Sárvár a Nyugat-Dunántúl egyik jelentős városa. Nemcsak kedvező földrajzi elhelyezkedése, különleges természeti adottságai, mint híres gyógyvize teszik egyedivé a régióban, hanem történelmi múltja és műkincsei is. A város szívében helyezkedik el a Nádasdy-vár, az ország egyik legjobb állapotban fennmaradt középkori várkastélya. A vár a közel 800 éves történelme során volt uradalmi központ, megerősített végvár, a Nádasdy család idején pedig a magyar reformáció kulturális központjává is vált.
Jelenleg a történelmi épületben integrált intézményként működik a Nádasdy Kulturális Központ, amely múzeumot, művelődési központot és könyvtárat foglal magában. A múzeumban közel 1600 négyzetméteren találunk változatos kiállításokat, a teljes egészében 17-18. századi freskókkal díszített díszteremtől, a bajor Wittelsbach királyi család sárvári történetét felelevenítő kiállításon át, a helytörténeti és iparművészeti kiállítások mellett Magyarország legnagyobb állandó huszárkiállításáig.
A legmagyarabb fegyvernem történelme önmagában is izgalmas, de a tárlat egészen egyedi módon közelíti meg a huszárok történetét. A kiállítás megtekintése során nemcsak átfogó képet kapunk a huszárságról, hanem személyes történetekkel és kevésbé ismert információkkal is gazdagodhatunk. A tárlat önmagában nem interaktív, de észrevétlenül megragadja az embert, és a lövészárok végéig nem is ereszti. Takács Zoltán Bálinttal, a Nádasdy Kulturális Központ igazgatójával, a Mi vagyunk a huszárok! című kiállítás kurátorával beszélgettem a kiállításról.
Nádasdy-vár
Kérlek, mesélj kicsit a huszárkiállítás történetéről, hiszen ez már önmagában is egy izgalmas történet!
Valóban nagyon kalandos történetről van szó. 1945-ben a Nádasdy huszárok komoly veszteségek után elhagyták az országot és Ausztriában tették le a fegyvert a szövetséges erők előtt, valamint kimentették az emlékanyagukat is, melynek nagyrésze a tiszti étkezdének egyes tárgyai voltak. A tisztek életében az étkezde központi szerepet töltött be. Amellett, hogy itt étkeztek, tárgyaikat is itt tárolták. Az ezrednek ajándékozott emléktárgyak, illetve az ezred történetéhez tartozó ezredtulajdonosi, ezredparancsnoki portrék is az étkezde fontos részét képezték. Ezt az anyagot először egy kastélyban, majd Bécsben a tiszti kar egyik tagjánál, Flandorffer Tamásnál a Mariahilfer Strassén található szállodájában őrizték. Az 1970-es években merült fel, hogy az emlékanyag Magyarországra kerüljön vissza. Több ötlet megvitattak, végül Várady Zoltán huszár alezredes írt egy levelet az emigrációban élő Malanotti Lajosnak. Nagyon egyszerű, érzelmekre ható érveléssel azt mondta, hogy Magyarországon bárhol helyezik el az anyagot, jobban meg fogják becsülni, mint egy német vagy osztrák intézményben. Ez az ötlet nagyon felkavarta az ezred tisztikarát, hiszen valóban jogosnak vélték, ám a kádári kommunista rendszert nem akarták legitimizálni azzal, hogy a magyar történelemnek egy szimbolikus elemét Magyarországon egy eredeti tárgyi anyaggal megjelenítsék.
Tiszti étkezde
Végül, többek közt a Nádasdy család javaslatára, úgy döntöttek, hogy Sárvár megfelelő hely lesz, hiszen itt már akkor egy ismert múzeum volt, nagyon szép bajor anyaggal. 1983-ban a múzeum egy időszaki kiállításban mutatta be először a Nádasdy huszárok tárgyait, és rögtön hatalmas lett a látogatottsága a kiállításnak. 1988-ban az országos és nemzetközi sikernek, valamint a Huszárok Baráti Köre támogatásának köszönhetően aztán megnyílt az első nagy állandó kiállítás, melyet 1998-ban a nyugati szárnyban helyeztek el. 2015-ben és 2018-ban pedig egy teljesen új koncepció alapján felépített új kiállítást nyitottunk meg.
Említetted a Huszárok Baráti Körét. Ők a még élő huszárok, vagy leszármazottiak, nemcsak a Nádasdy huszárezred volt tagjai. A huszármúzeumnak a gyűjtési körébe akkor tulajdonképpen minden huszárokhoz kapcsolódó anyag beletartozik?
Igen. 1988-ban úgy módosították a múzeum működési engedélyét, hogy huszáremlékek tekintetében országos és nemzetközi gyűjtőkörrel is rendelkezünk, és ez teszi lehetővé, hogy a mai napig is hivatalosan befogadhassunk bármit. A múzeum gyűjteményezési politikájának az egyik alapvetése a globális szemlélet, és lényegében nem tartja fent azt a jogát, hogy a múzeum visszautasít. Ezt lehet vitatni szakmailag, de mindent elfogadunk, ugyanis visszautasítás esetén egy-egy huszáremlék kikerülhet a múzeumi látókörből, elveszhet. Ma már történnek vásárlások is, de a gyűjtemény 90 százaléka ajándék.
Térjünk rá most a jelenlegi huszárkiállításra, hiszen mondtad, hogy ez sokat alakult az évek során. Mi volt a jelenlegi kiállítás koncepciója, mi volt a fő irányelv, ami alapján szeretted volna létrehozni ezt a kiállítást?
A régi kiállítás a huszárok történetét globálisan tekintette át. Tehát a huszárok történetét mesélte el a kezdetektől, a török kortól a második világháború végéig, és a múzeumba bekerült anyag ennek tulajdonképpen az illusztrációja volt. Ez a kiállítás egy klasszikus történetmesélés volt, melyben, mint egy ismeretterjesztő munkában lévő képek, a kiállított anyag illusztráció volt, mely a megértést segítette. Természetesen ez egy érvényes kiállítási mód, de amikor a múzeum a jelenlegi kiállítást elgondolta, akkor ezt a koncepciót megfordította. A tárgyakból indult ki, és a múzeumra úgy tekintett, mint a tárgyaknak az őrzőjére és ismerőjére. Minden egyes tárgy esetében megpróbáltuk a történetüket feltárni, a tárgyakat forrásnak tekintettük.
Főúri fegyvertár
Tapasztalatból tudom, hogy ez furcsán hangzik egy történésznek, de egyáltalán nem hangzik furcsán egy régésznek, de egy néprajzosnak sem. Hiszen például a néprajzos a gyűjtési tevékenysége során begyűjti a tárgyakat és azokat dokumentálja, tehát maga a gyűjtés már része a tudományos feldolgozásnak, hiszen ennek során már összeszedi az információkat, dokumentálva ezeket, feljegyezve, lefilmezve, lefényképezve, és a tárgyhoz már eleve tudást rendel. A történész viszont ott van a múzeumban és bejön egy tárgy, lehet, hogy adott esetben tud róla valamit, de alapvetően a feldolgozás során elmegy a levéltárba, hatalmas kutatást végez, és ezt a múzeumban felhasználja, amihez az ott lévő tárgyak tulajdonképpen illusztrációkká válnak. Ezt mi megfordítottuk.
Itt jött létre az a koncepció, hogy a huszárok történetét mi személyesen meséljük el, minden egyes tárgy azért került ki, hogy bemutasson egy történetet, méghozzá a saját maga történetét. A korábbi kiállítás egy kronologikus felépítésű kiállítás volt, ez pedig egy tematikus jellegű. Ebben a tematikában különböző témák szerint megyünk, és így jött létre a fegyvertár, így jött létre a képzőművészeti rész, így jött létre a sportterem. Amilyen tárgyaink voltak, azokat kellett bemutatni. Amikor a kiállítás készült, akkor volt az első világháború centenáriumi éve, és sok helyen csak úgy jelent meg ez az időszak, mint a huszadik századnak egy hatalmas kataklizmája, és kissé olyan volt, mintha gyűjtői darabokat kellett volna beszerezni. Ezért mivel nekünk nincs sok emlékanyagunk ehhez az időszakhoz térképek, ezrednapló, néhány kitűntetés és egy hatalmas festmény kivételével, ezért lett ez egy szikár kiállítás, amiben van egy pengefal, előtte van néhány sapkajelvény, mögötte viszont a személyes, borzalmas történetek. De ugyanezt a fajta üzenetközvetítést használtuk a második világháborúnál.Az utolsó helyiséget sokan lövészároknak vagy labirintusnak értelmezik, a lényeg az, hogy ez egy sötét helyiség. Nagyon látványos, direkt monumentálisra terveztük, és a kiállításban végig világos van, de a tér felépítésénél fogva a látogató végig látja, hogy a tárlat egy sötét részbe torkollik. Mindezzel a magyar történelem feldolgozatlanságára is szerettünk volna utalni. A vendégkönyvi bejegyzésekből látjuk, hogy bizonyos üzeneteket nagyon jól felismernek a látogatók.
Szeretnék a látogatókra is egy kicsit jobban rákérdezni. Mennyire vettetek figyelembe látogatói szempontokat, vagy esetleg későbbi hasznosítást, tárlatvezetéseket, múzeumpedagógiai szempontokat a kiállítás tervezésekor?
Azt kell, hogy mondjam, hogy száz százalékig. Abszolút úgy készült a kiállítás, hogy sztenderdeket, pszichológiai kutatásokat vettünk alapul, amik segítik a kiállítás feldolgozását. Az egyik ilyen a falaknak a színe. Szolid pasztellszíneket használunk, három alapszínnel. A másik megoldás szintén egy üzenet. Nagyon tudatosan csak egyenruha részleteket állítottunk ki. Olyan mennyiségben maradt fent nálunk egyenruha, hogy ki tudnánk állítani egy teljes felszerelést, de nem állítottunk össze egy egészet, mivel szerettük volna itt azt sugallani, hogy a huszárok története, a magyar történelemhez hasonlóan, nem egy diadalmenet, tele van megszakításokkal, el nem mondott történetekkel. Az értelmezés kettőssége itt az üzenet.
Lövészárok
Kiállítástechnikai szempontból pedig tudatos döntés volt, hogy a kiállítás elején sokkal több a tablószöveg, viszont a mennyiség folyamatosan csökken, a tárgyfeliratok szintúgy rövidülnek a kiállítás végéhez közeledve. Ez abszolút közönségbarát, azért is, mivel a szövegezésnél minden tábla, felirat önálló egységként is értelmezhető. Odafigyeltünk arra is, hogy ne feltételezzünk előzetes tudást. Ha technikai terminológiát használtunk, azt minden esetben megmagyaráztuk, ha idegen kifejezést, azt is. Igyekeztünk odafigyelni arra, hogy ne építsünk megszerzett tudásra. Eredetileg voltak hanghatások is tervezve, főleg az utolsó teremnél, egy gyönyörű dallamot játszott fel nekünk egy sárvári hegedűs. És ez a dal érzelmileg nagyon meg is szólított mindenkit, és az volt az elgondolás, hogy a fekete terem végén, ha a magyar hallja ezt a dalt, akkor megérinti, de rájöttem, ez csak egy manír lett volna. Ez már túl sok lett volna.
Mik a tapasztalataitok, mennyire hatásosak ezek a megoldások? Milyenek a látogatói visszajelzések?
Alapvetően nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk. A vendégkönyvben például kiemelik azokat a pontokat, amiket mi is hangsúlyosnak tartunk. Ilyen például az első világháborús hősi halottak kérdése. Volt olyan, hogy ennél a résznél látogatók javasolták, hogy ide ki kellene tenni egy koszorút vagy koszorúzási lehetőséget biztosítani. De én úgy gondolom, hogy a múzeum nem biztos, hogy egy ilyen jellegű emlékhely, hiszen már önmagában a kiállításra is tekinthetünk így. A másik, hogy a honlapunk látogatottsága is magas. Van a huszárkiállításnak egy külön oldala, ahol látjuk a kattintásokat. Az internetes vélemények is kiválóak. Nagyon ritkán említik, hogy nem interaktív a kiállítás, és ezt vállaljuk is. Ennek elsősorban van egy technikai oka, a vidéki múzeumok, akár tetszik akár nem, nem rendelkeznek olyan gazdasági erő felett, ami mondjuk az interaktív kiállításhoz kellhet. Hiszen a látogató általában ezt a kifejezést úgy érti, hogy digitális eszközöket talál a kiállításban, amiket mire be tudnánk szerezni, kimennek a divatból. Természetesen most pont ezen dolgozunk, egy európai uniós pályázat révén szeretnénk fejleszteni digitális eszközeinket, kínálatunkat.
Múzeumpedagógiai foglalkozás a huszárkiállításban
Mindemellett én úgy gondolom, hogy a múzeum már attól is interaktív, hogy eredeti tárgyakat mutat be. Ez a múzeumnak az alapvető feladata is. Hogy a bemutatás módja interaktív-e, az már egy másik kérdés. Ehhez nálunk hozzátartozik, hogy vannak kimondottan ezzel a kiállítással foglalkozó múzeumpedagógiai foglalkozásaink is, korosztályi megfeleléssel. Március 15-én például kimondottan ilyen foglalkozásaink vannak, és ez a múzeumpedagógiai kínálatunkban kiemelt helyet foglal el. Tárlatvezetés is van kifejezetten erre a részre, de elsősorban általános vezetések vannak, nagyon ritka, hogy speciális vezetést kérnek.
Az utolsó kérdésem, hogy mik a terveitek a jövőre nézve. Említetted a digitális fejlesztést, ezzel a kiállítással kapcsolatban tudsz nekem valamilyen konkrétumot mondani?
A digitális fejlesztés a legmodernebb technikát, akár a mesterséges intelligenciát is bevonja majd a bemutatásba. Illetőleg nagyjából a teljes anyag fent van az interneten magyar és angol változatban. Ezt mi folyamatosan finomítjuk. Személy szerint van egy tervem arra is, hogy kimondottan a tárgyakon keresztül megírjuk a huszárság történetét, ami egy nagy terv, de az alapok megvannak hozzá. Abban is gondolkodom, hogy ezt a kiállítást hogyan lehetne átépíteni, de azt látom, hogy ez a tárlat még valid, tehát nem unják az emberek, nem azt mondják, hogy de hát ezt már láttuk. Nagyon sokan visszajárnak, a sárvári gyerekek már óvodában meglátogatják a múzeumot, és a következő évek során többször, általános iskolában és középiskolában is visszatérnek. Az óvodásoknál ez a tárlat kifejezetten alkalmas arra is, hogy megtanítsuk a múzeumi viselkedést is. Az ovisok látogatásának kötelező eleme a menetelés és a rohanás, de a csendes felderítés is, és a gyerekek megtanulják ezt a kettős viselkedést, hogy nem kell idegenkedni a múzeumtól, mert lehet adott esetbe futni is, de azért néha csendben kell lenni, főleg, ha vannak más látogatók is. Úgyhogy, amikor elmegyünk Nyugat-Európa más országaiba, akkor még mindig azt érzem, hogy ez egy technikailag nagyon jó kiállítás, kifejezetten közönségbarát, és kitűnően alkalmas arra, hogy nagyon fiatal kortól kezdve a múzeumba szoktassuk a gyerekeket. Úgyhogy vannak terveink, hiszen a jelenlegi huszárkiállításunk egy nagyon erős és fontos része a múzeumnak.
Egyenruhák
Igazgató úr, köszönöm szépen a beszélgetést és a részletes, gondolatébresztő válaszokat! Nagyon érdekes volt betekintést nyerni a kiállítás mögött húzódó szakmai folyamatokba. A jövőbeli fejlesztésekhez és a kiállítás további alakításához sok sikert és eredményes munkát kívánok!
Takács Zoltán Bálinttal beszélgettem a sárvári állandó huszár kiállításról. Beszélgetésünk során vált számomra egyértelművé, hogy a Mi vagyunk a huszárok! nem pusztán egy történeti bemutatása a legmagyarabb fegyvernemnek, hanem egy gondosan felépített, értelmező tér, amely a tárgyakon keresztül fontos személyes és nemzeti történeteket is közvetít. Számomra különösen izgalmas volt látni azt, hogy hogyan válik egy gyűjtemény élővé a mögötte húzódó emberi sorsok révén, és hogyan képes egy kiállítás egyszerre informatív és érzelmekre ható is lenni. A múzeum munkatársaként úgy érzem, hogy a kiállítás mindamellett, hogy szakmai szempontból is meghatározó, személyesen is közelebb hozta hozzám azt a történelmi örökséget, aminek megőrzésében magam is részt veszek.
A cikk szerzője az Nádasdy Ferenc Múzeum munkatársa, és az ELTE PPK múzeumpedagógiai szaktanácsadó szakirányú továbbképzés hallgatója.
