttük rejtőző nőket? Lehet-e egy vörös, egy szőke, egy fekete buja zuhatag egyszerre ruha, viselet, takaró, és egyszerre annyira sok és annyira sokat mondó, akár egy meztelen test, akár egy könnytől csillogó szempár, akár egy megvénült arc ráncokba gyűrődött barázdáltsága? A nyitó szekvenciát nézve, mely egyfajta kifordított erotika, a válasz egyértelmű igen. Innen, ettől a meglepő felismeréstől indulunk tehát, már eleve egy magasabb fordulatszámon nézve, látva, érezve. És ez jó, ettől kompetensek vagyunk, nem csupán megfigyelők, hanem analizáló, vizsgáló-kutató, véleményformálói a pulzáló, mindig új és új függönyöket fellebbentő, mögöttük pedig új és új tereknek helyet adó kiállításnak.
A frizura fejlődésének elmúlt százötven éve szépen kirajzolódik a gyűjteményben: úgy is, mint technológiai állomások, azaz a hullámosítás, a rövid haj, a mérnöki vágás vagy éppen a szekciós festés, és úgy is, mint a női emancipáció velejárója: az aktivitás, a társadalmibb és szociálisabb jelenlét, a társaságba, munkába járás megkövetelte állandó minőség és ápoltság.
A kronológiát a férfi frizura és arcszőrzet kapcsán is kézhez kapjuk, ahogyan a divatikonok is végig vonulnak egy vitrin mögötti pólósorozatra nyomtatva, egyfajta stílusútmutatókként korszakokra visszafejtve: mikor kit őriz szívében a kollektív emlékezet, mikor melyik vonzó idolra akarunk hasonlítani, legyen szó Marilyn Monroe-ról, Nicole Kidman-ről, Jim Morrison-ról, Jon Bon Jovi-ról, Audrey Hepburn-ről. De olvashatunk a gyermekfodrászatról, a börtönfodrászatról vagy a szélnek eresztett apácák parókáiról, melyek a kötelező fityula miatt kihullott hajat voltak hivatottak pótolni a rendek feloszlatása után. Aztán ott a bajusz története - ennek minden érdekességét tizenhét tagot számláló Magyar Bajusz Társaság őrzi, mely szőralapon szerveződött, és melynek honlapján minden, a bajuszviseléssel kapcsolatos szokás, történei írás, tanács megtalálható.
Aztán ott a göndör haj, mint mikrofejezet, melyre szakosodva mar már létezik göndörügyi nagykövetség és – ki gondolná? - göndörközösség.
A kiállítás megidézi a punk-korszak színes, merev taréjait, megtanítja nekünk a fodrász-zsargont, úgy, mint kreppelés, blancholás, tupírozás, stuccolás, és megismertet minket a szalonevolúcióval, azazhogy a városi fejlődéssel lépést tartó borbély- és fodrászüzletek, mint társadalmi színterek miként változtak, hogyan nőttek túl saját, eredeti jelentésükön. Ezek a mikrovilágok napilapokat járattak, hogy ügyfeleik elfoglalják magukat várakozás közben, a testi közelség révén beszélgetésre ösztönözték vendégeiket, akik tanúi lehettek a másik átalakulásának, így az üzletek valamiféle spontán mustrák helyszínévé is váltak, a bennük kialakult intim légkör pedig vonzó volt, mint a mágnes, és jellemzően szükséges énidővé is vált - meg aztán amit az ember a fodrásznál hall, annak különös értéke van, bármerre jár. Az üzletek ajtaja felett cégér hirdette a tulajdonos mester nevét és a szolgáltatásokat, ezek később neontáblán szerepeltek, az ajtón belüli mikrokozmoszban pedig szigorú egészségügyi előírásoknak kellett megfelelni, legyen szó a törölköző-használatról vagy éppen a szalon tisztántartásáról.
Érdekes előtörténet az Európa-szerte történt változások áttekintése, melyek során talán nem okoz meglepetést, hogy a borbélyok fodrásszá válásának színtere a 17. századi Franciaország volt, és eleinte illatszerboltok, áruházak adtak otthont a szolgáltatásnak, melyek aztán a 20. század elején, a nőmozgalmak hatására válhattak önálló szalonokká. Egyszerre voltak ezek műtermek és kiállítóhelyek, hiszen miután a mesterek megkreálták a frizurát, rögtön meg is csodálhatták azokat a várakozó vendégek. És amiként divatba jött a rövid haj, melynek állandó vágása folytonos karbantartást igényelt, úgy váltak egyre elterjedtebbé a fodrászszalonok.
A falakon fotókkal illusztrált fodrásztörténeti legendák egy állandóan változó, fejlődő, egyre nagyobb teret hódító mesterség, művészet kulisszái mögé repítenek minket. E kulisszamesék egyike a hajszárító története, mely egyértelműen a kapitalizmus egyik csodás termése, és melyet bizonyos Alexandre Godefroy mester fejlesztett ki egy porszívó csövéből, mondván, hogy a haj nem száradhat elég gyorsan, és ami aztán végül a mai pisztoly formában állandósult a modern világban. Igazi kulisszalegenda Vidal Sassoon neve, ő honosította meg a mérnöki hajvágást, melynek során vékony, finom, szinte manikűr ollóra cserélte a korábbi robusztus kétágú vágóeszközöket.
Vagy ott vannak Marcel hullámai, azaz egy 1872-ben a Montmartre-on kifejlesztett vékony csőből és egy rá jól záródó csőrből álló sütővas, mellyel irigylésre méltó hullámokat lehetett létrehozni.
Lábjegyzet: ma már a sütővassal vagy fésűvel történő ondolálás a fodrásziskolákban alapkövetelmény.
Újabb „tudtad-e?” témakör lehetne a francia forradalom szülte rövid frizura első megjelenése, melynek neve Titusz-vágás volt: a modern frizura a guillotine alá vezetett, megnyírt rabokkal mutatott azonosulást, majd jött a bob frizura, melyet egy középkorú színésznőn láthattak a szerencsések elsőként, akire fiatal lány szerepet írtak, ezért kislányosan rövidre vágták a haját.
És ismét Vidal Sassoon: aki nem mást tűzött ki célul, mint a szépség demokratizálását, nevezetesen: hogyan lehet egy női frizura ápolt és vonzó, gyorsan és olcsón? A választ az 50-es évek építészetének Bauhaus stílusa, annak geometrikus letisztultsága, és az egyre inkább hódító funkcionalista ruhadizájn ötvözete adta meg: csavarók és tupír helyett Sassoon a vágással teremtette meg a frizura egyediségét és tartását.
Külön stáció a kiállításban a parókakészítés, mely korábban a fodrászok jövedelemkiegészítését jelentette, és mely rendkívüli aprólékosságot és sok időt igényelt, készülhetett férfiak és nők számára is, és minden egyes vendéghaj egyedi volt és megismételhetetlen – tekintve a kézi megmunkálást. Megtudhatjuk, hogy a frizőrnők a fésülőnők voltak, munkájuk nem volt végzettséghez kötött, a fodrászipar kontárjaiként tekintettek rájuk a szakma 1920-as évekbeli kimúlásáig. Aztán ott van egy 1924-es Pesti Hírlap-cikk, miszerint az Eötvös utca egyik borbélyműhelyében – igazi szenzáció! – csinos fiatal hölgy borotvál. A hely látogatottsága, megugrott, az első dokumentált magyar borbély kisasszony pedig állítólag remekül tudta a dolgát. A technológia fejlődésének is tanúi lehetünk, jó ideje expókon versengenek egymással mesterek, nemzetközi kapcsolatokon dőlnek el és honosulnak meg trendek, és egyre fontosabbá válik a haj ismerete, szerkezetének különlegessége, biológiája, antropológiája, hajunk egészségének szem előtt tartása. Megkapó színfolt a kiállításban az emlékhajak elnevezésű apró vitrin, melyben az élők közül eltávozott személy hajából font karkötők, láncok láthatók, mint megannyi ékszer-szarkofág, mint megannyi kapcsolat azzal, akit valaha szerettünk, aki valaha hozzánk ért, és aki most már csak így ér hozzánk, így van velünk.
A vitrinekben budoár-szerű elrendezésben - olyan remek fodrászoknak és magángyűjtőknek köszönhetően, mint Gellei András, Hajas László és Marosi József - fésűk, hajcsatok, hajkencék, tükrök, hajszárítók, ollók, fésülködő asztalkák köszönnek ránk, mellettük szakállprotézisek, szappanok, borotvák és Gillette-pengék – egyébiránt King Camp Gillette életrajza is azon csemegék között említendő, melyek különleges élménnyé teszik a kiállítást. De érdekes felülreprezentációt kínálnak a párhuzamok, mint a szépirodalmi idézetek a téma kapcsán, a bibliai példák, mint Sámson története, a történelmi hajviseletek, mint a pogány hosszú haj és szakáll, vagy a római hajtincs, melyet Mankiewicz Julius Ceasar című filmjében a fodrász, ha kell, a haj hátulról előre fésülésével old meg, csak hogy hiteles legyen az alkotás.
A kiállítás illatát, sajátos dallamát, színes-szagos valóságát azonban vitathatatlanul az enteriőrök adják meg igazán: a harmincas évekbeli fodrász szalont megpillantva mintha valóban azzal a bizonyos zseblámpával a múlt egy pillanatába kémlelnénk: a véletlenül otthagyott hajkefével és sütővassal a patinás tükör előtt, a hatalmas melegítő búrával, a lógó csipeszekkel, az óriási kígyónak tetsző hajszárítóval és az árjegyzékkel, mely szerint egy női hajvágás 80, egy férfi borotválás 40 fillér volt. A középső térben emelkedő nagy szalon aztán mindent (is) kínál – receptjéül egyszerre szolgál a női budoár és a nagypolgári szalon, a csipke terítővel borított műbőr fotel, a karfájába épített hamutartóval, az ívelt lábakon álló magas fejmosótál, a várakozóknak szánt dohányzó asztal, rajta a napi újsággal, az üvegszekrényekben sorakozó kávés csészék, a linóleumpadló, az esernyőtartó, a vasmelegítő, az ondolálógép, a hajszárítógép, akár pavlovi csengők: már indulunk is vissza valahová, amiről hallottunk, filmekben láttuk, de kicsit ma is érezzük, csak már Zaz szól a laptopról, és mindenki a telefonjába bújva ül a búra alatt, és már mindent kipróbáltunk, amit csak lehet, és már okoskészülékünkön mutatjuk fodrászunknak, hogy kit másolnánk, kit utánoznánk, kinek a stílusát szabnánk magunkra. A kiállítás posztamensre helyezi a szalonokat, ezzel színpaddá emeli őket, a mindennapi életnek, a társadalmi érintkezésnek, a szépség demokráciájának színpadjává, ahol esztétikai vonzerő és használhatóság kéz a kézben jár, aminthogy kéz a kézben jár itt alkotás és hétköznapiság, intimitás és szociális kapcsolódás, újjászületés és repetitív közösségi mustra.
„A jólfésültség története – Nagyvárosi forradalom a fodrásziparban” című kiállítás rólunk mesél. Rólunk mesél megannyi időpillanatban, megannyi helyszínen, megannyi szócső által, a közös keresztmetszet pedig, hogy a rivaldafényben a haj áll. Ami, mint tudjuk, lehet „vékony-, vagy vastagszálú, göndör, kócos, korpás, zsíros, gyapjas, gyöngyös, copfos, tornyos...” – ahogyan a Hair címadó dalában halljuk a szabadság metaforájaként egy születő korszak hajnalán.
És ha már Hair, a kiállítás egy bizonyos pontján ott láthatjuk a téma kapcsán releváns filmrészleteket összevágva a Grease-ből, Hajlakk-ból, Fújd szárazra, édes!, vagy éppen a Sörgyári capriccio című alkotásokból. Csak nézzük, és már értjük. Értjük, - figyelem, slusszpoén következik! - hogy hogyan lehetséges, hogy a kiállítás kurátora, dr. Szabó Zsuzsanna időközben fodrász lett (!), és értjük, mire gondolt Al Pacino abban a szenvedélyes pillanatban. „Temetted-e valaha az arcod egy tengernyi hajba, és kívántad-e, hogy örökké ott maradj?” – talán úgy folytathatta volna: ha nem, nem éltél igazán.
