A Molnár C. Pál Műterem-Múzeum (Bp. Ménesi út 65.) Juhász Bálint művészettörténész (Mosonmagyaróvár, Hansági Múzeum) és Ujváry Gábor (VERITAS Történetkutató Intézet, intézetvezető) társszervezésében 2023. március 18-án kamarakonferenciát rendezett „Új fejezetet nyitott a magyar művészet történetében” A Római iskola (1928–1943) újraértelmezése címmel, hogy áttekinse a Római iskoláról született legújabb kutatási eredményeket és értelmezze azokat egy laikus és szakmai közönség számára egyaránt.
A konferencia többfajta (történettudomány, stíluskritika, és építészettörténet) megközelítést alkalmazott, hogy pontosítsa az eddigi ismereteket, amelyek P. Szűcs Julianna a témában írt monográfiájának állításain alapszanak. Remélhetőleg a rendezvény anyaga publikáció formájában is elérhető lesz, de már most kijelenthetjük, hogy a prezentációk és a hozzájuk kötődő hozzászólások újabb információkkal gazdagították a Római iskola korszerűségének megértését. Hangsúlyozni kell, hogy Kákay Szabó György családja, Keserű Katalin professor emerita, Sulyok Miklós, Suba Zoltán, Dankó Dalma, és Pátzay János nélkül nem kerülhetett volna a sor erre a hiánypótló rendezvényre.
Az első szekciót (Az olasz–magyar kultúrkapcsolatok átértelmezése) Ujváry Gábor nyitotta meg. A három prezentáció a klebelsbergi olaszbarát kultúrpolitikát járta körbe, illetve azt, hogy a római Collegium Hungaricum mennyire vált a magyar ösztöndíjasok célkitűzéseinek hasznára. Az első előadást Ujváry Gábor tartotta, aki egy Klebelsberg Kuno idézettel - „A politikai Trianonba be[le] kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne” - kezdte a prezentációját. Ujváry Gábor előadásának egyik tétele, hogy az 1920-as és 1930-as években a magyar kultusztárca pénzügyi hozzájárulása nélkül nem beszélhetünk külföldi kulturális sikerekről. Ugyanakkor, a financiális vetület mellett egy kultúrpolitikai elit támogatására is szükség volt a nemzeti kultúrfölény érvényesüléséhez. Ebbe a körbe olyan nagy nevű személyiségek tartoztak, mint Gragger Róbert, Magyary Zoltán, báró Károlyi Árpád, Szekfű Gyula és Gerevich Tibor is. Ez utóbbi elkötelezett híve volt a Római Magyar Akadémia ügyének, és nélküle nem beszélhetünk államilag támogatott olasz–magyar kultúrpolitikai kapcsolatokról.
Ezt követően Kindl Melinda (történész, MMA ösztöndíjas, Dél-tiroli Magyarok Egyesületének elnöke) előadása következett, aki másfél évtizede foglalkozik az olasz–magyar diplomáciai kapcsolatokkal. Johan Huizinga 1943-ban megjelent Válogatott tanulmányok című kötetében lejegyzett gondolatok alapján a trianoni békét követő olaszbarát külpolitikai események egy történelmi lépéskényszer produktumai voltak, amelyek a nemzeti önmeghatározást és érdekérvényesülést szolgálták külföldön. Ugyanakkor, az 1920-as években megerősödő nemzeti öntudat kialakulását a bilaterális kapcsolatokra épülő történelmi párhuzamok keresése gazdagította. Ennek a folyamatnak Berzeviczy Albert (I rapporti storici fra l’Italia e l’Ungheria, Budapest 1920), gróf Klebelsbergi Kuno (La cooperazione intellettuale tra l’Italia e l’Ungheria, Budapest, 1927), és Gerevich Tibor (Arte antica ungherese, Roma, 1929) voltak a patrónusai. Mindemellett Kindl Melinda azt is hangsúlyozta, hogy a külföldi nemzeti önkép terjesztésén belül Itália kiemelt helyet kapott a Trianoni békét követően olyan egyletek segítsége révén mint pl. a Korvin Mátyás Magyar Olasz Egyesület (1920) és a Magyar Stúdió (1920). Mindkét szervezet a nemzeti kultúrfölény külföldi terjesztését tartotta elsődleges céljának, s az első egylet rendszeresen jelentette meg kutatásait a Corvina nevű folyóiratán keresztül külföldön.
Kindl Melinda
Az első szekciót lezáró előadást Hamerli Petra tartotta, aki (Pécsi Tudományegyetem, Politikatudományi és Nemzetközi Tanulmányok Tanszék, adjunktus) prezentációjában a kutatási eredményein keresztül elkészült grafikonok és statisztikák révén kívánta alátámasztani, hogy a római magyar ösztöndíjasok esetében az országimázs építésére nem mindig jutott megfelelő mennyiségű pénzügyi támogatás. Annak ellenére, hogy ingyen menzával rendelkeztek és mostak rájuk, a tanulmányi utak lebonyolítása nem működött zökkenőmentesen, és a római költségeket se bírták fedezni. Ugyanakkor a lakhatási lehetőség az 1928 és 1929 közötti évfolyam számára sem volt megfelelő, hisz a Palazzina még építés alatt állt, s csak a főépületben tudtak szállást bérelni. E problémák mellett konfliktusok születtek a koedukált lakhatási rendszer hiányossága miatt. Ettől eltekintve Hamerli Petra előadásában nem hangzott el, hogy az ösztöndíjtanács által kiadott füzetekben szereplő beszámolókban található információk mennyiben szolgálták az „országpresztízs” tudatos építését az 1930-as és 1940-es években.
A szekció végén elhangzott hozzászólások közül kiemelném Dankó Dalmáét (Szőnyi István Emlékmúzeum, Zebegény, intézetvezető) és Suba Zoltánét (Magyar Nemzeti Galéria–Szépművészeti Múzeum, Szobor gyűjtemény és Éremtár, muzeológus). Az első észrevétel azt a tényt húzta alá, hogy Szőnyi István és feleségének rövid római tartózkodása mögött pénzügyi és szakmai okok álltak. Suba Zoltán szerint más művészösztöndíjasoknál, pl. Erdey Dezső és Jálics Ernő szobrászművészeknél Róma ismeretlen világnak számított, ahol a pénzhiány miatt megélhetési problémákkal küszködtek az 1928/1929-es szemeszter alatt.
Rövid szünet után a második szekció (Korszerű és hagyományos látásmód a rómaisok képzőművészetében) a képzőművészek munkássága oldaláról próbálta megközelíteni a konferencia tematikáját, melynek elnökletét Csillag Péter (Molnár C. Pál leszármazott, Molnár C. Pál Műterem-Múzeum intézetvezetője) vállalta el. A szekcióban szereplő előadások vegyes álláspontokat képviseltek, s emiatt nem tudtak egymáshoz kötődni.
Az első prezentációt Bizzer István (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Művészettörténet Tanszék) adjunktus tartotta meg, aki Árkayné Sztehlo Lili munkásságát mutatta be egy videóra felvett előadáson keresztül. Sztehlo Lili a korszak egyik legkiemelkedőbb magyar üvegművésznője volt, aki férje mellett az első generációs római ösztöndíjasokhoz tartozott. Vaszary növendékeként kezdte tanulmányait, s az 1920-as években számos külföldi út hatására egy korszerű vizuális nyelvezetet hozott létre. Bizzer István kiemelte, hogy Sztehlo Lili már főiskolás korában foglalkozott üvegfestészettel, és férjének köszönhetően számos állami vagy egyházi megbízásban részesült. Az első üvegablakoknál (pl. 1928-as mohácsi városháza) a Nagy Sándor-féle posztszecessziós stílus hatását vesszük észre, azonban formailag az art deco felé hajlik. Az 1925-ös párizsi és a római ösztöndíjas időszak alatt egy primitivizáló, ám dekoratív-szerű stílust hoz létre, amely a színmezőkből álló kisebb üvegmozaikok hálózatát építi fel. Ugyanakkor kapcsolati rendszere lehetővé teszi, hogy több római-s magyar kollégájával tudott együtt dolgozni, és az üvegablak gyakorlatának megújítójaként a folyamat alatt a mesteremberrel kooperált.
E prezentációt követve Pap Eszter (BÁV, aukciós menedzser, művészettörténész) tartott előadást Kákay Szabó Györgyről (Tenke, 1903 – Budapest, 1964), aki első generációs római magyar művészösztöndíjasként 1934 és 1964 között a Szépművészeti Múzeum restaurátora volt. Előadása a 2015-ben megírt szakdolgozatból indult ki, és megemlítésre került a nemrég megjelent kötet (Silvia Cecchini /szerk./, Mauro Pelliccioli e la cultura del restauro nel XX secolo, Genova, SAGEP, 2022), amely Kákay-Szabó György és Mauro Pelliccioli restaurátorművész szakmai kapcsolatát térképezi fel. Az előadás azonban nem helyezett hangsúlyt az itáliai ösztöndíjas periódus alatti szakmai fejlődésre, amely lehetővé tette, hogy a Szépművészeti Múzeum legjobb restaurátora lehessen.
Pap Eszter
A harmadik előadást Juhász Bálint tartotta meg, aki az egy évvel ezelőtti Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938) című tárlaton bemutatott, a 1936-os budapesti modern olasz művészeti kiállításhoz készült Molnár C. Pál plakátról tartott prezentációt. Mondanivalójában többször is kitért arra, hogy miért voltak annyira fontosak Molnár C. Pálnak az itáliai periódus alatt ért hatások vizuális nyelvezetén belül, s egy plakát hogyan képviselhet külpolitikai álláspontot.
Egy hosszú ebédszünetet követően nyílt meg Juhász Bálint elnöklete alatt a harmadik szekció (Beszélhetünk-e „római iskolás” építészetről?), amelynél a betervezett három előadás helyett két prezentáció született meg. Mindkét prezentáció azt fejtette ki, hogy a „római iskolás építészet” mennyiben tekinthető korszerűnek.
Az első előadó Csáki Tamás (Kiscelli Múzeum főosztályvezető-helyettese és az ELTE–BTK Művészettörténet Intézet adjunktusa) volt, aki Árkay Bertalan templomépítészetéről tartott egy érdekfeszítő összefoglalót. Előadásában hangsúlyozta, hogy Árkay Bertalan harmadik generációs építésznek számít, aki 1925-ben és 1926-ban Peter Behrens bécsi mesteriskolája alatt egy monumentalitás és expresszív igényeket kiszolgáló építészeti stílusigénnyel ismerkedett meg, s ez hatással volt munkásságára a későbbiekben. Annak ellenére, hogy nem járta végig ezt az iskolát, meghatározó volt tervezési módszertanában, s az itt szerzett meglátások a Győr-Gyárváros-i templom alaprajzában mutatkoztak be. Árkay római-s időszakát egy meghatározó periódusnak tartja, amely lehetővé tette az építész számára, hogy végigtanulmányozza a német Bauwelt folyóiratban megtalálható összes információt az új német templomépítészetről, és szerkezetileg megismerje az ókeresztény római bazilikák építészeti megoldásait.
Csáki Tamás
Ezután a városmajori templom esetére tért rá, amelynek megtervezése és megvalósíttatása számos változáson ment keresztül 1931 és 1938 között. Ugyanakkor az áttervezést olyan tényezők is befolyásolták, mint a pénzügyi okok és az egyházi konzervatív körök ellenszenve egy reformer szemléletű templomépítészettel szemben. Ebből következtetve Csáki Tamás helyesen jelentette ki, hogy a Gerevich Tiborral ápolt jó kapcsolat nem volt elegendő Árkay elképzeléseinek véghezviteléhez az egyházközségen belül. Ugyanakkor az 1934 és 1941 között megtervezett kiállításenteriőröknél Árkay mindig pozitív recepciókra számíthatott a nemzetközi szakma részéről. A prezentáció végén rátért az olasz kortárs városépítészet recepciójára olyan pályatervekre (1. Bierbauer Virgillel megtervezett aranyhegyi Nemzeti Fórum terve; 2. a Szent Korona útja–Vitézek tere), amelyek alátámasztják azt a tényt, hogy pozitív recepcióban részesült az itáliai modernista szemlélet Árkay nál.
Ezt követően Hajós Baku Eszter (MMA ösztöndíjas, BME-FIEK, ügyvivő) tartotta meg az előadását, aki a „római iskolás építészet” és a „modern” mint fogalomrendszer átértelmezésére helyezte a hangsúlyt. Az előadó azt állította, hogy a trianoni határoknak köszönhetően számos egyházmegye határvonala átrendeződött, viszont több mint 400 templom és kápolna épült fel 1920 és 1945 között. A templomépítészetet Gesamtkunstwerk-ként kell értelmeznünk, amelynek csúcspontja az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus és a Szent István évi ünnepségek alatt érte el.
A kutatásai, melyek négy egyházmegyét (Győr, Székesfehérvár, Esztergom–Budapest, Veszprém) érintettek, számos olyan templomot térképezett fel, melyeknél a hagyományőrzés és a korszerűség kettősségét kihangsúlyozzák. Tény és való, hogy az 1920 as években a historizmus eluralta a templomépítészetet, azonban a két világháború közötti korszak alatt erős volt a megbízói oldal és a hatalmi klikkesedés a tradicionalisták és a progresszivitást támogatók között. Ennek következtében mindkét tábor fel tudta saját embereit sorakoztatni, azonban olyanok is akadtak, akik a köztes állásponthoz (pl. Frank Ágoston és Goszleth Lajos) alkalmazkodtak.
Ezután rátért arra a kérdéskörre, hogy a négy egyházmegyében megvalósult templomoknál a tipológia (horizontális, vertikális, globális, kiemelés) és a stíluskritika szempontjából mennyire voltak jelen a korszerűség által felvetett kérdések. Ezt követően kijelentette, hogy a „római iskolás építészet”-re nem „műhely”-ként kell tekinteni, hanem tendenciaként, amelyhez épületeket és építészeket is lehetne csatolni. Ettől eltekintve a megtervezett épületek formai elemei nem illenek egy zárt körű társaságra. Így hát Baku Eszter helyesen emelte ki, hogy Árkaynál megtaláljuk a német új templomépítészet formai megoldásait, azonban ezek mind jelen voltak a modern magyar egyházművészeten belül.
Végül arra tér rá, hogy az 1930-as évek templomépítészetében a modernség és a hagyomány mint fogalom mennyire tudott megjelenni. A korszerűség sokszor azoknál a templomoknál jelent meg, amelyek anyag- és térhasználatukkal nem feleltek meg az egyházközség kívánságainak, és egy téglány alakú szentéllyel rendelkeztek. Itt példaként érdemes megemlíteni a Sopron–Kurucdombi -féle Körmendy Nándor által tervezett templomot.
A harmadik szekciót követő hozzászólások sok esetben kiegészítéseket és javaslatokat sorakoztattak fel. Kindl Melinda szerint a zebegényi templom már megépítése alatt meghaladta a maga korát, azonban Kós Károly hatása eléggé erős maradt az 1920-as és 1930-as években. Keserű Katalin (professor emerita, Széchenyi-díjas művészeti író, művészettörténész, MMA rendes tagja) úgy vélte, hogy Baku Eszternek a szerkezeti szempontokat kell szem előtt tartania, s ez segíthet Neki a kutatási anyag rendezésében. Ezzel szemben Csáki Tamás úgy látta, hogy a két világháború közötti templomépítészetnél az „áhítatkeltő” és a „templomszerű” fogalmak eléggé erősek voltak a katolikus és református egyházközségeknél is.
A kamarakonferencia érdekfeszítő eszmecseréhez vezetett, azonban még mindig számos olyan kérdéskör övezi a „Római iskolát”, amelyek megvitatása akár több évtizednyi munkába fog telni. Ez a szakma és a fiatal generációk egyik feladata lesz. A felmerült kérdések és hozzászólások – melyek olyan témákat érintettek mint pl. a megrendelő és a művész viszonyrendszere, a külpolitikai érdek és a nemzeti önkép terjesztése, a „jobboldali” vagy a „baloldali” avantgárd – alapján tovább lehetne folytatni a konferencián kifejtett szakmai diskurzusokat és nemzetközi fórumokon keresztül konstruktív párbeszédet kellene építeni a külföldi szakemberekkel.
Szerző: Juhász Bálint (kurátor, Képző- és Iparművészeti Gyűjtemény, Hansági Múzeum, Mosonmagyaróvár)
