Két múzeumi főigazgató, két habilitált kutató – Kemecsi Lajos és Zsigmond Gábor azon kevés intézményvezetők közé tartoznak, akik habilitációjuk révén a felsőoktatásban is magasszintű oktatási jogosultsággal rendelkeznek, és ezzel erősítik a magyar múzeumi szakma tudományos rangját. A 2022-ben akadémiai doktori címet is szerző Kemecsi Lajos 2011-ben tartotta A járművek készítői címmel habilitációs előadását, Zsigmond Gábor pedig idén júniusban Innováció, ipar, közlekedés és muzeológia című értekezésével érdemelte ki a fokozatot. Interjúnkban arról beszélnek, miért vágtak bele a habilitációba, hogyan kapcsolható össze a vezetői és kutatói munka, és miért lehet a tudomány a jövő múzeumainak legfontosabb hitelességi forrása.
A múzeumokban teljesen természetes, hogy a szakemberek egy részének van PhD- vagy akár akadémiai doktori fokozata, hiszen a múzeum egyszerre kutatóhely, gyűjteményi intézmény és tudásközvetítő műhely, és a tudományos háttér a működésének egyik alapfeltétele. A habilitáció viszont kifejezetten az egyetemi tanári pályához kapcsolódik: az a fokozat, amely a felsőoktatási oktatás önálló, kimagasló művelését és az oktatói szerep intézményes megerősítését teszi lehetővé. Mi indította el bennetek múzeumi vezetőként a habilitáció gondolatát?
Kemecsi Lajos: 2008–2009 körül a Jankó János-díjas néprajzosok találkozóján hallottam arról, hogy vidéki intézmények idősebb kollégák habilitációra készülnek, mert az ottani egyetemek számára ez fontos szakmai háttér. Ez indította el bennem a gondolatot: a múzeumoknak is szükségük van olyan szakemberekre, akik egyetemi szinten tudják képviselni a szakterületet. Hiszen a habilitáció nemcsak egyetemi kötődést jelent, hanem a múzeumi szakmában is új lehetőségeket nyit meg. Olyan fokozat, amely nemcsak az egyéni karriert, hanem az intézményt is tudja támogatni.
Akkoriban a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban dolgoztam tudományos igazgatóként. Voltak egyetemi kapcsolataim, de ezek meghívásos előadások voltak, intézményes formája még nem létezett annak, amit ma a Néprajzi Múzeumban már egyfajta ’tanszékként’ vagy specializációs helyszínként működtetünk az ELTE BTK Néprajzi Intézettel együttműködve. A témám kézenfekvő volt: a hagyományos paraszti járműkultúra. A kandidátusi disszertációmat 1997-ben védtem meg, akkor még az észak-magyarországi területre szűkítve. A habilitációhoz ezt bővítettem országos áttekintéssé. Két évtized terepmunkája, gyűjteményi munka és forrásfeltárás állt mögötte, ráadásul készülőben volt egy nagy járműkatalógus is, amely a Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a vidéki skanzenek teljes vonatkozó anyagát feldolgozta. Ez olyan korpusz volt, ami senki másnak nem állt rendelkezésére.
Egy disszertáció megírásához néha egészen különös körülmények is hozzájárultak. Volt időszak, amikor a skanzen muzeológusai – köztük én is – teremőrként dolgoztak a kiállításokban. A kevésbé látogatott napokon volt idő jegyzetelni, átgondolni egy-egy fejezetet. A habilitációs dolgozat néhány része szó szerint a hejcei ház konyhájában született.
A folyamat legnagyobb kihívása nem is a kutatás volt – azt szerettem –, hanem az adminisztráció. A habilitációs eljárás elképesztően részletes: idézettség, hivatkozások, pontszámok, publikációs listák… Ezek összeállítása felért egy disszertációfejezet megírásával. De amikor benyújtottam, már gyorsan haladt minden. Végül 2011-ben habilitáltam az ELTE BTK-n, a Néprajzi Intézetben. Alma materként természetes volt, hogy ide kapcsolódjak – és azóta is itt tanítok.
Zsigmond Gábor: Én már a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója voltam, amikor lezártam a habilitációs eljárást. A Debreceni Egyetem muzeológiai szakirányán oktattam, és úgy éreztem: ha itt szakirányfelelős is vagyok, akkor érdemes a habilitációt is elvégezni. Mindig is arra törekedtem, hogy az egyetemi oktatásban az elmélet és a gyakorlat ne egymás mellett, hanem egymással összekapcsolva jelenjen meg. A hallgatók akkor tudnak valóban múzeumi szakemberekké válni, ha nemcsak olvasnak róla, hanem valódi projekteken keresztül tanulják meg a szakmánkat.
Korábban a Corvinus Egyetemen tanítottam örökségmenedzsmentet és kulturális turizmust magyarul és angolul. Később ehhez jött a technikatörténet és a múzeumi menedzsment Debrecenben. Szép ívben rajzolódott ki bennem, hogyan ér össze az elmélet és a gyakorlat. A habilitáció témájává ezért az ipari örökség hasznosítását választottam: ezt kutatom több mint húsz éve a műszaki muzeológia képviselőjeként, a nemzetközi projektmunkák és bizottságok (pl. ICOM CIMUSET) munkatársaként, valamint akkori főigazgató-helyettesként az új Közlekedési Múzeum előkészítése révén vagy a Liget Budapest projektben a Magyar Innováció Háza tartalomfejlesztési vezetőjeként.
Az ipari örökségről azt gondolom, hogy Magyarországon alulértékelt téma, pedig a modern életünk alapja. Az ipari forradalmak nemcsak a körülöttünk lévő gépeket alakították át, hanem a gondolkodásunkat, az időérzékelésünket, a tájainkat, a mindennapjainkat is. A reformkor óta a nemzeti ipar és a nemzeti kultúra egymást építette – mégis sokszor megfeledkezünk erről az örökségről. Pedig még a Himnusz is először egy gyár területén volt hallható: az óbudai hajógyár területén énekelték el először a Nemzeti Színház kardalosai. Magyarországon ez az örökség sajátos nemzeti karaktert hordoz, de ma már ilyen ipari léptékű projektek nem születnek; a gyárak és a hozzájuk kapcsolódó szakmai tudás eltűnőben van. A rendszerváltás utáni összeomlás miatt sok ipari emlékhez csalódottság kötődött, nem lehetett rájuk kulturális lehetőségként tekinteni. Ma viszont már egyértelmű, hogy ezek nemcsak épített örökségek, hanem tudás- és élményhordozók, amelyeket újra kell gondolnunk. Nyugaton és egyre inkább Közép-Európában is jó példái vannak a sikeres újrahasznosításnak – múzeumi, kulturális, turisztikai célokra. Nálunk ez a muzeológia egyik új útja és feladata lesz.
A habilitációs értekezésemhez az a felismerés vezetett, hogy a jövő muzeológusai számára az ipari örökség nem egyszerű melléktéma, hanem alapvető kérdés. Nemcsak tárgyakról van szó, hanem egy teljes szellemi-kulturális hagyományról. Ha ezt a tudást nem dokumentáljuk és nem adjuk tovább, akkor olyan ismeretek vesznek el – nyelvi, technológiai, életvilágbeli –, amelyek nélkül a múlt és a jelen összefüggéseit sem fogjuk érteni. Ez a tudás azért különösen értékes, mert a modern világunk az ipari forradalmak logikájából nőtt ki.
Miközben régen egy szekér vagy egy háztartási eszköz generációkon át szolgált, ma néhány évente lecseréljük a telefonunkat vagy az autónkat. Emiatt a jövő muzeológusainak teljesen más szemlélettel kell majd gondolkodniuk a mindennapi tárgyak bemutatásáról, mert a technológia és az ipari termékek gyors múlékonysága alapvetően változtatja meg azt, amit megőrizhetünk, és ez a restaurálástól a kurátori munkáig kihat majd a jövő múzeumi munkájára.
Az elmondottakból három fontos csomópont rajzolódik ki: egyrészt a saját szakterületetek pozícionálása a tudományos életben; másrészt az, hogy a múzeum közelebb kerüljön az egyetemi képzéshez, és a hallgatók valódi gyakorlati tudást szerezzenek; harmadrészt pedig a múzeum és a tudományosság kapcsolatának erősítése. Induljunk el innen: ma mit jelent az, hogy a múzeum tudományos intézmény? Tudományos intézménynek tekinthető-e a múzeum, vagy inkább a tudományos interpretáció terepe lett? Hogyan tudjátok ezt a szerepet erősíteni azáltal, hogy mindketten rangos tudományos fokozatot szereztetek? Mit jelent a múzeum számára, ha a vezetője habilitált kutató?
Kemecsi Lajos: Ma a múzeumok kivételes helyzetben vannak: gyorsan és érdemben tudnak reagálni az innováció, a felsőoktatás és a tudomány legújabb folyamataira, akár a mesterséges intelligencia megjelenésére is. Ehhez azonban olyan szakemberekre és vezetőkre van szükség, akik egyszerre értik a gyakorlatot és az elméletet. A habilitáció éppen azt jelzi, hogy a vezető nemcsak irányít, hanem érti és támogatja a kutatást, és képes felmérni, milyen tudományos eredményekre épüljön az intézmény jövője.
A múzeum egyszerre labor, adatbázis és elméletalkotó helyszín, amelyben a gyűjtemény, a kutatás és az interpretáció egymást erősíti. Ezért létkérdés, hogy a múzeum ott legyen az egyetemi képzés kezdetén, és olyan szakembereket képezzen, akik a gyorsan változó kihívásokra azonnal reagálni tudnak. A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a múzeum és a tudomány szoros szimbiózisa a jövő egyik legfontosabb iránya, és ebben Közép-Európának is komoly lehetősége van.
Kemecsi Lajos
Fotó: Incze László
Zsigmond Gábor: Meggyőződésem, hogy tudományosság nélkül a múzeumok elveszítik a jelentőségüket. A hitelesség az egyetlen valódi versenyelőnyünk a szórakoztatóiparral szemben – a streaming-szolgáltatókkal, a videojátékokkal és a közösségi médiával –, amelyek olcsó, azonnali figyelemelterelést kínálnak. A múzeumban viszont a látogatók ma is bíznak, mert tudják: itt valóban megmért, ellenőrzött tudást kapnak.
Egy ennyire tudomány- és adatvezérelt világban, ahol a környezetünk, a technológia, a mesterséges intelligencia, a hitelesség kérdései vagy akár az etikai dilemmák néhány éven belül mérhetően változnak, a társadalom széles köreinek nagy szüksége van a múzeumokra. Arra, hogy a múzeumok legyenek a társadalmi párbeszéd hiteles, diszkurzív terei, amelyek több mint kétszázéves gyakorlatukkal képesek reagálni a gyors változásokra. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a múzeum már az egyetemi képzés első pillanatától jelen legyen, és gyakorlati tudást adjon a hallgatóknak.
Muzeológus generációk sora számolt be ugyanarról a tapasztalatról: alapvetően nem tanulmányaik során, hanem pályakezdőként, a gyakorlatban tanulták meg a szakmájukat. Lehet-e ezen változtatni? Hogyan látjátok a múzeum és az egyetem kapcsolatának jövőjét?
Zsigmond Gábor: Ma egy múzeum nem tudja megvárni, hogy a frissen végzett hallgatók majd „beletanuljanak”. Olyan szakemberekre van szükségünk, akik már az egyetemen találkoznak gyakorlati múzeumi projektekkel. A múzeumoknak tehát be kell lépniük az oktatásba – és vissza kell csatornázniuk az egyetemre a gyűjteményben felhalmozódó tudást. Az egyetemek és a múzeumok együttműködése valódi szimbiózis: a hallgatók korszerű, releváns tudást kapnak, mi pedig olyan szakembereket, akik egyszerre értik az elméletet és a gyakorlatot. Így tarthatjuk fenn a tudományosságot, a hitelességet és a múzeumok jövőképességét.
Kemecsi Lajos: A jövő szakembereit ott kell „elkapni”, ahol elkezdik formálni a szakmai identitásukat. A múzeumnak szüksége van az egyetemre, és az egyetemnek szüksége van a múzeumra. A közös projektek, kurzusok, gyakorlatok időt és energiát takarítanak meg — és minőséget teremtenek. És ehhez kapcsolódik az is, amit Gábor mondott a streaming-szolgáltatókról. Nem véletlen, hogy az elmúlt napokban mi magunk is tárgyaltunk egy Magyarországon erős streamingplatform menedzsmentjével arról, hogyan kapcsolódhat be szolgáltatásaikba a Néprajzi Múzeum tartalommal, szakmai háttérrel vagy közös projektekkel. A verseny valós, és ebben csak akkor tudunk helytállni, ha a hitelességünk megkérdőjelezhetetlen marad.
De van még egy réteg: az áltudomány. Miközben a világ egyre inkább adatvezérelt, soha nem volt még ennyire kitárva a kapu a torzított, félrevezető, szándékosan manipuláló információk előtt. Éppen ezért nő meg a múzeum felelőssége: a tudományos alapú, hiteles tudásközvetítés ma nem „pluszfeladat”, hanem társadalmi kötelesség. Olyan szakembereket kell felvennünk, és olyan hallgatókat kell már az elején támogatnunk, akik képesek eligazodni ebben az információs zajban – egyszerre tudományosak és élményt adók, mert a múzeumnak mindkét irányban helyt kell állnia.
Zsigmond Gábor: Azt szoktam mondani a közgazdász hallgatóknak, hogy míg egy vállalat stakeholder-köre jól felrajzolható, egy múzeumé ennél jóval összetettebb. Sokkal több elvárás ér minket egyszerre: a tudomány részéről, a közönség felől, a fenntartótól, a szakmától, a nemzetközi közegtől. Ez óriási felelősség, de jelzi azt is, milyen jelentős szerepe van a múzeumnak a társadalomban.
Zsigmond Gábor
Fotó: Schumy Csaba
Kemecsi Lajos: Ezek mind jelzések, nagyon fontos, hogy megfelelő nemzetközi tapasztalattal, ismerettel, szerepvállalással reagáljunk minderre. A habilitációs fokozat sem pusztán egyéni mérföldkő, hanem az intézmény működését is formálja. Megnyitja az utat a doktori iskolák felé, a nemzetközi tudományos színtér felé, és vonzóvá teszi magát az intézményt a hallgatók és kutatók számára. Nem magától értetődő, hogy a magyar múzeumi vezetők habilitálnak – de éppen azért beszélgetünk most erről, mert ez ritka, és mert hatása messze túlmutat az egyénen: a múzeum tudományos súlyát növeli.
Világszerte és itthon is gyakran hallani a muzeológusoktól, hogy a múzeumi munka felgyorsult: a kiállítások, programok és társadalmi feladatok mellett alig marad idejük elmélyült kutatásra. Vezetőként hogyan tudjátok támogatni a kollégáitokat abban, hogy mégis legyen tere és ideje a tudományos munkának? Milyen belső gyakorlatok vagy motivációs rendszerek segítik nálatok, hogy ne csak a múlt eredményeit értelmezzék újra, hanem valódi, jelenkori kutatások is szülessenek – akár muzeumpedagógusoknál, akár restaurátoroknál, akár a gyűjteményi területen?
Kemecsi Lajos: A helyzet azért is különleges, mert a Néprajzi Múzeumban valóban vannak friss példák arra, hogy munkatársként lehet és érdemes tudományos fokozatot szerezni. Intézményvezetőként azt tudom mondani: az elmúlt, költözéssel és új állandó kiállítással terhelt évtizedben is kiemelt cél volt, hogy az ambiciózus kollégákat támogassuk a tudományos pályán. Ez munkaidő-kedvezménytől a tanulmányi szerződésig sok mindent jelenthet, és fontosnak tartom azt is, hogy ha egy disszertáció témája és színvonala indokolja, akkor publikációs felületet is biztosítsunk. Ezt a gyakorlatot folytatni szeretném.
Le a kalappal azok előtt, akik mindezt végigcsinálták az elmúlt években – hiszen a múzeum működése messze túlmutat a ’normál’ kereteken, és mégis születtek komoly, elmélyült kutatások. Ugyanakkor a múzeumi közeg hatalmas előnyt is ad: a gyűjtemény közvetlen közelsége, a tárgyak ismerete, a digitalizálás és a költözés során szerzett új tapasztalatok olyan tudásbázist teremtenek, amelyhez kívülről senki nem fér hozzá ilyen mélységben. Ez a belső kutatói pozíció az egyik legnagyobb értékünk.
Vannak nagyon jó példáink: múzeumelméleti kutatások, a mongol gyűjteményi anyaghoz kapcsolódó kutatások, az egykori missziós anyagok feldolgozása vagy a hazai vagy más országok forrásközösségeire építő elemzések. A költözés és a teljes állomány-átvilágítás óriási lendületet adott ennek: minden tárgy digitalizálva, lefotózva, kézbe véve került át az új épületbe – ez olyan alap, amire évtizedekig lehet kutatást építeni.
Mindemellett az is fontos számomra, hogy a tudományosság ne szűküljön le a gyűjteményi területre. Egy restaurátor, egy múzeumpedagógus, egy kommunikációs vagy rendezvényszervező éppúgy végezhet kutatást, hiszen ezek a területek ma már önálló tudományágak, doktori iskolákkal és akadémiai bizottságokkal. A költözés és az új állandó kiállítás előkészítése során olyan szakmai kihívásokkal találkoztunk az állományvédelemtől a restaurálásig, amelyeket fontos dokumentálni és a szakma elé tárni – ezért is dolgozunk azon, hogy ezen területek eredményei kiállításokban és publikációkban is megjelenjenek.
A Magyar Nemzeti Múzeum hagyományosan a hazai tudományosság egyik szimbóluma. A most zajló változások közepette hogyan tudjátok megtartani, illetve újraértelmezni ezt a tudományos szerepet?
Zsigmond Gábor: Az eszközeink – konferenciák, publikációs lehetőségek, a gyűjtemények közelsége – adottak, és ez óriási előny. De azt is látni kell, hogy a műtárgyállomány döntő része a világon mindenhol raktárakban van; a múzeumok a gyűjteményük 5–10 százalékát tudják megmutatni. Éppen ezért a kutatáshoz való hozzáférésben természetes előnye van azoknak, akik itt dolgoznak, hiszen a gyűjtemény feldolgozása és közzététele a múzeum alapfeladata. Ezt kell összehangolnunk az egyéni kutatói ambíciókkal – ez is a vezetői szakmai feladat része.
A Magyar Nemzeti Múzeum lassan 225 éve a hazai tudományosság egyik sarokköve, és ez a szerep ma is érvényes. A régészetben továbbra is vezető szerepet töltünk be: több mint egymillió négyzetméternyi feltárás évente csak itthon, és határon túli projektjeink is vannak Erdélytől Közép-Ázsiáig. Emellett számos uniós és tudományos programban dolgozunk, az interpretációtól a múzeumpedagógián át a történeti kutatásig.
Meggyőződésem, hogy egy ilyen intézményben a tudományos fokozatoknak és a publikációknak súlya van. Nem gondolom, hogy minden területen elvárható – nagyon sokfajta képességre van ma már szükség egy modern múzeumban a korszerű menedzsmenttől az üzemeltetésig –, de a tudományos és gyűjteményi munkaterületeken igenis indokolt. A hitelesség ugyanis a gyűjteményben gyökerezik: a restaurálási gyakorlatokban, a leltárakban, abban a több évtizedes vagy akár százéves tudásban, amit elődeink hagytak ránk és adjuk tovább. A modern múzeum sok új kompetenciát kíván, de a tudományos alaposság a gyűjteményi munkában pótolhatatlan.
És végül: nem elég a fokozat, a publikációk minősége is számít. Én is végignéztem a saját citációs mutatóimat és a kollégákét; fontos látni, hol tartunk, és milyen teljesítményre lehet építeni. A tudományos munka nem mellékszál a Nemzeti Múzeumban – ez a hitelességünk, és így a jövőképességünk alapja.
Mindkét intézményben nagy hagyománnyal bír a kiadványgondozás. Miért fontosak a múzeumok saját tudományos könyvei, periodikái?
Zsigmond Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum tudományos kiadványai nemcsak a magyar muzeológia, hanem az egész hazai tudományosság számára meghatározók. Nem csupán könyvekről beszélünk: évtizedes múlttal rendelkező folyóirataink és periodikáink vannak a régészet, a numizmatika, a műtárgy- és állományvédelem területén. Ezek között vannak Q1-es besorolású vagy itthon és nemzetközileg is jegyzett lapok, amelyek a szakma alapvető hivatkozási pontjai.
Fontosnak tartom, hogy ezek a kiadványok ma már online is elérhetők legyenek, hiszen a tudás terjesztése a mi felelősségünk. A digitalizálás nemcsak hozzáférést ad, hanem láthatóvá teszi a magyar kutatást a nemzetközi térben is. A 225 éves évfordulóra az összes kiadványunkat egy külön adatbázisban szeretném elérhetővé tenni, hiszen óriási érték rejlik azokban a tanulmányokban, amelyek akár 80–100 éve születtek, és ma is megbízható alapok.
A kiadványok nemcsak a múltat őrzik: részei annak a tudományos missziónak is, amelyet a Nemzeti Múzeum képvisel Közép-Európában és nemzetközi szinten. Amikor egyetemeken tanítunk vagy nemzetközi konferenciákon, kerekasztalokon veszünk részt, sokszor ma is a tudományos diskurzus alapjai a régebbi kiadványaink is.
A Néprajzi Múzeumhoz hasonlóan mi is hosszú távú együttműködésben dolgozunk egyetemekkel, szerkesztőbizottságainkban hazai és külföldi kutatók vesznek részt. Kutatóként is fontosnak érzem ezeket, korábban még a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgató-helyetteseként alapítottam a Közlekedéstechnika Történeti Szemlét. Ez az egyetlen magyar folyóirat, amely a közlekedéstörténetet nem csupán műszaki, hanem kifejezetten társadalomtudományi és kultúrtörténeti szemléletben vizsgálja. A lap gyorsan rangot szerzett: hazai és nemzetközi szerkesztőbizottsággal dolgozik, élő kapcsolatot tart az egyetemi és a múzeumi kutatói közeggel, és a legmagasabb hazai tudományos besorolások egyikével rendelkezik. A Szemle célja az, hogy hidat képezzen a műszaki örökség, a társadalomtörténet és a muzeológia között, és olyan fórumot biztosítson, ahol a technológia történetét szélesebb társadalmi kontextusban lehet vizsgálni. Az ilyen a kiadványok egyszerre szolgálják a tudományt, a gyűjteményi munkát és a múzeum nemzetközi jelenlétét.
A Néprajzi Múzeumnak nemcsak jelentős múltra visszatekintő kiadványai vannak, hanem idén több közülük a könyvszakma több magyar és nemzetközi díját is elnyerte.
Kemecsi Lajos: A Néprajzi Múzeumnak valóban nagy hagyományú kiadványai vannak, de fontos kiemelni: ma már nemcsak a múlt örökségét visszük tovább, hanem friss és nemzetközileg is díjazott könyvekkel és digitális tartalmakkal is jelen vagyunk. A Néprajzi Értesítő 1900 óta jelenik meg, és mára teljes egészében online is hozzáférhető – ez ma már elengedhetetlen, hiszen a hallgatók nagy része kizárólag digitális formában keres szakirodalmat.
A múzeumban önálló szerkesztőség működik, amely egyszerre foglalkozik a kiadványstratégiával, a visszamenőleges digitalizálással és az új kiadványok fejlesztésével. Évente 20–30 könyvet adunk ki papíron, és 10 feletti az online megjelenések száma. A hagyományok épp olyan fontosak számunkra, mint az innovatív gondolkodás. Megújítottuk a már említett Néprajzi Értesítő arculatát, miközben idén több rangos magyar és nemzetközi könyv- és dizájndíjat is nyertek a gyűjteményi kiállításhoz kapcsolódó kiadványaink. Ezt az irányt szeretnénk folytatni: ma már nem elég jó tartalmat előállítani, a forma és a vizualitás ugyanolyan fontos része a minőségnek.
Tudatosan építjük a nemzetközi jelenlétet is: vannak angol nyelvű Néprajzi Értesítő-számok, és olyan lapszámok is, amelyeket mi fordítunk magyarra nemzetközi folyóiratokból. Egyetemekkel – Debrecen, Pécs és határon túli intézmények – rendszeresen közös kiadványokat készítünk. Ez kultúrstratégiai vállalás, és szeretnénk a jövőben is megtartani.
Kísérletezünk új formákkal is: évekkel ezelőtt hoztuk meg azt a döntést, hogy a Tabula online folyóiratként működik tovább, gyors megjelenést biztosítva például PhD-hallgatóknak. Nagyon népszerű publikációs fórum lett, mert frissen és rugalmasan tud reagálni az új kutatásokra.
És nem szabad elfelejteni a múzeum legkézenfekvőbb műfaját: a kiállítási katalógusokat. Az új állandó kiállításunkhoz már évekkel korábban megterveztük a teljes kiadványhierarchiát: magyar és angol nyelvű vezetőt, egy nagy összefoglaló albumot, majd a kilenc tematikus egység mélyfúrás-jellegű tanulmányköteteit. Ezekhez kapcsolódnak a konferenciakötetek és az ismeretközvetítés más kiadványai. Egy egész kiadvány-piramis épül a gyűjteményi anyagra, ami évekig ad munkát – és ami biztosítja, hogy ne forduljon elő újra az, ami az 1991-es állandó kiállításnál, hogy alig készült hozzá publikáció.
Mindez egyetlen célt szolgál: hogy a Néprajzi Múzeum hiteles, korszerű és nemzetközileg látható publikációs műhely maradjon, amely a tudományos és a közönség felé irányuló munkát ugyanolyan magas színvonalon képviseli.
Hogyan jelenik meg mindez a kiállításokban?
Zsigmond Gábor: A tartalomfejlesztési munkánknak a látogatók számára legláthatóbb eredménye valóban a kiállítás. De jó kiállítást csak akkor lehet létrehozni, ha annak megvan a tudományos, hiteles alapja. A kurátori koncepció csak az első lépés – szükség van tanulmánykötetekre, katalógusokra, tematikus folyóiratszámokra, konferenciákra. Ezeket pedig nem lehet a megnyitó előtt néhány hónappal elkezdeni; évekkel korábban be kell indítani a kutatást.
Én nem hiszek abban, hogy nagy kiállításokat „pop-up” módra lehet csinálni. Kisebb, gyors reagálású tárlatokat igen, de egy országos múzeumnál, ahol nemzetközi mértékű feladatokat vállalunk, ott előre kijelölt, több évre szóló kiállítási ciklusokban kell gondolkodni.
Most éppen egy nagy Attila-kiállításra készülünk – az elmúlt 40 év legnagyobb európai hun kiállítására –, amelyhez a műtárgyanyag a British Museumtól a Louvre Abu Dhabin át a bakui és üzbég múzeumokig számos nemzetközi intézményből is érkezik. A tárlat átfogó képet fog adni az Attila-képről, ami 1600 éve határokon és korokon átívelően él, és amit mi 64 múzeum kiemelkedő műtárgyanyagain keresztül, több száz Attila és hun vonatkozású tárgyon át mutatunk be és támasztunk alá. Ugyanezt a súlyt szeretnénk megmutatni a tudományos háttérben is: lesz katalógus, tanulmánykötet, tematikus folyóiratszám, és egy nemzetközi konferencia, ahol végre a közép-ázsiai régió kutatóit is meghívjuk.
Azt látom, hogy a magyar tudományos életben a sztyeppei eredetű kutatásokban van egy nagy hiátus. Azt is meg kellene ismernünk, hogy miről gondolkodnak azok a régészek és történészek, akik maguk is azon a területen dolgoznak, ahol ezek a népvándorlások annak idején lezajlottak. A nemzetközi párbeszédet újra kell építeni, és a múzeumoknak ebben komoly felelőssége van. A téma magyar kutatóinak és az egyetemi közegnek is szerintem nagyon értékes lesz majd a januári konferenciánk, a közép-ázsiai sztyepp régészetének új eredményeiről, ahol neves türk kutatók mutatják be az ő eredményeiket. Ennek megismerésére, a személyes kapcsolatépítésre és a magas minőségű vitára szerintem nagy szükség van ismereteink tágítása érdekében.
Hasonlóan készülünk a Mohács 500 évfordulójára is: egy Jagelló-kori kiállítást hozunk létre, amely nem a csata elbeszélésére koncentrál, hanem arra, hogy helyére tegyük a korszakot. Mekkora volt valójában a Magyar Királyság teherbíró képessége az Oszmán Birodalommal szemben? Mit mutatnak a legfrissebb kutatások a reneszánsz udvarról, az építkezésekről, a vagyonról, a Fuggerekről? Ezek a kérdések a nemzeti identitás és az önkép szempontjából is rendkívül fontosak. A jó kiállítás tehát nem önmagában áll: mögötte óriási kutatómunka van – előtte és utána is.
Mindez arról szól, hogy a múzeumok egyszerre sokféle feladatot látnak el. Látogatókat fogadunk, élményt adunk, de közben nagyon komoly tudományos háttérmunkát végzünk. Ez a hitelességünk alapja, és ettől tud a múzeum a társadalom számára is iránytűként működni. És ezért van szükség annyi különféle tudással rendelkező szakemberre a múzeumokban.
Kemecsi Lajos: Gábor említette, hogy a gyűjtemény és annak hitelessége a kiállítások alapja, és a kiállítás a múzeum legláthatóbb megnyilvánulása. A tudományos munka múzeumi oldaláról nézve ennek két tartópillére van: egyrészt a gyűjteményeken alapuló kutatás, másrészt a kiállítási tematika – és mindkettőnél elengedhetetlen a tervszerűség.
Mi most jutottunk el oda, hogy 2029–2030-ig előre rögzített időszaki kiállítási tervünk van. Ezekre a projektekre már 1–4 éve folyik a tudományos előkészítés: egyes témák esetében több éves kutatás áll mögötte, másoknál most indultak el a munkák. A lényeg, hogy minden kiállítás tudományosan alátámasztott, strukturált folyamat eredménye.
A tematikák pedig nagyon széles spektrumot ölelnek fel: lesznek kortárs szempontú kiállítások, mint a 2026-ra tervezett Buhera vagy a Katonadolog, de olyan tárlatok is, amelyek régi adósságainkat törlesztik, mint például a Balkán-gyűjtemény vagy a missziós gyűjtemény feldolgozása. De olyanok is, amelyek egy szakma életművét és kihívásait mutatják be, mint a restaurátori területhez kapcsolódó vállalásunk. Külön szeretném kiemelni a 2026-ban megnyíló Mítoszok hegye című időszaki kiállítást, amely Közép-Európában eddig nem látott módon vezet be a spanyol hódítás előtti Mexikó legendás civilizációinak világába. A koncepció Gyarmati János, a múzeum több évtizedes tereptapasztalattal rendelkező régésze és kutatója munkásságára épül: az olmékok, a maják, Teotihuacan és az aztékok több mint 3000 éves történetét felidéző kiállítás egyszerre mutatja be a Néprajzi Múzeum amerikai régészeti gyűjteményének legszebb darabjait és az öt mexikói intézménytől, valamint a Dallas Museum of Art és a berlini Ethnologisches Museum gyűjteményéből érkező mintegy 300 műtárgyat.
A hiteles gyűjteményi alapú kutatás és a tervszerűen felépített kiállítások adják azt az alapot, amelyre a múzeum teljes tudományos és publikációs tevékenysége épül. Ez nemcsak a kiállítások minőségét garantálja, hanem a múzeum tudományos szerepét is hosszú távon megerősíti.
Nem beszéltünk még a tudományos konferenciákról, amelyek különösen fontos szerepet játszanak a múzeumok életében. Egyrészt mi magunk is szervezünk ilyen eseményeket, másrészt kollégáinkat is küldjük a világ minden tájára, hogy előadjanak, tanuljanak és kapcsolatokat építsenek. Ez azonban jóval nagyobb forrásigényű terület, mint például a könyv- vagy folyóiratkiadás. Főigazgatóként hogyan látjátok a konferenciák szerepét a múzeum tudományos életében, és hogyan tudjátok megteremteni ezek szervezésének és fenntartásának anyagi és szakmai alapjait?
Zsigmond Gábor: A múzeumi munka sosem one man show – én nagyon kategorikusan az együttműködések híve vagyok. A konferenciák a hazai és nemzetközi együttműködések jó példái is. Mi sem őrizhetjük egyedül a Szent Grált: óriási tudás van a gyűjteményeinkben, de a valódi előrelépések mindig a kutatóintézetekkel, egyetemekkel, szakmai szervezetekkel és más múzeumokkal közösen születnek.
A Nemzeti Múzeumban most is nagyon széles a konferencia-paletta. Az elmúlt hetekben rendeztünk országos restaurátor-konferenciát, most egy nagy nemzetközi CPP-eseményt, ahol a műtárgy- és műemlékvédelem biztonsági, háborús és természeti katasztrófákhoz kapcsolódó feladatait vizsgáljuk – ebben a Magyar Honvédséggel, a rendőrséggel és még a NATO-val is nagyon szoros a kapcsolatunk. Aztán háromnapos nemzetközi konferenciát tartunk a magyar őskorkutatás legnagyobb eredményéről, az idén 60 éve megtalált vértesszőlősi Samuról, a Kárpát-medence legrégebbi emberleletéről. Ennyi évtized alatt nagyon sokat változtak a kutatás és a tudomány eszközei, 14 országból érkeznek a legkiválóbb őskorkutatók, hogy számos kérdést újraértékeljünk. Számos nemzetközi muzeológiai konferenciának vagyunk szervezői, résztvevői, és emellett futnak a régészeti, történeti tematikájú rendezvényeink is.
Ezek a konferenciák és fórumok különböző szakmákat szólítanak meg: a restaurátoroktól a régészeken át egészen a múzeumi edukációig vagy a múzeumok feladatáig. Ez utóbbi egyébként nagyon is fontos kérdés: a világ gyorsan változik, és nagyjából tízévente újra kell fogalmaznunk, mit is jelent ma múzeumnak lenni. Sokszor megkapjuk, hogy a múzeum ’megkövült intézmény’, de aki látja ezt a mozgást, tudja, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz – és pont a konferenciák mutatják meg ezt a dinamizmust. A Nemzeti Múzeumban diplomáciai nagyüzemben vagyunk, a tudáscsere, a magyar narratívák bemutatása, vagy akár az Attila és a Jagelló kiállítás szerintem elképzelhetetlen nemzetközi aktivitás nélkül. S mindezzel mi is megmutathatjuk a világban, hogy mik vagyunk mi magyarok, egyúttal a magyar kutatókhoz is elhozunk a számunkra releváns tudást.
A konferenciák szervezése tehát nemcsak arról szól, hogy bemutatjuk, amit tudunk, hanem arról is, hogy a múzeum párbeszédben maradjon a világgal – és ez az, ami hosszú távon valóban jövőképessé teszi.
Kemecsi Lajos: A konferencia rendkívül tág fogalom, és valójában nagyon különböző műfajokat foglal magába. Nehéz egymáshoz mérni egy egyetemi képzés részeként működő első szakmai bemutatkozási lehetőséget, a Néprajzi Múzeum évtizedes hagyományú, többnapos néprajzos muzeológus továbbképzését, egy szűk fókuszú nemzetközi tanácskozást – mint amilyen a legutóbbi, forrásközösségekkel foglalkozó ’Kilimandzsáró’ témájú volt –, vagy épp egy olyan nagy léptékű eseményt, mint a múzeumépületek megújulásáról rendezett korábbi nemzetközi konferenciánk.
Ezek más-más súlyú és teljesen eltérő forrásigényű vállalások. Vannak olyan konferenciák, amelyeket egyedül a múzeum tud és érdemes is megszervezni, és vannak olyanok, amelyek csak partnerségben működnek jól: hazai és külföldi intézményekkel, egyetemekkel, szakmai szervezetekkel. A nagy volumenű nemzetközi események ma már szinte csak ilyen kooperációkban életképesek.
Nagyon örülök annak, hogy ezen a területen is sikerült a tervszerűség felé lépni. A legutóbbi, Sopronban tartott néprajzos muzeológus továbbképzésen már bemutathattuk az elkövetkező öt év tematikus irányait. Ez óriási előrelépés: a hazai és határon túli szakemberek tudják, milyen témák felé mozdulunk, mire készülhetnek, hol érdemes kapcsolódniuk. Ez biztonságot és szakmai irányt is ad.
A konferenciák kapcsán azonban nemcsak a tartalomról kell beszélni, hanem a működtetés realitásairól is. A magyar környezetet ismerve tudjuk, hogy lesznek olyan események, amelyek kultúrstratégiai vagy intézménypolitikai okokból nem működhetnek gazdasági alapon – ezek missziónk részei. De azt is gondolom, hogy kötelességünk megvizsgálni a nemzetközi mintákat, ahol számos konferencia képes rentábilisen, professzionális módon működni. Láttuk testközelből, hogyan szerveznek ilyen eseményeket a világ vezető intézményei. Én hiszem, hogy ugyanez a profizmus nálunk is elérhető és szükséges: mert a jól megszervezett, magas színvonalú konferencia nemcsak a múzeum rangját növeli, hanem a teljes magyar közgyűjteményi szféra és a hazai kulturális élet reputációját is erősíti.
Mindkettőtök említette, milyen fontos, hogy a múzeumok az egyetemek gyakorlati képzéseiben részt vegyenek. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a bölcsészeti és azon belül a muzeológiai képzések ma nem tartoznak a legnépszerűbb szakok közé a pályaválasztó fiatalok körében. Rendszeresen tanítotok több egyetemi karon, látjátok-e ennek hatását?Segít-e a múzeumok jelenléte abban, hogy több hallgató válassza ezeket a szakirányokat, ebből írja a szakdolgozatát, és később a múzeumi pályában gondolkodjon?
Kemecsi Lajos: Nem vagyok meggyőződve arról, hogy hosszú távon valódi hasznot hoz, ha egy-egy ‘sztárelőadó’ tesz átmenetileg népszerűvé szakokat vagy kurzusokat. Volt ilyen korszak – elég Boglár Lajos legendássá vált kurzusaira gondolni, amikor az ELTE kulturális antropológia szakára százak jártak, a folyosón is álltak a hallgatók –, de mindebből végül kevés kézzelfogható előny született a hazai intézmények számára. Elég megnézni, mi történt később Pécsett, Miskolcon, Szegeden vagy Kolozsváron: hiába a tanszékek neveiben a kulturális antropológiára való hivatkozás, nem lett belőlük valódi húzóerő. Ma az ELTE hagyományos néprajz szakára körülbelül annyian járnak, mint az összes többi magyar és erdélyi néprajzi–antropológiai tanszékre együttvéve. És ez a szám messze elmarad a korábbi csúcsidőszakoktól. Tehát nem tartom célravezetőnek, hogy ‘sztárokra’ építsünk bármilyen stratégiát.
Nem feltétlenül sztárelőadókra gondoltam, hanem a tanárok tudományos rangjára.
Kemecsi Lajos: Elszomorító lesz, amit mondok: mára megváltozott a hallgatók hozzáállása. Sokukat már önmagában az is akadályozza az elmélyült tanulásban, hogy a papíralapú szakirodalom olvasása nehézséget okoz számukra. Egy magasan kvalifikált oktató önmagában nem feltétlenül hívó szó – bár természetesen mindig lesznek elkötelezett hallgatók, akik pont emiatt választanak egy kurzust. Ez azonban nem új jelenség: mi magunk is úgy jártunk egyetemre, hogy voltak olyan vendégelőadók, akikért érdemes volt bemenni egy-egy órára.
A múzeumok szempontjából sokkal fontosabbnak tartom azt, hogy vonzó jövőképet tudjunk felmutatni a hallgatóknak. Hogy lássák: velünk és általunk érdemes tudást és diplomát szerezni. Hogy olyan ajtókat tudunk számukra kinyitni, amelyek messzire vezetnek – nemzetközi együttműködésekhez, aktuális kutatási témákhoz, izgalmas módszertani tapasztalatokhoz. Én abban hiszek, hogy a múzeumok és az egyetemek együttműködése akkor lesz igazán eredményes, ha a hallgatók számára világos irányt mutat: milyen elhelyezkedési lehetőségek várják őket, milyen szakmai közösséghez csatlakozhatnak, és milyen típusú tudás teszi őket ma valóban versenyképessé.
Zsigmond Gábor: Nagyon fontos, amit Lajos mondott, és én is teljes mértékben egyetértek vele: nem abból kell kiindulnunk, hogy az egyetemi szakok népszerűbbek lesznek-e attól, hogy mi tanítunk. Ezt egyrészt mi innen a múzeumból nem is tudjuk mérni, másrészt ez az egyetemek prioritása, nem a miénk. A realitás pedig az, hogy ma Magyarországon jóval több végzett bölcsész, régész, muzeológus kerül ki az egyetemekről, mint amennyit a múzeumi rendszer fel tud szívni. Akár kulturális turizmus, akár régészet, akár műtárgyvédelem: egyszerűen nincs ennyi betölthető pozíció.
Én ezért nem is ebből az irányból közelítek. Sokkal inkább arra törekszünk, hogy a képzés minősége javuljon, és olyan szakemberek jöjjenek ki az egyetemekről, akik valóban integrálhatók a múzeumi gyakorlatba. Ez számunkra is mérhető: látjuk, milyen a fiatal munkaerő, látjuk, miben vannak hiányok, és miben tudunk mi hozzáadni.
Az egyik legígéretesebb út a rétegképzésekben való együttműködés. Ott valódi win–win helyzet alakul ki. Hadd mondjak egy konkrét példát: idén szeptemberben indítottuk el a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel közösen a lelőhely-diagnosztika és térinformatika képzést. A régészet ma már nem az, amit a laikus elképzel – nem csákánnyal járunk ki a terepre. Komoly technikai, informatikai, természettudományos tudásra van szükség: LIDAR-technológiára, térinformatikai rendszerekre, archeometriai laboreszközök használatára, korszerű szoftverekre. Ezeket a módszereket mi napi szinten használjuk – ugyanazzal az eszközparkkal és tudással, mint például a British Museum. A képzésben részt vevő hallgatók már tanulmányaik közben becsatlakoznak a mi feltárásainkba, tehát azonnali gyakorlati tapasztalatot kapnak. Ez az egyetemnek is nagyon jó, mert korszerű, piacképes tudást ad; nekünk is jó, mert olyan fiatal szakemberekkel dolgozhatunk együtt, akik valódi segítséget jelentenek; és nekik is előnyös, mert nagy eséllyel már a képzés alatt álláslehetőséghez jutnak. Ez nem tömegképzés – ez minőségi képzés. Olyan rétegtudásról beszélünk, amelyből ma munkaerőpiaci hiány van.
Országszerte óriási szükség van ezekre a készségekre. Hiszen a régészet az elmúlt évtizedekben óriásit változott: archeogenetika, műszeres vizsgálatok, új természettudományos módszerek – ezek nélkül ma már nem lehet komoly kutatást végezni. Mi ebben tudunk hozzátenni az egyetemi képzéshez. Abban, hogy olyan szakemberek kerüljenek ki, akik valóban készek a 21. századi múzeumi és régészeti munkára. Ebben minden szereplő nyer: a hallgatók, az egyetem és a múzeumok is.
Kemecsi Lajos: Én egy kicsit más irányból közelíteném meg a kérdést. Amit Gábor is hangsúlyozott: a rétegképzésekben való elmélyülés tényleg minden szereplő számára óriási eredményeket hozhat. Win–win helyzet, ahol az egyetem, a hallgatók és a múzeum is ugyanúgy nyer. De van egy másik nagyon fontos folyamat, amit az utóbbi években tapasztalok: hogy a múzeumok rendkívül jól felismerték, milyen sok lehetőség rejlik olyan felsőoktatási együttműködésekben is, amelyek első hallásra nem kötődnek szorosan a muzeológiához.
A Néprajzi Múzeumnak például nagyon izgalmas közös projektjei vannak a MOME-val, többek között mesterséges intelligenciával kapcsolatos kutatásokban. De dolgozunk együtt a METU-val is, iparművészeti és kommunikációs képzésekben. Munkatársaink rendszeresen vesznek részt ezeknek a kurzusoknak a tartalmi alakításában. Éppen ezek a határterületek mutatják meg igazán, hogy a múzeum mennyire életképes és mennyire sokoldalú intézmény.
Meggyőződésem, hogy hatalmas potenciál rejlik bennük. A múlt értékeit hitelesen őrzik, erre építik a szakmai súlyukat, ugyanakkor képesek a jelen kérdéseire reagálni és a jövő kihívásai felé nyitni. Én biztos vagyok benne, hogy ezt a szerepet a következő évtizedekben is be fogják tölteni.
Végezetül: mit üzentek azoknak a fiatal – vagy akár kevésbé fiatal – muzeológusoknak, akikben tudományos ambíció is él?
Zsigmond Gábor: Nem kérdés, hogy kutassanak. A tudományos munka hosszú távú befektetés – és meggyőződésem, hogy a humán tőkebefektetés a legjobb befektetés. Amit tanulással, kutatással, önképzéssel megszerez valaki, az nem vész el. Lehet, hogy nem gyors megtérülést hoz, hiszen egy doktori disszertáció vagy egy habilitáció éveket igényel, de biztos alapot teremt egy tudományos életpályához.
Azt üzenem: legyen türelmük, legyen missziótudatuk. A mai világban, ahol a digitális információáramlás és a mesterséges intelligencia teljesen átalakította a tudáshoz való hozzáférést, az értelmiség szerepe fel fog értékelődni. Sokan temették már az értelmiséget és a múzeumokat is – én ezzel szemben abban hiszek, hogy épp most nő meg az írástudók felelőssége. A múzeumi, tudományos és etikai szemlélet ma fontosabb, mint valaha. Nem az a lényeg, hogy minden információhoz hozzáférünk, hanem az, hogy ezt képesek legyünk értelmezni, strukturálni, vitaképes formába rendezni. Ezért mondom azt, hogy aki ebbe az irányba indul: türelemmel, szorgalommal, eltökéltséggel tegye. A tudományos munka nemcsak karrier, hanem hivatás.
Kemecsi Lajos: Annyit tennék ehhez hozzá, hogy nem mindenki alkalmas a tudomány művelésére – és ez nem baj. A múzeumi szakma nagyon sokféle készséget igényel, és rengeteg kiváló muzeológus van, aki nem kutatóként válik pótolhatatlanná. A tudományos munka speciális gondolkodásmódot és bizonyos szintetizáló képességet igényel; ez nem mindenkiben ugyanúgy van jelen. De ez senkit nem tesz kevésbé értékessé a múzeumi pályán.
Ugyanakkor mindenkit arra bátorítok, hogy ha megvan benne a vágy, keresse a kutatás lehetőségét. A tudomány művelése nem korhatárhoz kötött: nincs előírva, hogy mikor kell doktori fokozatot szerezni vagy habilitálni. A tudomány önmagáért soha nem lehet egyedüli cél – de a múzeumok küldetésével összhangban fantasztikus terepe a szakmai kibontakozásnak. Türelem, kitartás, kíváncsiság szükséges hozzá – ugyanazok a kvalitások, amelyek a jó múzeumi munkához is kellenek. És meggyőződésem, hogy akár kutatói úton, akár más irányon keresztül: a múzeumok jövőjében óriási lehetőségek vannak azok számára, akik ma belépnek ebbe a pályába.
NÉVJEGY
Dr. habil. Kemecsi Lajos néprajzkutató, muzeológus, habilitált egyetemi tanár, aki 2013 óta vezeti a Néprajzi Múzeumot főigazgatóként. Kutatási területei közé tartozik többek között a járműkultúra, a kézművesség, az állattartás, az árucsere és a néprajzi muzeológia.
Dr. habil. Zsigmond Gábor történész, kulturális-turisztikai szakközgazdász, habilitált egyetemi tanár, 2024 júniusa óta a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, és 2025 novemberétől a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központjának elnöki feladatait is ellátja. Kutatási területei: az ipar- és közlekedéstörténet, az innovációtörténet, a gazdaságtörténet és a múzeumtudomány.
Borítófotó: Incze László
