„A múltat nem tudjuk megváltoztatni, de meg tudjuk ismerni. A jövőt meg tudjuk változtatni, de nem tudjuk megismerni.” Ezek Teller Ede szavai, Jókai Mór szerint pedig a múlt és a jövő egy-egy bőrönd, ezeket cipeljük utunk során. Érdekes elgondolkodni azon, hogy a bőröndök tartalma miként változik, bővül, szűkül minden egyes megtett lépéssel, elhangzott mondattal, elsírt könnyel, hogy mi minden bújik meg a múlt kofferjában és mit tartogat a jövő hátizsákja. És közben vagyunk-e vajon a jelenben (eleget)? Vagy a jelen csupán a múlt és a jövő örökké illékony válaszvonala? Miként tapintható ki ez a láthatatlan selyemfonál egy társadalom, egy nép időkoordinátáján, és mit jelent múlt-jövő kapcsolata egy modern gondolkodású múzeum esetén? Ha tetszik, miként hajlítható térbe az idő tengelye, hogyan ejthető csapdába a mindenkori egyszervolt pillanat? És vajon a múlt egy pillanata afféle kultúrtörténeti pillangóeffektus szárnyán áttranszformálható-e jövőbe? A Néprajzi Múzeum friss állandó kiállítása az időt állítja meg, szelídíti meg, az idővel diskurál, az időt kéri fel táncra, az idő mellé szegődik kísérőként - és üzen egyszerlesz pillanatoknak.
fotó: Mohai Balázs
Egy új állandó kiállítás megnyitása mérföldkő egy múzeum életében. A Néprajzi Múzeum gyűjteményi állandó kiállítása aztán különösképpen is jelentős állomás, hiszen szám szerint az ötödik állandó válogatásról beszélünk a fennállás történetében, nem is szólva a 12 fős kurátori csapat, valamint a 200 múzeumi és 200 külsős munkatárs együttműködésén alapuló több éves előkészületről, és persze a lehengerlő számadatokról, azazhogy több mint 3000 négyzetméteren 3600 magyar és nemzetközi tárgy, 1600 fotó, 8 téma, többszáz történet és számos multimédiás megoldás lett a lehengerlő végeredmény.
Már a számok is mutatják a dolog különlegességét: nem lehet csak úgy bejárni, ahogyan nem lehet betelni sem a válogatással, nem lehet csak úgy betérve beiktatni a programunkba, nem lehet beérni kevesebbel, mint hogy időt áldozva, egy nemzetközi szinten kommunikáló múzeum jelentős, mind térben, mind időben szerteágazó gyűjteményének értő figyelmet szentelni. Értő figyelem, mint beleérzés, átérzés, analizálás, kíváncsiság, hajlandóság egy többolvasatú, izgalmas múzeumi kollekció megélésére.
Ha néprajzi állandó kiállítás, akkor világszerte ismert a biztonságos recept: évfordulók, ünnepek, foglalkozások, mesterségek, rítusok mentén skiccelt tárgykorrajz. Ehhez képest (is) nagyot álmodott a Néprajzi Múzeum, amikor szokás szerint új utat jelölt ki a maga számára: a hosszú évekre tervezett jelenlét okán saját anyagból, kutatásainak kérdésfelvetéseiből a minél több felmutatása vált céljává. És nem tévedett, hiszen ami tudásanyag felgyűjtetett az intézmény falai között, az bőven biztosítja a muníciót egy saját kollekcióra épülő kiállításhoz, merthogy a tartalmat is maga a gyűjtemény vezérli, az a kiindulópont, annak a feldolgozása adja a narratívát. Egy minden eddiginél szélesebb merítéssel így aztán a több mint 150 éves történet kap reflektorfényt, tudomány-, kutatás- és intézménytörténeti, muzeológiai, módszertani, valamint esztétikai kérdések mentén, egyensúlyt keresve a történeti és kortárs megközelítések között, kérdezve és nem válaszokat megfogalmazva. Szintézis és analízis egyszerre a válogatás, amiként intellektuális fregoli-kontenterként korszakot zár, miközben párhuzamosan megnyit egy újat.
A gyűjteményi állandó kiállítás nyolc tematikus egységben gondolkodik, és mindegyik a maga módján a lehetséges nézőpontok közül a legkülönlegesebbeket kínálja számunkra. Rögtön az első szekció a Tárgyak élete címmel (témafelelős kurátor: Granasztói Péter, Szeljak György) a tárgyak életrajzát, életútját vizsgálja. Tárgytörténeteken keresztül olyan kérdésekkel találkozunk, mint hogy mi történik a tárgyakkal, mielőtt a múzeumba kerülnek, és mi történik utána, van-e a tárgyaknak az emberekhez hasonlóan saját, egyedi élettörténetük, és miként rekonstruálhatók ezek a történetek. Ezt követően a néprajz, az antropológia meghatározó módszertanát, a terepmunkát középpontba állító fejezet szólít fel minket analizáló, kíváncsi attitűdre: a Terepen (témafelelős kurátor: Danó Orsolya, Hajdu Ágnes, Szarvas Zsuzsa) 13 példán keresztül beszél a „másik” kultúrával való találkozás lehetőségeiről, céljáról és eredményeiről, múzeumi lenyomatairól. Mi történik a terepen, mi történik a terepről érkező tárgyakkal, és mi mindent nevezhetünk kutatási terepnek – ilyen és ehhez hasonló résztémák mentén csodálkozhatunk rá a terepmunka fejlődésére, a különféle kutatási módszerekre, a galérián pedig a zenesarokra és a ’múzeum is lehet terep’ gondolatkör nyomán született vitrinre. Valamint ebben az egységben kapott helyet egy időszaki kiállításrészlet is, mely egyedüli elemként a változás, a változatosság felelőse az óriási anyagban.
Maga a múzeum, akár egy galaxis, állandóan alakul: gyűjteményében, rendszerében, a tárgyakhoz való viszonyában, az azokról való gondolkodásában - e köré szerveződik a harmadik tematikus egység, a Múzeumgalaxis (témafelelős kurátor: Frazon Zsófia, Schleicher Vera). Milyen tárgyak kerülnek egy etnográfiai múzeumba, mi történik velük, mitől függ egy tárgy státusza egy gyűjteményben, és hogyan működik egy múzeum? Ha tetszik, hogyan működik a Néprajzi Múzeum? A nagyívű kérdésekre szépen rásimul a következő, a Kiállítások kora című rész (témafelelős kurátor: Granasztói Péter, Kemecsi Lajos), a kezdeti éveknek, a gyűjtés korai szakaszának, a múzeum létrejöttének, a gyűjtemény megalapozásának megidézésével.
A múzeum indulásától kezdve vannak olyan tárgyak, melyek elsősorban esztétikai értékük alapján kerültek a gyűjteménybe, és melyek értékelése koronként változik. A Művészet és etnográfia kapcsolatát vizsgáló téma (témafelelős kurátor: Frazon Zsófia, Wilhelm Gábor) a múzeum nem európai gyűjteményét szerepelteti hangsúlyosan, és a világ valamennyi néprajzi múzeumát bekapcsolja a saját maga által teremtett diskurzusba. Hogyan válhat szemponttá az esztétikai érték a múzeumi gondolkodásban? Megjelenik-e a múzeumi gyakorlatban a nem-európai nézőpont? Kérdések, melyek jó esetben túlnőnek a termen, jó esetben szárba szökkentenek együtt gondolkodást, újra definiálást, átkeretezést.
fotó: Mohai Balázs
Egy etnográfiai múzeum állandó kiállítása nem kerülheti meg a népművészettel való foglalkozást, pláne nem, ha az illető intézmény kiemelkedő jelentőségű magyar és Kárpát-medencei tárgyakkal büszkélkedhet. A Népművészet időről időre (témafelelős kurátor: Szabó Magdolna, Tasnádi Zsuzsanna) kerete egy ebédlőbútor-tárgyegyüttes és általa egy család története 1840 és 1990 között. Mit mondanak a népművészetről egy négy generáción át gyűjtött, formált ebédlőbútor tárgyai? Mit mesélnek társadalomról, értékrendről, és milyen jelképekké válnak az idő előrehaladtával? Ebben a mikrokozmoszban a népi kultúra iránti érdeklődés változása, a népművészetnek a képzőművészetben, az építészetben, a kereskedelemben, az oktatásban vagy éppen a szubkultúrákban történő térnyerése bomlik ki, generációk történetein, a társadalom értékrend-alakulásain keresztül.
A hetedik, Őstörténetek című fejezet (témafelelős kurátor: Bata Tímea, Hajdu Ágnes, Szarvas Zsuzsa) felvillantja, hogy mi történik, amikor egy elmélet igazolása okán valósul meg egy terepmunka és gyűjtés - a narratíva gyújtópontja itt az őshaza-kutatás, melynek köszönhetően a múzeum állományába került forrásanyag később kortárs vizsgálódások kiindulópontjává válhatott. A kérdés itt valahogy így hangzik: adhatnak-e a tárgyak választ más felvetésekre is, mint amelyek alapján gyűjtötték őket? A kiállítás záróterme, az Örökség című fejezet (témafelelős kurátor: Wilhelm Gábor) a ’ki a múzeumi tárgyak örököse, mit örökölt, kitől és milyen jogcímen’ kérdésekkel foglalkozik. Ezen túl olyan megkerülhetetlen aspektusok kapcsán is szembesülésre hív minket, mint hogy mihez kezdjünk azzal az örökséggel, amit szégyellünk, nem feledve, hogy a gyűjtemények maguk is részei a kulturális örökség összetett, problémáktól korántsem mentes történetének.
A Néprajzi Múzeum nagyszabású kiállítása a különböző korokban, különböző szakemberek által gyűjtött és gondozott tárgyain keresztül a magyar és más népek örökségének és arról való gondolkodásnak 2024-es lenyomataként arra tesz kísérletet, hogy a felvetett problémák múzeumi perspektíváját lebilincselő és kérdésekkel tarkított előadásba szervezze. A felelősen és kritikusan gondolkodó intézmény fontos küldetéseként is megfogalmazható prezentáció egyik sarokpontja, hogy az eddig különválasztott magyar és nemzetközi anyag egyszerre jelenik meg, párhuzamba állítva, egymás mellé illesztve, összekeverve, ezáltal erősítve a problémacentrikus gondolkodást és rendezési elvet.
A kiállítás arra is figyelmet fordít, hogy a látogatók sokfélék, sokirányú kitettséggel, más és más előképekkel, felkészültséggel, ráhangoltsággal viszonyulnak az adott témához. Ezért aztán a válogatás különböző szövegszintekkel dolgozik: aki csak egy-egy címet akar elolvasni, az is tud tájékozódni, de aki mélyebb beavatásra vágyik, a legutolsó tárgyfeliratot, vagy tárgyhoz kapcsolódó szöveget is el tudja olvasni. Az információ rendelkezésre áll, és a látogató szabadon választhat, milyen mélységben kíván elmerülni egy-egy témában, mi az, ami számára befogadható vagy fontos. Ugyanilyen lényegi része a tárlatnak az interaktív felület: egyfelől a multimédiás eszközök, másrészt a fizikai interaktivitásra lehetőséget adó panelek segítik a szórakoztató ismeretátadás misszióját. Egy, a gyerekeknek szóló ösvényen a kicsik nagy örömére egy kutya és egy cica - a témákhoz és a tárgyakhoz kapcsolódó - meséje bomlik ki, a felnőttek számára pedig az úgynevezett szelencék, mint aktivitáspontok, és az animációs vetítőpultok segítik az oldást vagy éppen a téma elmélyítését, mikor mire van szükség.
fotó: Incze László
Külön főhajtást érdemel a kiállítás kortársias gondolkodása, azaz hogy a jelenből tekint a tárgyakra, témákra, legyen szó kortárs kultúráról, kortárs művészetről vagy éppen mai történetekről. Ez a szemlélet szinte mindegyik szegmensben felfedezhető, de talán a leglátványosabb a Múzeumgalaxisban, ahol egyfelől Schuller Judit Flóra fotói, másrészt Sipos Melinda és Fusz Mátyás óriási adatszobra jelent különleges, a néprajzi kiállításokban korántsem megszokott és evidens élményt. A sok platformon újító, bátor válogatásban igazi beavatással bír a múzeum archívumának megjelenítése, a felgyűjtött fotók, filmek, hanganyagok, rajzok, jegyzetek, naplók kiemelése az illusztratív szerepkörből, és értő kezekkel a színpad közepére helyezése. Amikor fényképek, feljegyzések, dokumentációk egyszer csak főszereplőkké válnak, egyenlő jogosultságot nyerve a tárgyakkal, melyeket kísérnek, vagy melyeket magyaráznak, az megható pillanat, mert a szakmai elváráson túl - azazhogy mutassuk meg a teljes történetet, árnyaljuk a lehető legtöbb színnel és szinten, analizáljunk minél több aspektusból -, a lélek membránjain játszó érzékenységgel teremt jelent a múltban, jövőt a jelenben, hív meg minket az idők körforgásának kellős közepébe.
A Néprajzi Múzeum állandó kiállításának nem pusztán a közlés a célja, sokkal inkább a közös felfedezés ígérete, műfaji adottságai okán több tíz évre lekötve, megszólítva az érdeklődőket, a szakmát, határokon belül, és azokon túlnyújtózva. Ahogyan dr. Kemecsi Lajos főigazgató vallja: „az intézmény eredeti társadalmi küldetése okán, azazhogy közönsége számára biztos és hiteles tudást őrző helyként működjön, ez a kiállítás cél és eszköz egyben. Egy olyan felgyorsult világban, amikor az internetről kapott tudás nem közösséget épít, hanem inkább az elszigeteltséget erősítheti, a megbízhatóság, az értékesség, a szakmaiság, a profizmus és a nyitottság olyan kincsek, melyekben hosszú évtizedekben mérhető erőforrások rejlenek.”
fotó: Incze László
Tehát a sok évre szóló kaland elkezdődött. A kaland, melynek a megnyitó csak az előszobája volt, a kiteljesedése az elkövetkező dekádokban mérhető. A kaland, aminek főszereplője a mi történetünk, a mi múltunk, jelenünk és jövőnk. A bőröndjeink, amiket utunk során cipelünk, és melyek sosem, egyetlen pillanatra sem ugyanolyanok. És ha hiszünk Albert Einsteinnek, márpedig hogyisne hinnénk, akkor az idő nemcsak egy irányban halad, hanem egyszerre létezik benne a jövő a múlttal. Akár a Néprajzi Múzeum gyűjteményi kiállításán. Mi pedig hagyjuk magunkat vezetni, hagyjuk magunkat terelni és megszólítani, hagyjuk magunkat tanítani, szórakoztatni és megajándékozni, hagyjuk magunkat többé, magunkra büszkévé tenni, múltunkért, jelenünkért, a kapott időnkért hálásnak lenni. Mert jó, ha tele vannak azok a bőröndök. De milyen jó.
