2022. december 8-án a száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag életművéből nyílt kiállítás Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben címmel a Kiscelli Múzeumban. Mácsai István magyar festő, Mácsai János zenetörténész és Mácsai Pál színművész édesapja; életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult. A kiállítás címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben helyet kapó installáció részeként valóságosan is elinduló falakra utal.
Az ütemjelre átmozduló installáció Devich Botond munkája, melyben a műveket és dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezte össze a kurátor, B. Nagy Anikó. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra, hogy többféle megközelítésben mutatkozzon a festői önkép krónikus hullámzása, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkísérik az életművet.
Mácsai István (1922-2005) kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett.1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték, ahol mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a diplomavizsgák előtt kilépett és képszerkesztőként helyezkedett el. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta.
Kurátor: B. Nagy Anikó
Installációtervezés: Devich Botond
Gera Zoltán portréja pantomim jelmezben, 1959
olaj, farostlemez, 120 x 100 cm
Magángyűjtemény (Budapest)
Mácsai István 1922. április 5-én született Budapesten, a terézvárosi Zichy Jenő utcában, egy temetkezési cikkeket gyártó cég utazó ügynöke, Lusztig Zoltán és egy varrónő, Beregi Piroska egyedüli fiaként. Kora gyerekkorától megszállottan rajzolt, 15 éves korától festett. 1932-től a Markó utcai Bolyai főreáliskolába járt, érettségi után litográfusnak tanult. A numerus clausus korlátozó rendelkezései miatt a vágyott képzőművészeti főiskolai tanulmányokat nem kezdhette meg. Munkaidő után, esténként az Örkényi – Strasser rajziskolába járt.
1943-tól vasútépítő munkaszolgálatra vezényelték. 1944 novemberében az Erdélyből Németországba indított századból Budapestre szökött, ahol menyasszonyával, Gáspár Katival bujkáltak. Grafikai képességét és nyomdai ismereteit felhasználva sokak számára hamis igazolványokat gyártottak. Mindvégig rajzolt – munkaszolgálatos bajtársait, a tiszteket, a barakkokat, majd a szovjet patrujt, a romba döntött fővárost. 1945 tavaszán azonnal felvették a Képzőművészeti Főiskolára, Bernáth Aurél osztályába, ahonnan a mesterrel való „feszült és boldogtalan” viszonya miatt a diplomavizsgák előtt 1949-ben kilépett és a Képes Figyelő című lapnál helyezkedett el képszerkesztőként. Ekkor már házas ember volt. 1950 és 1956 között minden Magyar Képzőművészeti Kiállításon részt vett szocialista realista tematikájú művekkel. Ebben az időszakban kétszer is Munkácsy Mihály-díjat kapott.
1956 után mély szellemi és szakmai válságba került, a művészeti élet újrarendeződő érdekcsoportjai között nem lelte a helyét. 1959-ben talált rá a nagyvonalú komponálás és a tárgyilagos realizmus egyensúlyán alapuló, sajátjának érzett stílusára. Első önálló kiállítása 1960-ban nyílt a Csók Galériában, ahol már több festménye is az új látásmód jegyeit mutatta. Az itthon társtalannak tűnő festészeti irány párhuzamait a Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban jól ismert és értékelt újrealista törekvésekben fedezte fel. Látásmódjának gyökereit azonban a régi, elsősorban németalföldi reneszánsz festészetben találta meg, ennek jegyében az 1960-as évektől emelt át képeibe – először portréiba, csendéleteibe, később akt- és városképeibe – felismerhető klasszikus mintázatokat, utalásokat.
A közönség körében máig népszerű festészet kritikai fogadtatása mindvégig ellentmondásos volt, az 1970-es évektől pedig kifejezetten értetlen. Az utóbbi években különböző tematikus kiállításokon szereplő művei váratlan feltűnést keltettek. Fotográfusként és amatőrfilmesként is jelentékeny életművet hagyott hátra.
A diófa, 1977
olaj, farostlemez, 60 x 90 cm
magántulajdon
Takarásból kilépve
A száz éve született Mácsai István alkotásokban és műfajokban gazdag, időben is nagy kiterjedésű életműve tizenhét éve, 2005-ben lezárult, s azóta az időnként felizzó figyelem ellenére egyfajta tanácstalanság övezi. A Mácsai-recepció kezdettől fogva ellentmondásos és szakadozott volt. Az 1950-es évek elejétől egyéni és csoportos tárlatokon rendszeresen mutatkozó, a szakmai nyilvánosságban jelenlévő, az állami vásárlásokon és a műkereskedelemben is magasan jegyzett festő nem egyszerűen kihullott mind az egyidejű, mind az utólagosan konstruált professzionális kánonokból, hanem jószerivel be sem került oda. A képei kapcsán újra és újra felcsattanó szakmai szóváltások arra utalnak, hogy az ötvenes évektől a kétezres évekig ívelő, takarásban lévő pálya rálátásra és összegzésre vár. A szoros olvasás és a kritikai megközelítés ideje, úgy véljük, eljött, s bár Mácsai idegenkedett a képeket a festői gyakorlaton túlról szemlélő, elméleti látásmódoktól, életművének művészettörténeti, kurátori feldolgozása az örökösök hozzájárulásával megkezdődött.
Mácsai István nemcsak festő volt, hanem jelentős amatőrfilmes és fényképész is. A hagyatékban fennmaradt sokezernyi fotó, a többtucatnyi nyolc milliméteres filmes szekvencia az egy életen át, változó intenzitással írt naplók kötegeivel meggyőző és árnyalatgazdag hálózatot alkot, amelyben a fotós, mozgóképes, festészeti és szöveges alakzatok egymásra vetítése a kutató számára a fókusz- és horizontváltás lehetőségét kínálja. A képi és írásos formák ebben a megközelítésben nem a festményekre vonatkozó kutatási támpontok, hanem autonóm reprezentációk egymásba mozduló lenyomatai, egy mániákus nézés szövegképei, amelyek új átjárásokat nyitnak mind az oeuvre-ben, mind a korszakról való tudásunkban.
Kiállításunk címe részben a takarásból kimozdítani szánt életműre, részben a Templomtérben valóságosan is elinduló falakra utal. Az ütemjelre átmozduló installáció – Devich Botond munkája – a műveket és a dokumentumokat a találkozás, közelítés és távolodás változó ritmusában polifón alakzatokban rímelteti egymásra. A város és a modernitás témáit a tradicionális szerepstilizációkkal és az elvágyódás motívumaival, a szakmai visszhangtalanságot a műkereskedelmi sikerekkel, változó együttesekben, többféle értelmezési szövedékben rendezzük össze. Az egybeálló, majd szétváló konfigurációkban az egykori kritika szembetalálkozik az azóta más fényben mutatkozó művekkel, az aktsorozatok és a modellek személyes kontúrjai festményeken, fotókon és filmeken vetülnek egymásra. A falmozgások dramatizálják az egymásra utaló szálakat és lehetőséget nyújtanak arra is, hogy többféle megközelítésben szóljunk a festői önkép krónikus hullámzásáról, amely nemcsak a naplók repetitív szálain, hanem rejtett önportrék sorozataiban is végigkíséri az életművet.
Tisztán kvalitásalapú, főművekre koncentráló, kanonizációs megközelítés helyett az életmű sokszálú bemutatására vállalkoztunk. Szándékaink szerint nem ítélkezünk, hanem értelmezünk, támpontokat adunk – párhuzamos narratívákat, kontextusokat építünk fel és láttatunk.
B. Nagy Anikó, a kiállítás kurátorának bevezetője
Báthory utca 17., 1987
olaj, farostlemez, 60 x 39,5 cm
magántulajdon
A tárlat 2023. április 2-ig látogatható a Kiscelli Múzeum - Fővárosi Képtár (1037 Budapest, Kiscelli utca 108.) Templomterében!
Borítókép:
Pesti fiatalok (részlet), 1965
olaj, farostlemez, 90 x 120 cm
BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
