„Az idő minden fölött eljár, emberek, állatok, házak, kerítéslécek, kavicsok fölött is, csak más-más sebességgel, a kövek fölött lassan, a kerítéslécek meg az emberek fölött gyorsan.” Jon Kalman Stefánsson izlandi író talán A halaknak nincs lábuk című regényében olvasható ez a mondat, és ha valaki egyszer is találkozik a szavak ilyetén egymás után hurkolásával, soha többé nem feledi a nagy igazságot: az idő szeszélyes hatalom, másként telik itt, másként ott, másként ekkor és másként akkor, van, hogy rohan, akár vad folyam, és van, hogy moccanatlan, mint lusta nyári nap nyújtózó melege. Az időt megszelídíteni: csak a türelmeseknek, a kitartóaknak adatik meg. Az időt megállítani és visszatekerni csak azok képesek, akik maguk is megállnak vele együtt és visszatérnek régi napokba, pillanatokba, emlékekbe, akik mások emlékeibe utaznak, kiszínezik a fekete-fehér perceket és életet lehelnek beléjük. Az időt megszelídíteni: vállalás, számadás, számvetés, felkérdezés, visszatanulás. Az időt megszelídíteni: jövőt adni múltnak, esélyt a jelennek, kövekké válni és kerítésléccé, házzá és kaviccsá.
fotó: Incze László
Ilyesféle időt megszelídítő vállalás dr. Kemecsi Lajos Hullámzásban című könyve, mely a Néprajzi Múzeum történetét meséli el, egy eddig nem ismert nézőpontból, eddig nem használt hangnemben, eddig ki nem kevert árnyalatokban. Ami sokáig elsősorban a gyűjtemények, a kutatások és a kiállítások történeteként jelent meg a szakmai emlékezetben, az a most megjelent kötetben ennél jóval több és gazdagabb narratívát kap: intézménytörténet elevenedik meg a lapokon úgy, hogy közben emberi sorsfonalak, kulturális-politikai változások és múzeumszakmai paradigmaváltások is kibomlanak előttünk. A hosszú évek kutatómunkáját térbe hajlító mű a Néprajzi Múzeum másfél évszázadát nem lineáris fejlődéstörténetként, hanem folyamatos alkalmazkodásként értelmezi - egy olyan intézmény krónikájaként, melynek fennmaradását újra és újra a gyűjtemény iránti elkötelezettség biztosította.
A könyv címe pontosan ezt a tapasztalatot sűríti magába. „A Hullámzásban cím (…) egyértelműen utalás arra a változó intenzitású, kihívásokkal teli időszakra, amit átélt a Néprajzi Múzeum” — fogalmazott a kötet szerzője, a múzeum főigazgatója. Az 1872-ben alapított intézmény története valóban szinte folyamatos mozgásban formálódott: a múzeum hét alkalommal költözött, egyik nem kifejezetten múzeumi célra épült épületből a másikba. A mai, a Városligetben emelkedő új – vagy már nem is olyan új, már belakott, jól ismert, számos kiállítással, programmal felavatott - főépület és a Szabolcs utcai Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ, más néven a Néprajzi Múzeum Gyűjteményi Központja ebből a szempontból történeti léptékű fordulatot jelent. Különösen annak fényében, hogy az intézmény már alapításától kezdve helyhiánnyal, ideiglenességgel és funkcionális kompromisszumokkal küzdött, miközben gyűjteménye folyamatosan gyarapodott. A kötet egyik legfontosabb felismerése talán éppen az, hogy a múzeum működését nem pusztán szakmai vagy tudományos szempontok alakították, hanem mindig erőteljesen meghatározták a kor társadalompolitikai és kultúrpolitikai körülményei is.
A kötet idővonala, jó krónikához híven, szükségszerűen a 19–20. század kulturális önértelmezésének története is, melyben a századforduló időszaka különösen meghatározó volt, ahogy Kemecsi Lajos mondja: „az, hogy tudományos intézményként tekinthetünk a Néprajzi Múzeumra, például Jankó Jánoshoz köthető a 20. század első éveiben”. A Hullámzásban azonban azt is bemutatja, hogy ez a tudományos autonómia mily sokszor megszakadt vagy háttérbe szorult, hol a közvetlen társadalmi hasznosság elvárása okán, hol ideológiai szerepvállalások miatt - a szocialista időszakban például a szovjet mintájú kolhoz- és termelőszövetkezeti kutatások jelentettek nem csekély kihívást az intézmény munkatársai számára, de tették ezt akkor is hittel és színvonallal, még ha a téma idegen is volt a néprajztudomány módszertanán nevelkedett szakembereknek.
A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy nem kizárólag intézményvezetők történetét írja meg, a „hullámzás” tapasztalata éppen ellenkezőleg, a mindennapok szintjén válik igazán érzékelhetővé. A kulcs pedig ebben a szerző szerint az, hogy „mindvégig (…) a gyűjtemények sorsa iránti aggodalom volt az, ami meghatározta az érintett szereplők működését, és messze nem csak az igazgatókét.” A könyv tehát tudatosan láthatóvá teszi azokat a háttérben dolgozó, gyakran láthatatlan muzeológusokat, adminisztratív munkatársakat vagy akár altiszteket, akik évtizedeken át biztosították az intézmény működését, és akik maguk is nap mint nap megtapasztalták a saját életükben a múzeum sorsának apró és fontos változásait.
Különösen erősek azok a részek, ahol az intézménytörténet a hétköznapi túlélés történetévé szelídül. A második világháború utáni időszak például nem csupán kulturális, de egzisztenciális válságot is jelentett. A főigazgató egy helyen arról beszél, hogy az akkori múzeumkert gyümölcseit hogyan lehetett a lehető legigazságosabban szétosztani a dolgozók családjai között, vagy hogy az intézményben nevelt nyúl egyenlő feldarabolása komoly dilemma volt akkor, amikor nem volt mit enni. Ezek a történetek első látásra anekdotikusnak tűnhetnek, valójában azonban pontosan érzékeltetik, milyen szenzibilis körülmények között működtek kulturális intézményeink a 20. században, és ezáltal milyen törékenyek, milyen kiszolgáltatottak és milyen magukra utaltak voltak.
fotó: Incze László
„Mit ér az életünk, ha senki sem hajlandó meghallgatni a történetét?” – kérdi egyik írásában Jon Kalman Stefánsson, és valóban: mit érnek a meséink, ha nem meséljük el őket? A régi, emberközpontú történetek sorába tartozik a könyv azon epizódja, mely szinte filmes leírással eleveníti fel a Könyves Kálmán körúti korszakot, amikor a múzeum egy épületben működött egy gimnáziummal. A könyvben felidézett levelezések — például egy tanárt többször megharapó kutya ügyében — egyszerre groteszkek és szimbolikusak: azt mutatják, milyen lehetetlen kompromisszumok között próbált működni két intézmény ugyanabban a térben, és hogy a „kényszerű társbérlet” nem pusztán építészeti vagy logisztikai probléma volt, hanem a magyar kultúrpolitika intézménykezelésének látlelete is – egy kutyával a főszerepben.
A Hullámzásban egyik legfontosabb állítása ugyanakkor az, hogy a Néprajzi Múzeum mindig képes volt megújítani saját kérdésfeltevéseit, és hogy igyekezett mindig is meghaladni a klasszikus paraszti kultúra reprezentációját. A főigazgató szerint a legkorszerűbb nemzetközi irányok már korán megjelentek az intézmény működésében: a mezővárosok, a kubikusok, a lakótelepek és a különböző szubkultúrák kutatása mind azt mutatja, hogy a néprajztudomány sosem lezárt múltat vizsgált, hanem folyamatosan alakuló és pulzáló társadalmi közegeket tanulmányozott. Ebben a folyamatban kapott kiemelt szerepet a közösségekkel való kapcsolat, és a nagyszabású mű egyik legizgalmasabb felismerése talán az, hogy a mai részvételi múzeumi gyakorlatoknak már több mint száz éve megvoltak az előzményei a Néprajzi Múzeumban. A vidéki pedagógusokkal, helyi közösségekkel, adatközlőkkel kialakított hálózatok a 19. század végétől működtek, voltaképpen már akkor megelőlegezve a mai participatív múzeumi szemléletet. „Nyitottság, kíváncsiság és hitelesség” - a főigazgató ezzel a három fogalommal jellemzi a múzeum hosszú távú működését, mely a húsvéti tojásgyűjtési felhívásoktól a közösségi adatgyűjtésekig számos olyan kezdeményezést jelentett és jelent, melyek révén az etnográfia egyszerre híd forrásközösségek és kutatók között, feltáró tudomány, megőrző rendszerezés és átkeretező emlékezet.
A kötet különösen aktuálissá válik ott, ahol a jelen kérdéseihez kapcsolódik. A Néprajzi Múzeum ma már nem pusztán tárgyakat őriz, hanem történeteket, kapcsolódásokat és értelmezési lehetőségeket. A főigazgató szerint „a valódi értéket a hozzá kapcsolódó történet jelenti”. Ez a szemlélet magyarázza azt is, hogy a múzeum számára egy hétköznapi, kortárs tömeggyártott tárgy lehet éppolyan fontos, mint egy önmagában esztétikailag kiemelkedő műtárgy. A közelgő Buhera kiállítás vagy a MaDok program ilyen értelemben ugyanannak az intézményi gondolkodásnak a folytatásai, mely narratívát a könyv történeti mélységében rekonstruálja. „Mikor felejtünk, mindig meghalunk kicsit, mégis mindig felejtünk, állandóan, mintha sietnénk meghalni” – megint csak Stefánsson, akinek kopogó lírája valamitől az ember elméjébe kapaszkodik, miközben Kemecsi Lajost olvassa, talán az idő, az emlékezet iránti érzékenység rokonsága okán.
A Hullámzásban nem egyszerű jubileumi összegzés, sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy az intézménytörténet nem mellékes műfaj, hanem a jelen múzeumi működés egyik legfontosabb önismereti eszköze lehet. A szerző szerint „hiány van ebből”, hiszen a hazai kulturális intézmények ritkán dolgozzák fel saját történetüket ilyen mélységben. Pedig az elődök döntéseinek, küzdelmeinek és hétköznapi működésének megértése nélkül a jelen kérdései sem értelmezhetők igazán, az önreflexív gondolkodás, a kritikai attitűd, az önvizsgálat pedig egy mai, modern kommunikációra törekvő intézmény esetében olyan többletkincs, mely által minden bizonnyal közönségét is analizálásra, kíváncsiságra, nyitottságra, elfogadásra ösztönzi.
A könyv végső tétje, amint a múzeumi hivatásnak is, az időhöz való viszony lázadó felkérdezése. „Az idővel vívjuk ezt a harcot, még ha tudjuk is, hogy el fogjuk veszíteni” — fogalmaz a főigazgató a műtárgyvédelemről beszélve. A múzeum feladata mégis az, hogy ezt a veszteséget lelassítsa, amennyire csak képes rá, miközben újra és újra át-értelmezi, -keretezi, -írja, -hangolja saját gyűjteményét. A Hullámzásban című kötet tehát maga sem lezárás, sokkal inkább nyitott történet: annak felismerése, hogy a múzeum múltja nem statikus örökség, hanem folyamatos párbeszéd múlt, jelen és jövő között.
fotó: Incze László
„Elered az eső, és eltelt tíz év. Pislogsz egyet, és megöregedtél... Ilyen gyorsan telik az idő, néha azonban olyan lassan halad, hogy kis híján megfulladunk. A teknős és a nyúl is mi vagyunk, elsőként és utolsóként érünk célba, ez felfoghatatlan.” Persze, hogy Stefánsson, mert e felfoghatatlan, hol ilyen, hol olyan idő észlelés felé gravitál a Hullámzásban minden egyes fejezete és története is. Kemecsi Lajos megszelídíti az időt, ami csak a türelmeseknek, a kitartóaknak adatik meg. Csak azoknak, akik maguk is megállnak vele együtt és visszatérnek régi napokba, pillanatokba, emlékekbe, mások emlékeibe utaznak, kiszínezik a fekete-fehér perceket és életet lehelnek beléjük. Az időt megszelídíteni: jövőt adni múltnak, esélyt a jelennek, kövekké válni és kerítésléccé, házzá és kaviccsá. És közben embernek maradni. A hullámokra ráfeszülni. Istenekkel dacolni.
