A győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum nagyszabású kiállítással, ha tetszik, közös megidézéssel segíti a kollektív gyógyulást, mely az 1944. április 13-án több mint 500 halálos áldozatot követelő bombatámadás kapcsán létfontosságú és elengedhetetlen.
„1944. április 13. csütörtök. A lágy délelőtt csodás délutánt ígér, a szellő szelíden simogatja az ébredő természetet, a Nap sugarai lustán pihennek a győri utcákon és házakon, a hétvége a tavasz, az újjászületés ígéretével várakozik a horizonton. Nemrég még zsibongott a város, a gyermekek iskolába, szüleik a gyárba siettek, de mostanra alább hagy a nyüzsgés. Egy apáca szedi a lábát az utcákon, dolga van, betegekhez igyekszik, aztán még a rendbe is be kell térnie. Egy pillanatra megáll. Körbenéz: a város nyugodt, csendes. Szebalda nővér, polgári nevén Macska Ágnes, felnéz az égre. Mintha valamit hallana. Az azúrkék boltozatazonban olyan tiszta, mint talán még sosem volt. A nővér arra gondol, ez éppen az a pillanat. Amikor az ember egészen bizonyos lehet abban, hogy Isten létezik. A nővér egy pillanatra behunyja szemét. Hálát ad az Úrnak ezért a gyönyörű tavaszi napért, a meleg délelőttért, a sok lélekért, akikért nap mint nap imádkozik. Aztán rémisztő hangra eszmél. Kinyitja szemét. Nem sokkal később a pokol néz vele szemközt. Hogy hamarosan múltidővé tegyen mindent.” (a szerk.)
1944. április 13. csütörtök. 11 óra 50 perctől 12 óra 5 percig három hullámban több ezer romboló és gyújtó bombát szórtak Győr ipari létesítményeire és munkásnegyedeire az amerikai repülők. 1944. április 13-án, csütörtökön mintegy negyedóra alatt épületek lettek enyészetté, emberi sorsok emlékké: 582 halott, több, mint ezer sebesült, kibombázott családok tömegei, néhány perc alatt nincstelenné vált egzisztenciák, ez volt annak a csütörtöknek a mérlege. Egy év alatt összesen huszonnégyszer zúgtak fel a szirénák, rohantak le az óvóhelyekre a rémült emberek, huszonnégyszer sötétült el és szikrázott fel Isten ege, hogy elhomályosítsa a tavaszi napsütést, és mindeggyé tegye, hétvége jön-e, születésnap vagy évforduló.
Huszonnégyszer jött el a halál angyala a győri lakosokért, huszonnégyszer üvöltött fel az ember tehetetlen kínjában. Huszonnégyszer járta meg Győr a poklot, erről tanúskodik többmint 700 halott emléke, erről tanúskodik egy pár 56-os bakancs, mely éppen ritka mérete révén segített azonosítani tulajdonosát, és erről tanúskodik Szebalda nővér teste, aki 1945-ben haláláig védettegy megkeresztelt gyermeket az égi háborútól. Hetvenhét épület leégett, további száztizenöt súlyosan rongálódott, és még mintegy kétszáz lett mementója 1944. április 13-ának.
A számok emberi tragédiák, megszakadt sorsvonalak, szétzilált családok, özvegyek, árvák leíró kartonjai, mögöttük megannyi fájdalom, veszteség, elsírt és el nem sírt könny, keserűség feszül.A kollektív traumák velünk élnek, kísérnek és kísértenek minket, nemzedékeket fűznek össze, életpillanatokat hangolnak mollra, sorskönyveket írnak és árnyalnak szomorú tónusúra. Átélni a borzalmat: maga a borzalom. Beszélni róla: a borzalom megszemélyesítése. Művészetként absztrahálni: maga a szükségszerű terápia.
Valami ilyesmi zajlik Győrött. Az utóbbi évtizedekben egyre jobban pezsgő-nyüzsgő-élő-pulzáló folyók városa nem csak a progresszióra fordít figyelmet, de úgy tűnik, a mentálhigiénés jóllétre, a feldolgozásra, a múlt tanítására is, a közös tragédia újra-, el- és kijátszására, mint lehetséges átkeretezésre. A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum nagyszabású kiállítással, ha tetszik, közös megidézéssel segíti a kollektív gyógyulást, mely az 1944. április 13-án több mint 500 halálos áldozatot követelő bombatámadás kapcsán létfontosságú és elengedhetetlen. Ez tehát az apropó, az ürügy, ám a narratíva maga a cél is. Főhajtás, emlékezés, átkeretezés, gyászfeldolgozás, veszteségterápia. 24-szer a pokolban. Győr II. világháborús bombázásai címmel a világháború örökre velünk maradt nyomaiban lépkedünk óvatosan, lelkünket féltve, szemünket először lesütve, majd párásra pislogva, tudatunkat megnyitva, áthuzalozva, kisimítva.
Győr volt az első nagyváros Budapest után, ahol bombatámadás volt, ráadásul a korabeli feljegyzések alapján egy héttel a súlyos csapás előtt végzett légvédelmi vizsgálat során megállapították, hogy a város egyáltalán nem volt felkészülve ilyen mértékű ostromra. A közel egy éven át tartó, összesen 24 bombatámadás áldozatainak a száma több, mint 700, az anyagi károk felbecsülhetetlenek, ami pedig a város lelkét illeti, azt megrágta és kiköpte a gyász. Ezt a szétzilált 121483 x 21 grammnyi lélegzetet – előbbi Győr becsült népessége, utóbbi pedig talán az a bizonyos súly, ami emberként meghatároz minket. Ami bátorrá, együttérzővé, szeretetteljessé, szenvedővé, hívővé tesz minket. És elesetté és kíváncsivá és elszánttá, aki szembe mer nézni a múlttal, ha másért nem, hát a jövővel folytatandó küzdelem szerencsésebb kimenetele okán.
Az Esterházy-palotában megrendezett kiállítás a II. világháború előtti és alatti győri polgári élet bemutatásával indul. A falra vetített korabeli fotókon a város jellegzetes helyszínei, a régi Győr életképei villannak fel - személyessé vált történelem, megőrzött emlékezet kér időt tőlünk. Időt, hogy visszanézzünk, kérdezzünk, együttérezzünk. A győri gyáripar emlékei és a Messerschmitt repülők relikviái mellett egy benyíló falrészben korabeli mozitermet idéző díszletek között régi filmhíradók helyeznek minket a második világháború kulisszái közé, így szükségszerűen érintetté, egyszersmind sebezhetővé téve minket - mindkettő elengedhetetlen attitűd ezen a kiállításon.
A második teremben a légitámadások elleni védekezés aktív és passzív formái jelennek meg.Zavarbaejtő, letaglózó a különféle légvédelmi formák, egyenruhák, felszerelések elhatárolódó, neutrális kontrasztja az óvóhely személyes, intim, fullasztó enteriőrjével. Ám ez csupán felkészít minket az utolsó, legnagyobb terem szókimondó, a tragédiával szembenéző, azt meg-, vissza- és felidéző, sorskönyvszerű naplózásra. Az emlékek terme ez, igazolványokkal, iratokkal, lerombolt lakásbelsővel, relikviákkal, személyes tárgyakkal. De a sok gyász mellett ott vannak olyan meghallgatott imák is, melyeket talán éppen Szebalda nővér motyogott el utolsó perceiben: ott van a ménfőcsanaki csodaként emlegetett babakocsi, ami megvédte egy csecsemő életét. A sok áldozat között, íme tehát ott egy angyal, aki mégiscsak a tavasz újjászületését ígérte, még a lázálom, a lidérces órák sötét pillanataiban is. A terem másik felében a hazánkra támadó szövetséges légierő tárgyi emlékei képeznek erős ellenpontot az egyéni tragédiákkal.
És ha még bírja a lélek, a kóda, a kadencia, a megtisztító ámen az imádság végén az áldozatok folyosója, egy szűk átjáró Dobos Vilmos fotósorozatával a falakon: csillogó tekintetek, ártatlan szemek, arcok, életek, sorsok, akik nem ezt érdemelték. Akik nem erre születtek. Akik másként tervezték azt a napot, 1944. április 13-át, máshogyan a közelgő hétvégét, máshogyan az érkező tavaszt, azután a nyarat, az őszt, a telet és a további éveket. Akik egyetlen pillanat alatt múltidővé lettek. A szűk folyosót Schima Bandi, ikonikus győri aranykoszorús mester, vasművész temetői keresztje zárja, mintegy rácsukva az ajtót a múltra, hogy azután megrázva magunkat, immár a levéltári gyűjtemény válogatásával vegyünk ismét egy nagy és mély levegőt, majd az utolsó szakaszban, „a romváros élni akar” mottójú újjépítés, újjászületés narratívájú szekcióban túlélők kisfilmjeit megnézve, elgondolkodjunk azon, hogy mit jelent felállni, ha a sors elgáncsol, mit jelent újrakezdeni, mit jelent feldolgozni és továbblépni.
A győri kiállítás tapsot érdemel, nem csupán gazdagsága és intelligens, bátor kinyilatkoztatásai okán, de azért is, mert felismerte, hogy a múzeum mint közösségi tér szükségképpen lehet terápiás megoldás, feloldás, kioldás is. Mert nemzedékek gyásza bizony közügy. Közös ügyünk, közöttünk lévő és maradó ügy, közös érdekünk ennek kimondása, elmondása, meghallgatása, megértése, el nem felejtése, áttanulása, átkeretezése. Mert csak így érdemes. Élni és tovább élni. Hogy Szebalda nővér szemével lássuk a kék eget.
Képek forrása: honvedelem.hu
