Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
Noha sosem volt igazgató vagy komolyabb funkciót betöltő személy, a 20. század második felében maradandót alkotók közé tartozik a Néprajzi Múzeum egykori munkatársa, Gáborján Alice, vagy ahogyan a legtöbben ismerték: Alizka.
A nem hétköznapi családfa
Ahhoz, hogy személyét és munkásságát jobban megismerjük, óhatatlanul is a regényes családfájánál kell kezdenünk ezt az írást. Anyai ágon találunk svájci református tanítót (akiből később lutheránus pap lett), kaukázusi német ajkú nagyszülőket, akiket Szibériába, egész pontosan Nyizsnye-udinszk városába száműztek, ahol a szülei később találkoztak. Édesanyja, a helyi patikus lánya és a magyar hadifogoly apja, aki árja német ősökkel rendelkező zsidó orvos volt, egymásba szerettek és az I. világháború után Mezőtelegden – utóbbi családjánál – találtak otthont.
Grünbaum Józsefék először nem tudták, hogy már nem Magyarországra mennek haza. A történelem úgy alakította, hogy Grünbaum Alice 1922. július 12-én, Nagyváradon, tehát már Romániában látta meg a napvilágot. A magyar anyanyelve mellett gyerekkorától folyékonyan beszélt németül, románul, majd franciául, de a szakirodalmi hivatkozásaiban bőségesen találunk például angol és latin szövegű kiadványokat, amiből további nyelvismeretekre következtethetünk.
A zenei tanulmányoktól a néprajzig
A második világháború tovább bonyolította Alice-ka élettörténetét (is).1940-től Budapesten tartózkodott, de nem kezdte el felsőfokú tanulmányait, tartva a zsidó származása miatti megkülönböztetésektől. 1944-ig zenét tanult a József főherceg fővédnöksége alatt álló Nemzeti Zenedében zongora szakon. Ez azért is fontos, mert tanította őt Lajtha László, akinek a partiumi,benne mezőtelegdi népdalgyűjtései révén ismerkedett meg a néprajzzal és a Néprajzi Múzeummal. Lajtha kérte, hogy a román nyelvtudása miatt segítsen neki, de később is együtt dolgozott vele a Magyar Rádióban.
1945-től lett az ELTE etnográfus és művészettörténész hallgatója, aholdiplomát szerzett 1951-ben. Még ugyanabban az évben a miskolci Herman Ottó Múzeumban kapott állást, de hamarosan visszatért a fővárosba és az Iparművészeti Múzeumban, majd a Közoktatási Minisztériumban dolgozott rövid ideig. 1954-től nyugdíjba vonulásáig, de még utána is a Néprajzi Múzeumban.
Kender- és bőrmunka, viselet, lábbeli és a szűr
Még egyetemi hallgató korában komoly kutatást végzett Tardon, amelynek egyik eredményeként elkészítette a szakdolgozatát (Tardi kendertermékek, 1950). Ez a kézirat sokáig kiadásra várt, míg végül 2009-ben, budapesti és miskolci erőfeszítéseknek köszönhetően napvilágot látott ezen a címen. Kutatási eredményeiből már az 1940-es évek végén értékes adatokat tett közzé, így például a tardi ún. „felszúrt” szoknya viseletről (Ethnographia LIX. évf.[1948] 155–157.), amelyet Tálasi István nagyra értékelt egyik összefoglalásában. Ugyanígy méltatta a szakdolgozatát is: „Tard kötélművességének paraszti eljárásait vizsgálta meg a cérnától a madzagon keresztül a rudazó kötelekkel bezáróan s így szinte metodikailag adva van egy önellátó paraszti és a kisipari szint párhuzamvonásának lehetősége, nem szólva arról, hogy a népi kendermunkák eddig figyelembe alig vett, de a gazdálkodásban háztartásban nélkülözhetetlen készítményeinek jelentőségére is felhívta a figyelmünket.”
A témaválasztását, illetve a népviselet iránti elköteleződését erősen befolyásolta Palotay Gertrúd személye, akinek tanításait, útmutatásait élete végéig emlegette.A keleti hatásokra azután kezdett jobban figyelni, hogy rábízták a Néprajzi Múzeum Ázsia-gyűjteményének textiliáit. Szintén elmélyedt a lábbeli, illetve a szűrök, szűrujjasok anyagában. Ezekről külön-külön katalógusokat is készített, valamint kiállítások formájában is átadta tudását.
Megállapításaihoz nagyban hozzájárult az is, hogy bátran nyúlt a – néprajz számára ma már elengedhetetlen – történeti forrásokhoz. Régészeti leletek, levéltári anyagok, kéziratos könyvek stb. mind-mind kiegészítették a terepen gyűjtött adatait. Tárgyi tudását folyamatosan gyarapította. Olvasottsága, nemzetközi kapcsolatai révén szakmailag magas szintre jutott. Mindezt néhány példát keresztül szemléltetjük.
Az Ethnographia hasábjain egy szolnoki ásatásból előkerült hódoltságkori török lábbelik készítését vetette össze a magyar csizmadiák varrástechnikájával. Az egyezés azért is érdekes, mert korábban ezt „spanyol varrás” néven nyugati hatásnak ismerték (1957).
Neki köszönhetjük, hogy a bőrművességről, a bőrmunkákról sajátos történeti áttekintést, illetve tudományos megállapításokat olvashatunk. E témában a legátfogóbb, terjedelmes tanulmányában azt bizonyította, hogy a nyugati írásos adatok alapján jogosan köthetjük a magyarsághoz a keleti eredetű timsós-faggyús bőrkikészítési módot. (Néprajzi Értesítő, 1962).
Azon kevesek egyike, aki a magyar népviseletekről valós összefoglalást írhatott. Egyrészt a tudomány számára (Néprajzi Értesítő, 1976), másrészt a nagyközönség is kézbe veheti a Magyar népviseletek címmel több kiadást megért és idegen nyelveken is megjelent könyvét.
Munkásságának egyik fókuszpontja kétségkívül a szűr volt, amelyhez a Néprajzi Múzeum anyagát, illetve Györffy István kutatásait vette alapul. Neves elődjének megállapításait több dologbanben kiegészítette. A témában az általa rendezett kiállítások közül volt, amit külföldön is bemutattak. Szinte mindenre kiterjedt a figyelme, pl. a szűr anyagára, szabásvonalaira, díszítésére, mintázatára, színvilágára, keletkezésre, szótörténeti magyarázataira és összefüggéseire stb. A szerkezeti szempontú rendszerezését is ő valósította meg.
Gáborján Alice (Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma)
Gáborján Alice nevéhez fűződik még a honfoglalás korára, vagy feltehetően arra az időszakra mutató viseletelemek feltárása és bemutatása. A fejviselettől a ruhák szabásán át a korábbi korokra visszavezethető darabokig, eljárásokig széles spektrumú látásával újabb és újabb megállapításokat tett. S nem pusztán leírásokat és elemzéseket kapunk tőle, hanem egy mélyebb kontextusba helyezett gondolkodásmódot, amelynek középpontjában mindig az ember állt: „...a ruházat mindig mutatója személyes emberi élettel kapcsolatos körülményeknek, anyagi és társadalmi helyzetnek, szegénységnek és gazdagságnak, fiatalságnak és öregségnek, – sőt érzelmeknek, örömnek, bánatnak és gyásznak is. Ez az ember.”
A gyűjtemény gyarapításában is kivette a részét. Elsősorban az érdeklődési körének megfelelő viseletdarabokkal, illetve a hozzájuk kapcsolható mesterségek eszközeivel, valamint fényképfelvételeivel és kézirataival gazdagította a múzeumot. Gazdagította az egyetemisták tudását is, hiszen több félévben meghívott előadója volt az ELTE BTK Néprajzi Intézetének.
Fiókban marad az életmű egy része
Nagy figyelmet szentelt a ruházat kapcsán a szimbólumok, színek jelentésének. Ez utóbbiról élete utolsó éveiben szívesen beszélt és szerette volna, ha az addig nem publikált kutatásai, ismeretei, megállapításai megjelennek.
Reménykedett, hogy segítséggel ezt meg tudja valósítani, de végül az sors nem úgy alakította élete utolsó időszakát. Férj, gyerekek és közeli rokonok hiányában kollégák, barátok, ismerősök látogatták, vagy beszélgettek vele telefonon keresztül. Szép kort megélve, 2018. október 2-án hunyt el.
Elhatározása alapján még életében felosztotta a hagyatékát a Néprajzi Múzeum és a Kriza János Néprajzi Társaság között. Bízzunk benne, hogy ezekből még születik hozzáférhető, kutatható vagy kiadott anyag. Arról is végrendelkezett Gáborján Alice, hogy Mezőtelegden, a szüleihez közel temessék el. Ezzel kalandos családtörténete lezárult ugyan, de az etnográfia számára maradandót alkotott, így a szakma biztosan nem feledi el!
A megjelent publikációnak száma nem mondható soknak és tulajdonképpen aháttérbe húzódva tette a dolgát, de hosszú évtizedekig munkálkodott a néprajzi-muzeológia terén. Gyűjteményi és kutatói munkája révén az érdemesebb „múzeumcsinálók” közé sorolhatjuk.
Gáborján Alice válogatott bibliográfiája
Önálló művek
1969 Magyar népviselet. Budapest, Corvina (2. kiad. 1974; 3. kiad 1985; angol, német, francia nyelven is)
1993 Szűrujjasok. Budapest, Néprajzi Múzeum
2000 Cifraszűrök. Budapest, Néprajzi Múzeum
2009 A tardi kendertermékek. Budapest–Miskolc, Néprajzi Múzeum–Herman Ottó Múzeum [Szerk.: Viga Gyula–Viszóczky Ilona]
Tanulmányok
1955 A kender feldolgozása és a nyert termék felhasználása a Borsod megyei Tardon. Néprajzi Értesítő XXXVII. 109–129.
1957 A szolnoki hódoltság kori ásatási lábbelianyag viselettörténeti vonatkozásai. Ethnographia LXVIII. 543–574.
1958 Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti elemzése. Néprajzi Értesítő XL. 37–82.
1959 A Néprajzi Múzeum lábbeligyűjteménye. I. Csizmák. Néprajzi Értesítő XLI. 205–282.
1962 A magyar módra való bőrkikészítés problematikája. Néprajzi Értesítő XLIV. 97–140.
1967 A magyar népviselet. Kísérlet egy összefoglalásra. Néprajzi Értesítő XLIX. 167–185
1969 A szlavóniai magyar falvak női viselete összetételének és alakulásának néhány jellegzetessége. Ethnographia LXXX. 175–195.
1970 Adatok a szűr kialakulásához. Ethnographia LXXI. 467–490.
1972 Három magyar népi posztóruha. Néprajzi Értesítő LIV. 47–68.
1984 Színek jelentése a magyar népviseletekben. In: Folklór, életrend, tudománytörténet. Tanulmányok Dömötör Tekla 70. születésnapjára. Szerk. Balázs Géza–Hála József. Budapest, MTA Néprajzi Kutatócsoport. 70–86.
1985 Középkori magyar szürkeruhák.Ethnographia XCVI. 212–250.
1985–1988 Keleti elemek a magyar ruházatban. Néprajzi Értesítő LXVII–LXX. 19–53.
1991 Magyar bőr- és lábbelikészítés; ill. Szabók, szűrszabók, gubások, varróasszonyok In: Magyar Néprajz III. Kézművesség. Főszerk.:Paládi-Kovács Attila. Budapest, Akadémiai Kiadó. 282–308. ill. 392–411.
1991 Emelkedő elemek. A kötény. In: A Duna menti népek hagyományos műveltsége. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Szerk. Halász Péter. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság. 345–352.
1993 Néhány barokk elem a magyar népviseletekben. Néprajzi Értesítő LXXV. 65–83.
1997 Honfoglalás kori elemek a magyar ruházatban, különös tekintettel a magyar népviseletre. Ethnographia CVII. 189–206.
1999 A tardi „felakasztott” szoknya. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. 1065–1091.
2000 A pokróc-palást. Ethnographia CXI. 69–86.
2004 Néhány női fejviseletforma: leplek és kendők. In: Az idő rostájában. Tanulmányok Vargyas Lajos 90. születésnapjára. III. Szerk. Andrásfalvy Bertalan et al. Budapest, L’Harmattan. 83–115.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Borítókép: Gáborján Alice a 89. születésnapján (Máté György felvétele)
