Proust madeleine-jének halhatatlanságba emelése óta mindenképpen és szinte tudományosan hisszük és valljuk, hogy létezik akaratlan emlékezés, létezik ízek, illatok által életre hívott időutazás egy régvolt pillanatba. Kitágítva ezt, színek, formák, hangulatok amolyan időkapszula-aktiválókká nemesedhetnek: ki ne ismerné az érzést, amikor egyszer csak szíven üt minket a nosztalgia, odabent mocorogni kezd valami, gyomortájékon, éppen ott, ahol azok a bizonyos pillangók felrebbennek, ha szerelembe esünk, és még valahol a szív környékén is feszít valami, hogy szinte fáj. Valami ilyesmi vár minket a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum nyári kiállításán, melynek címe: Kiskapuk a Balatonra – Magánnyaralók világa az 1960-70-es években, ahol is a múlt ad randevút nekünk a magyar tenger partján.
Az EtnoKultúra stábja is megjárta a Törő Balázs kurátor jegyezte nyári kiállítást (érdemes szó szerint venni: szeptember 1-jéig látogatható), melyről a júliusi adásban készült összefoglaló anyag. A múzeum második emeletén egy amolyan formás kiskapun kell benyitni a kiállításra, és a kapu mögött egy egész világ köszön ránk, a szocializmus időszakában létrejött nyaralótelepek miliőjét megidézve, a falnak támasztott kemping biciklivel, a szárítón lógó fecskével, a csíkos strandmatraccal, a pilleszékkel, a gázrezsóval, a kertmozival. A „második otthonokban” zajló élet megállított időpillanatába lépünk be, a múzeumtól megszokott, szinte már elvárt alapossággal és érzékenységgel találkozunk az egyetlen térben kialakított, négyzetméterekre osztott hangulatokkal.
Az intézmény egyik legfőbb kutatási területe a Balaton kultúrájának, társadalmi és kulturális dimenzióinak vizsgálata, és jóllehet, mind az 1800-as évek, mind a 20. század első fele a múlt kutatói és a jelen néprajzosai számára szeretett és gyűjtött terület, a szocializmus talaján született nyaralókultúra az elmúlt években került a múzeum fókuszába. S történt ez azért is, mert a kurátor, Törő Balázs Formákon túl című projektjével pár éve valóságos közösségi gyűjtést indukált, melynek során számtalan fotó került elő régi kerítésekről, kiskapukról – és ez adta a mostani válogatás alap narratíváját.
Na de mi is van a formákon túl, a kiskapun belül? A válasz többszólamú, több olvasatú. Az 50-60 évvel ezelőtti nyarak szocializmus-szülte paradicsoma enteriőrökben ölt testet, relikviákkal, fotókkal, kultikus tárgyakkal, dokumentumokkal, interaktív elemekkel, a berendezett nyaralóban a lekerekített régi televízión látható Balaton Retróval (Papp Gábor Zsigmond filmje). A nyaralók mindennapjain túl azonban ott feszül még egy réteg, ez pedig a tóhoz érkezők és az ott élők közötti kapcsolat, két életforma egymásnak feszülése, majd egymáshoz csiszolódása. Érdekes kontraszt a halászattal, az állattartással foglalkozó balatoniak és a nagy reményekkel, a telepeseket idéző elszántsággal érkező nyaralók oly ellentétes viszonya a Balatonhoz. Megérkeztek, kalákában építkeztek, a tilosban fürödtek, és szépen-lassan benépesítették a partszakaszt. Miközben az őslakosok próbálták tovább élni megszokott életüket. Kettejük között a hidat gyermekeik építették fel: a városi lányok tanították a helyi fiúkat úszni, azok pedig a nyaraló srácokat horgászni. Barátságok szövődtek, szerelmek szökkentek szárba, a felnőtt generáció pedig a kölcsönös adok-kapok mentén teremtette meg a maga kapcsolatait. A városi orvosnál jól jött egy kis protekció, ahogyan az építőanyagnál sem volt megvetendő a helyi ismeret és segítség. Egymáshoz idomult ott élő és oda járó, mindennek pedig csillogó, égkék színpadja a Balaton volt. Az a Balaton, aminek északi és déli partja akár csipkeszegély egy ritka selyemblúzon, ékköve lett kis hazánknak.
Aztán, ahogyan teltek az évek, az egymáshoz idomulásból létrejött valami, amit ma már a bőrünk alatt érzünk, ha kiejtjük a szót, hogy Balaton. Sokak számára egyet jelentett mindez a nyaralással, az első szerelemmel, a barátokkal, a felnőtté válással, sőt, egyfajta folyamatos és hosszantartó flow élménnyel, amiből mintha nem lenne elég, bármennyit is kapunk belőle. A nyaralókban a gázrezsó mellett az instant kávé, a fogason lógó nylon pongyola, a nippekkel teli polcot takaró népi szőttes, a narancs-barna csíkos fotelek, szembe fordítva A televízióval, a filmezés és szórakozás egyetlenjével – idilli, bájos, szalagfüggönnyel határolt szelete a múltnak. Sehol nem keverednek olyan magától értetődően a népművészeti és az urbánus elemek, ha tetszik, tömegtárgyak, mint a balatoni második otthonokban, melyeket a kiállítás szépen megidéz egy alsóörsi, Veszprémi Törvényszék üdülőjében felgyűjtött nyaralóbelsőben bútorokkal, használati- és dísztárgyakkal – a kettősség megkapó metaforája egy billegő, kitörni-vágyó, mégis röghöz kötött magyar társadalomnak.
Aztán ott a pilleszék, mely a korszak mobilis és variábilis hírmondójaként mindenütt – és valóban mindenütt ott van: lehet létra, lehet szék, lehet polc, asztal, lehet virágtartó és gyerekjáték, amolyan kaméleon, ami így vagy úgy minden korabeli fotón fellelhető. A kiállításban interaktív elemek fokozzák az élményt: így egy maketten kishajókat horgászhatunk, elhelyezve őket a vízen, a megfelelő balatoni kikötőbe, vagy a 60-70-es években divatos üvegmozaik-darabokkal formás kerítések központi motívumait rakhatjuk ki.
Külön figyelmet érdemel a kiállításban is fontos helyet kapott kertmozi-fal, ami megint csak megmocorogtat odabent gyomor- és szívtájékon valamit, megpendít egy régen hallott húrt. Egy, az áramszolgáltató munkatársai által cserélt faoszlop belsejében talált ofszet-lemezen egy korabeli balatonakali moziműsort olvashatunk: A hátsó ablak, A profi, Maraton életre-halálra – filmek, amiket a csillagos ég alatt megnézni olyan élmény lehetett-volt, amit sosem felejt a lélek. Utolsó órás vizsgálódás ez, múltidézés, színes, szagos történelem, etnológiai látlelet, szívet melengető és fájdító nosztalgiázás, társadalomtudományi felkérdezés, kulturális értékmentés. A kiállításhoz kerekasztalbeszélgetések, tárlatvezetések, balatoni séták csatlakoznak, melyek által jelenvalóvá szelídülnek a régi nyarak, a régi Balaton, a régi nyaralások.
Prousttal kezdtük, az Anima Sound Systemmel zárjuk: „Tedd a napfényt be a számba, Készíts képet szivárvánnyal, Tejjel mézzel, bátorsággal, Hazug legyen, mint egy túlexponált képen”. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum kiállítása messzire viszi a lelket. És mivel messzire megyünk, át kell zsilipelni, mikor visszatérünk. Idő kell a léleknek, hogy megpihenjen, mert sok emlékpillanat kért tőle figyelmet, odaadást, befogadást, újra élést, megismerést. De közben még érezzük a forró stéglépcsőt a talpunk alatt, a bokánkra fonódó hínárt, a hol meleg, hol hideg vizet, érezzük bőrünkön a régi napsütést, amikor még nem kellett gondolkodni, hány óra van, és lehetünk-e odakint, érezzük orrunkban a frissen sült lángos illatát, látjuk magunk előtt a túlpartig feszülő kékséget, halljuk a zsibongást, a mindenfelől érkező és egymásba gabalyodó boldog hangokat, és leginkább: érezzük a zsigeri boldogságot, szabadságot, polaroid gyermeknyaraink édes-forró csodáját. „Én jöttem hozzátok, Napfényt köpök rátok, Szórok rátok álmot, Édes forróságot."
