A Soproni Múzeum „Otthon a városban” című kiállításán berendezett belső enteriőrben, amelyet a 19. század polgári lakáskultúrájának megfelelően rendeztek be, központi helyet kap egy polgárházaspár portréja, amit a kor népszerű soproni festője, Hauser Károly vetett vászonra. De kik is voltak ők? Kutatás egy régmúlt világban, helytörténeti adalék, és szemelvény egy család történetéből. A narratív történetmesélés fontossága a múzeumi tanulás során.
A 2023-ra megújult Soproni Múzeum eddig meglévő, és kibővített, több épületéből integrált Múzeumnegyed egyik kiállítása, az „Otthon a városban” címet viseli, amely külön helyiségekben végigköveti és rekonstruálja a 17–19. századi polgári lakásbelsőket. A kiállítóterek közötti átvezető részeken, több helyen alkalmaznak jól működő vizuális elemeket és segédleteket. Külön kiemelném a különböző századok polgárai közötti digitális párbeszédet, ahogy külön–külön kijelzőn társadalmilag diverz karakterek (toronyőr, polgármesterné, cselédlány, patikus) beszélnek az ő korukat érintő társadalmi kérdésekről – némi pletykával fűszerezve – kiegészítve egymás mondandóját.
Forrás: Nagy Zsuzsanna Lili
A konyhát bemutató enteriőrben is ötletes a megoldás, hogy az ebédlőasztalra ki van vetítve egy család étkezése: az ételek, a tányér, ahogy átnyúlnak, és vesznek az ételből, így itt is keveredik a digitális prezentálás az élő történelem műfajával, mint a korábban említett polgárok közti párbeszéd esetében. A kiállítást lezáró foglalkoztató térben kapott helyet a „Storno-konyha” elnevezésű program, amely ötvözi a múzeumpedagógia eszközeit és a gasztronómiát. A látogató játékosan ismerkedhet meg a múlt századok gasztronómiájával, amihez hatalmas segítséget nyújt a Storno-család gazdag, ez irányú hagyatéka. Szintén ebben a térben kaptak helyet a felpróbálható ruharekonstrukciók, amely egy minden korosztálynak szórakoztató, interaktív, élményalapú lezárása a kiállításnak.
A belső enteriőrök megoldásaiban egyfajta előfutárként és markáns példaként szolgálhattak a kurátorok előtt a „régi nagyok”: a szomszédos Storno, illetve a közeli Zettl–Langer gyűjtemény. Bár az előbb említettek egy organikus műgyűjtési folyamat eredményeként jöttek létre, az „Otthon a városban” kiállítás egy rekonstrukciós műfaj. Pozitívumként emelhető ki az a megoldás is, hogy a műtárgyak nincsenek egyesével kitáblázva, hanem minden kiállítótér elején elvehető egy múzeumi vezető, amely egy kis alaprajz és számok segítségével segíti a látogatót a tárgyak beazonosításában – és ez véleményem szerint tanulási módszernek is hatékony, hisz aktív figyelmet igényel, de egyben teret is ad a látottak önálló feldolgozásának. Ez a módszer egyfajta heurisztikus tanulási helyzetet teremt: a látogató önállóan fedezi fel az összefüggéseket, a múzeum által biztosított vezető segítségével. Az alapkoncepciót és víziót is erősíti ez a megoldás, miszerint ezek „valódi” lakásbelsők, így a vizuális élményt nem akasztják meg a kis leírások. A látogató belép a múltba, a hely atmoszférája által létrejön egy térélmény, amely a szituatív tanulást segíti elő.
A tárgyakkal való kapcsolódás és a látogatói bevonódás egyik fontos eleme a történetmesélés. A történetmesélés egy formája lehet a korábban említett digitálisan (vagy éppen élőben) megjelenített kosztümös történelmi interpretáció, amely a kiállítás során, több helyen és különböző szituációkban is megjelenik, személyesebbé téve az élményt. A kihelyezett képernyőkön bepillanthatunk egy család hétköznapjaiba az adott lakószoba enteriőrjébe interpretált jelenettel, ezáltal is átélhetjük azt, hogy a múlt emberei ugyanazokkal az érzésekkel, helyzetekkel szembesültek életük során, mint a jelen kor embere. Ez a típusú kapcsolódás fejlesztheti az érzelmi és szociális készségeket.
A történetmesélés hatékony eleme lehet az is, ha egy műtárgyhoz kapcsolódóan mesélünk egy történetet, ezáltal is segítve, hogy kialakuljon a látogatóban egyfajta kötődés a tárgyhoz. Az emberi gondolkodásmód alapvetően narratív, könnyebben értünk meg, és jegyzünk meg információkat úgy, ha azok történetbe vannak ágyazva, és az „idegenség” érzése is csökken egy múzeumi látogatás során.
A következőkben egy ilyen narratív jellegű történet megalkotására vállalkozom.
Forrás: Nagy Zsuzsanna Lili
A kiállítás 19. századdal foglalkozó kiállítóterébe lépve, egy bordó falú étkezőben találjuk magunkat, gyönyörű, impozáns fa bútorokkal. A kor lakáskultúrájára jellemző „horror vacui” elv itt is jelen van – ami hozzám is igen közel áll –, nincs egy olyan falfelület, ami teljesen üres lenne, minden polcon van valami apróság, legyen ez dísztárgy, vagy ezüstnemű, esetleg Russ János borkereskedő márvány büsztje. A központi helyen álló, grandiózus ónémet tálalószekrény két oldalán, szimmetrikusan, aranyozott keretben került elhelyezésre két portré: egy házaspár ábrázolása, Hauser Károly soproni festő munkái.
A múzeumi adatbázisukban (Soproni Múzeum, Képzőművészeti Gyűjtemény, ltsz. 81.54.1.) így írnak a képekről: „Bajuszos, szakállas, haját oldalt hátrafelé fésülő férfi képe. Kissé jobbra fordul. Nyakkendője csomójában díszes fejű tű. Zakójának kivágásában előtűnik óralánca. Jelzetlen.”. A hölgy portré esetében így írnak: „Zöldes tónusú háttér előtt, fejét kissé jobbra fordító nő. Arcának zártságát összefogott szája és szürkéskék szeme még inkább kiemeli. Középen gombos, magas nyakú zárt ruhát visel. A ruhanyakát csüngős arany ékszer fogja össze. Jelzetlen.” (Hauser, jelzetlen festmény, Soproni Múzeum, ltsz. 81.54.2).
Pár hónappal ezelőtt, családfakutatás közben találkoztam először Schneider Lajos nevével. A digitális újságadatbázisokat kutatva izgalmas kép alakult ki bennem erről a sokoldalú emberről, aki egyszerre volt dolgos iparos ember és bohém álmodozó. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az elején, először a festőművészről ejtve pár mondatot, hisz neki köszönhetjük ezeket a képmásokat.
Schneider Lajos portréja (Forrás: Nagy Zsuzsanna Lili)
Hauser Károly 1841. november 5-én született Sopronban, mint Hauser Lajos asztalos második gyermeke. Ifjú korában apja iparát kívánta továbbvinni, de a tanoncévek után egy betegség miatt – csonttuberkulózis – a fél lábát amputálni kellett, így az ipart nem tudta folytatni, viszont még az iskolai évei alatt kitűnt rajzkészsége, és a család jó helyzete miatt Bécsben tudott művészeti tanulmányokat folytatni. Pályafutása során több soproni intézményben oktatott szabadkézi rajzot, de munkássága leginkább már a nyugdíjas évei alatt teljesedett ki, kedvelt témája volt Sopron városa, a környék ihlette tájképek és a rokonok, ismerősök portréi. Egyik húga, Hauser Karolina, aki a későbbiekben Schneider Lajos felesége lett. Vele szoros kapcsolatot ápolt egész életében, sokszor látogatták egymást. Vélhetően fiatalkori betegsége miatt sosem nősült meg, így számára a családot testvérei és azok gyermekei jelentették. Hauser Károly 1911-ben hunyt el, munkáit a nagyközönség az 1959-es Soproni Ünnepi Hetek alkalmával fedezte fel újra, miután a Soproni Múzeum összegyűjtötte és kiállította azok egy részét.
Schneider Lajos 1845. június 6-án született Sopronban, Schneider Tóbiás és Kaul Ludovica gyermekeként. Édesapja iparos polgár volt, posztókészítő mester, így Lajos (németesen Ludwig) is iparossá vált. Nem apja iparát vitte tovább, hanem a szitakötő mesterséget sajátította el, amiből későbbiekben egy több lábon álló vállalkozás lett, kiegészülve faáru kereskedéssel. A millenniumi kiállításon „Jó Munkáért” kiállítási éremmel tüntették ki. Feleségével, Hauser Karolinával három, felnőttkort megélt gyermeküket nevelték fel, akiket tisztességgel kitaníttattak, és szintén prominens iparos- és kereskedőcsaládokba házasítottak ki. Fiuk, Schneider Károly Bécsben működött magánhivatalnokként, az Osztrák–Magyar Bank kötelékébe lépett (érdekességként említhető, hogy szolgálatba lépésére 1903. március 15-én, a magyar nemzeti ünnep napján került sor), és a bank bécsi főintézetéhez osztották be.
Lujza nevű lányuk Heimler Henrik postafőtiszthez ment feleségül, 1913-ban (az ő történetük egy külön cikket megérdemelne), Karolina lányukat Müller György asztalosmester jegyezte el 1908-ban.
Ez idáig úgy tűnhet, Schneider Lajos csak egy jól menő, vagyonos polgár ember volt, jó kapcsolati hálóval, és semmi érdekes fordulat nincs a történetben. Az 1880-as évek közepén kezdtek megjelenni hirdetések az „Oedenburger Zeitung” (magyar verzióban „Soproni Hírlap”) hasábjain, hogy Schneider Lajos táncoktatást vállal, a Várkerület (Grabenrunde) 32. szám alatt, a családi rezidencián. Tavasztól őszig vitte az ipart és vállalkozásokat, ősztől, a báli szezon végéig pedig tánciskolát vitt és bálokat szervezett a Kaszinó nagytermében. Leírások alapján a soproni polgárság és elit gyermekeinek generációi nála tanulták a tánc művészetét. A következő érzékletes leírást 1899. év februárjában közölte az „Oedenburger Zeitung”, az egyik általa szervezett bálról:
„Hamvazószerda. Az év napjai között a „szürke nyár”, az „öregember” ideje ma reggel ködfátyolba burkolózva, borongósan köszöntötte az emberiséget. Ám úgy tűnik, hogy „vidáman még komoly időkben is” a mi könnyed fin de siècle korunk jelszava, és így a hamvazószerda hagyományos jelentősége is sokat veszített korábbi, bűnbánó elmélyülést hordozó jellegéből. A szigorú böjti időszak első napja már nem viselkedik kérlelhetetlen zsarnokként a közélet területén; a legvidámabb farsang (a farsang végi mulatságok) hamuszürke utódját fokozatosan megfosztották minden hatalmától, és olyasféle tényezővé vált, amelyről ugyan beszélnek, de amelynek szabályait alig tartják be. Egy bukott nagyság: a hamvazószerda és hű segítői, a „Kehraus” és a „macskajaj” kísértetei sem képesek visszaállítani régi jelentőségüket, és az egykori mindenhatóság maradványa – ez a hármas – mára önmaga ironikus árnyékává vált. Hiszen részben még a farsang utolsó éjszakájának örömeiben tobzódnak az emberek, részben pedig már egy új táncszezon kezdetére gondolnak; hiszen a hamvazószerda és virágvasárnap közötti böjti bálok és egyéb rendezvények teljesen megszokottak, és az efféle szórakozások intenzitásban gyakran felülmúlják a „hivatalos” farsangi hetek mulatságait. Sőt, idén még erősebb az igény egy kiadós utófarsangra, mivel a tényleges farsangi időszakban – a sajnálatos módon életben lévő tiszti tánctilalom miatt – sok korábban kényszerűen elmulasztott élményt most kell pótolni. Egy bájos, jelmezes fiatal lányokból álló kaleidoszkóp töltötte meg tegnap Ludwig Schneider táncmester vezetésével az elektromos fényben ragyogó „Kis kaszinótermet”, és ezzel méltó búcsút adott a távozó „hercegnek” (a farsangnak). Több mint negyven üde, kedves, bájos fiatal lány és ugyanennyi szépasszony gyűlt össze a karnevál búcsúünnepére, és örömmel áldoztak annak oltárán, mint a báj és a kecsesség papnői.”
Schneider Lajosné portréja (Forrás: Nagy Zsuzsanna Lili)
Ez a leírás tökéletesen visszaadja a korszellemet, a maga kissé pátoszos, dagályos, de mégis szerethető módján. Közelebb kerülünk egy lépéssel nemcsak Schneider Lajos személyéhez, de a kor emberéhez is. Bár a szó klasszikus értelmében vett bál és bálozás ma már nem annyira elterjedt, szűk rétegeket érint csak, de ez a kis híradás is apró kis bizonyíték arra, hogy a történelem során a szórakozás mindig is fontos része volt az emberek életének. Ismeretségek köttettek, szerelmek szövődtek. Érdemes figyelni a kis történelmi és társadalmi adalékokat: a szerző már-már iróniával ír arról, hogy a korábban mérvadó vallási szokásoktól és néphagyományoktól mennyire eltávolodott a társadalom. A korábban szigorú böjti önmegtartóztatás és vallásos elmélyülés már csak formalitásként van jelen. Erre utalnak a jelzők, amiket használ a cikk írója hamvazószerda vonatkozásában: megfosztották minden hatalmától, bukott nagyság, önmaga ironikus árnyéka. A szórakozás kultúrája erősebb lett, mint a vallásos fegyelem, ez azt sugallja, hogy eddigre a városi polgárság életében a vallási normák társadalmi kontroll ereje meggyengült. Vajon ma miként írnának egy ilyen eseményről? Hasonló következtetéseket lehetne levonni? Kedves részlet még, ahogy kiemeli a szerző a táncterem elektromos fényben való ragyogását – amely ekkor rendkívül modernnek számított, szimbolizálja az előkelőségét és státuszát a helynek.
Egy ilyen rövidebb forráselemzés is lehet adaléka a múzeumi tanulásnak, mert egy adott eseményt vagy tárgyat történeti kontextusba helyez, és több szempontból vizsgálhatóvá teszi azt. Szolgálhat olyan információkkal, amelyek szélesítik ismereteinket az adott korról, mégis érdekes történetbe ágyazzák. Esetleg megpendíthet a látogatóban olyan húrokat is, amely párhuzamot von a jelenkorral, és kialakíthat magában egyfajta hipotézist, ami beszélgetés, vagy vita kezdeményezésére is alkalmas lehet.
Visszakanyarodva a történetmesélésre. A tánciskola töretlenül üzemelt, több kisebb-nagyobb társasági eseményről írtak a helyi lapok. Ez így ment egészen 1905 októberéig, amikor is tragikus történés rázta meg Sopron polgárait. A történésről így írt a korabeli sajtó:
„Egy tánczmester hirtelen halála. Szomorú véget ért tegnap este ¼ 8 órakor Schneider Lajos tánczmester. Tánczórát adott a kaszinó kistermében s midőn növendékeinek egy tánczot mutatott be, hirtelen rosszul lett, elesett s pár percz múlva meghalt. A táncziskola növendékei szomoruan állották körül mesterük holttestét s csak mikor a hatóság emberei megjelentek, távoztak el lehangoltan a szomorúan végződött tánczóráról. A helyszínen a hatóság részéről Maár János rendőrbiztos és Schönberger Gusztáv dr ker. t. orvos jelent meg, ki megállapította, hogy Schneider, ki szív-érelmeszesedésben szenvedett, szívszélhűdés következtében halt meg. Este tél 9 óra tájban halottas kocsi állott meg a kaszinó épülete előtt s az entreprise emberei a hivatásának gyakorlása közben hirtelen elhunyt tánczmester hulláját koporsóba téve az özvegy kérelmére a Várkerület 32. számú házban levő lakására szállították. Schneider Lajos 60 éves erős testalkatú ember volt. A Várkerületen szitaüzlete volt, jó hírű táncziskoláját pedig minden évben nagyon sokan látogatták. Özvegye és három felnőtt gyermeke siratja. Temetése holnap délután 4 órakor lesz a gyászházból az ev. temetőbe.”
A tánciskolát egy év múlva egy Trittremmel Oszkár nevű táncoktató vitte tovább (a hirdetések 1906-tól kezdődtek), mint Schneider Lajos utóda, de már más címen (a Várkerület 32. helyett a Templom utca 10-ben várta a tanulni vágyókat). A többi vállalkozást, a szitakészítést és faáru kereskedést felesége vette át, halálakor foglalkozásaként magánzónő volt megjelölve. Hauser Karolina tizenkét évvel élte túl férjét, amikor 1917-ben, szintén szívszélhűdés következtében elhunyt 64 éves korában.
Így ért hát véget Schneider Lajos élete. Van valami szép abban, hogy egy táncmozdulat közben érte a halál, egy olyan tevékenység közben, amit szeretett, és lehet – bár ez csak feltételezés – hogy ez volt a valódi hivatása, a tánc és az oktatás. Egy egykori bohém ifjú, aki a kor társadalmi és a családi elvárásainak megfelelő foglalkozást választott és űzött, de sosem feledte az igazi szenvedélyét, a táncot. De ez már csak lehet az utókor romantikus hozzáköltése.
A narratív történetmesélés jól kapcsolódik az alapvető emberi gondolkodáshoz, könnyebben befogadhatóvá teszi azt az információhalmazt, amit egy múzeumi látogatás ad. Egy (ez esetben kettő) tárgy története, valós szereplők életét követi végig. Fontos, hogy a narratív történetmesélésnek legyen egy íve: kezdet, vagy bevezetés, fordulat a történetben (ami érdekessé, ezáltal könnyen megjegyezhetővé teszi), majd a történet kimenetele, befejezése. Ez nem pusztán „mesélés”, hanem strukturált tudásátadás. Gondolatokat ébreszt, kérdéseket vet fel, ezáltal aktív felfedezővé téve a látogatót. Erősíti a kritikai gondolkodást, és még további tudásszerzésre ösztönöz (már az siker, ha esetleg hazatérve utánanéz valaminek, ami a kiállításban felkeltette az érdeklődését), és ez a bevonódás mindenképpen növeli az élményszerűséget.
A múlt nem is olyan távoli és idegen, ha az emberi történeteken keresztül ma is átélhető.
A szerző az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
Hasonló cikkek itt érhetők el!!!
