Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
A Borsod-Miskolci Múzeum történetében fontos fordulópontot jelentett az államosítás. Az 1950-es években egy új nemzedék került az intézménybe, Varga László, majd Komáromy József igazgatósága alatt. A múzeum felvette Herman Ottó nevét, elindult a gyűjtemények egységes nyilvántartási rendszere, 1957-ben felújították a papszeri műemlék épületet, majd 1962-től a megyei múzeumi szervezet központja lett Miskolc. Az 1970-es évekig tartó korszak egyik meghatározó alakja volt Lajos Árpád néprajzos muzeológus, sokoldalú folklorista, akinek munkássága nemcsak a tudományos, hanem az ismeretterjesztő és közművelődési területen is maradandó. Többek között a táncházmozgalom miskolci elindítása kapcsolódik a nevéhez.
Lajos Árpád 1911. december 7-én született Párizsban. Édesapja, Lajos Tamás csíktapolcai származású miskolci szűcssegéd a „divatszűcs” mesterség megtanulása végett dolgozott Franciaországban. Az első világháború szétszakította a családot: az apát internálták, édesanyja, Kocsis Erzsébet pedig vele és Ilona húgával együtt hazakerült Miskolcra. Öccse, Géza már itt született. 1920-ig, a családfő hazatéréséig az anya egyedül nevelte a gyermekeket. Elemi és középfokú tanulmányait Miskolcon végezte, 1930-ban érettségizett. Önéletrajzában így írt a református gimnáziumban töltött évekről: „Kiváló magyar nyelv és irodalom szakos tanárom, Kosztolányi Zoltán a néprajz tanulmányozására buzdított. 16 éves koromtól gyűjtögettem is borsodi népszokás-anyagot és tanulmányoztam Rudabánya, Ormospuszta, Felsőnyárád bányásznépének szociális életét.”
Lajos Árpád néprajzkutató (1911–1976)
Bölcsészkaron tanult tovább, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett magyar-német szakos tanári oklevelet 1935-ben. Az egyetemi évek után friss diplomás munkanélküliként járta az országot, és próbált megélhetést találni. Alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és eközben kezdte meg komolyabb néprajzi gyűjtőmunkáját. „A vidék falvait, bányatelepeit jártam. Vándorútjaimon ébredt fel érdeklődésem a néprajz iránt. Kosztot, szállást a nép adott nekem.” 1937-ben így került vincellérnek a barkósági Domaházára. Ez a falu később meghatározó jelentőségűnek bizonyult Lajos Árpád pályafutásában: első tanulmányait a barkó népelnevezés magyarázatáról és a falu énekes gyermekjátékairól írta. Györffy István támogató biztatása és az Ethnographia hasábjain megjelent írásainak sikere egyaránt hozzájárult a néprajz iránti végleges elköteleződéséhez. 1936–1938 között két évig volt Györffy István gyakornoka, majd tanársegédje az egyetem néprajzi intézetében. Ez a pályakezdet mind szakmailag, mind emberileg egész életére kiható útravalót jelentett számára. Első könyve 1940-ben jelent meg A magyar nép játékai címmel, amelynek anyagát 1938–1939-ben gyűjtötte, az egész országot bejárva.
1938-ban állást kapott Miskolcon: az evangélikus tanítóképzőben lett magyar- és nyelvszakos tanár, mellette cserkészvezető. Az 1940-es években diákjaival és a miskolci cserkészekkel rendszeresen járták a Bükk-vidéket, és terepmunkát, falusi ismeretterjesztést végeztek. A néprajzi gyűjtéssel és hagyományőrzéssel foglalkozó regöscserkészet egyik országosan ismert vezetője volt ezekben az években. 1949-ben, az államosítás után a Mikszáth Kálmán – ma Földes Ferenc – Gimnáziumba, a 2. sz. általános iskolába, majd újra a gimnáziumba került. 1951-ben a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács népművelési osztályán lett művelődésügyi előadó. Innen helyezték a múzeumba 1952-ben, ahol egészen 1973-as nyugdíjazásáig dolgozott. 1969-ben egy rövid ideig a múzeumigazgatói tisztséget is betöltötte.
A Herman Ottó Múzeum épülete a miskolci Papszeren, 1958. (Fotó: HOM FN 5424)
Elsődleges kutatási területét a népi gyermekjátékok jelentették. Szemlélete megegyezett Kiss Áron és Györffy István felfogásával, akik a népi játékok továbbéltetését, megőrzését és iskolai újratanítását sürgették. Figyelme kiterjedt a játékokkal kapcsolatos jelenségek összességére, a dallamoktól a térformákon és a gesztusokon át az eszközökig. Külön érdeklődéssel dokumentálta a fiúk mozgásos, versengő sportjátékait. Fontos megállapításokat tett a fagolyóval és ütőfával játszott játékok (mancsozás, tekézés) eredetére és típusaira vonatkozóan, melyek a Palócföld népi játékainak kutatását alapvetően meghatározták. Az 1957-ben megjelent Borsodi játékok című gyűjteményében hangsúlyozta, hogy a játékok közösségformáló értékeit a modern pedagógia sem nélkülözheti. Munkássága a gyűjtésen, rendszerezésen, közzétételen túl, a módszertani útmutatók készítésére is kiterjedt. Ennek hatása a témakör kutatásában máig meghatározó: műveinek nyomán számos további tanulmány és könyv látott napvilágot. Lajos Árpád elsősorban gyakorlati szakember volt. Kevés elméleti jellegű írása közül azonban máig meghatározó fontosságú a Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez (1968) című tanulmánya. Beosztását később a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkeiben is alkalmazta, és felhasználja ezt a csoportosítást a Magyar Néprajz című összefoglaló kézikönyv vonatkozó fejezete is.
Kislányok játéka, Mezőkövesd (Lajos Árpád fotója, HOM FN 697)
Bár zenei végzettséggel nem rendelkezett, kitűnő érzéke révén a népdal- és népzenekutatás terén is ért el szép eredményeket. A Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattárában kottákkal teleírt gyűjtőfüzetei, kéziratai tanúskodnak ez irányú munkásságának jelentőségéről. Szerette és művelte is a népdaléneklést: az 1955-ben megjelent Borsodi népdalok című könyve a nagyközönség részére, az igényes népdaléneklés terjesztése céljából készült. A lejegyzés és a közreadás mellett összehasonlító vizsgálatokat is végzett, hogy az egy-egy népcsoportra, tájegységre jellemző zenei sajátosságokat megtalálja. A matyó, barkó és palóc dallamszerkezet és a pentatónia táji jellegzetességeire vonatkozó megállapításait több kisebb közleményben publikálta.
Lajos Árpád már munkásságának kezdetén felfigyelt a fonó folklorisztikai és szociológiai jelentőségére. Ehhez kiváló terepet jelentett az észak-borsodi dombvidék és a Sajó-völgye, ahol az 1950-es, 1960-as években még működtek a fonóházak. Széles anyaggyűjtésen alapuló megyei monográfiája, a vaskos Borsodi fonó (1965) élete fő művének is tekinthető. Ez a könyve 1974-ben Este a fonóban címmel újra kiadásra került. A kötet egységes szerkezetbe foglalva mutatja be a fonóbeli munkát, a kapcsolódó népszokások és játékok körét, illetve kottával együtt közöl 250 borsodi népdalt és balladát. A kenderfeldolgozás eszközkészlete és a folklórjelenségek mellett foglalkozott a fonó nők társadalmi helyzetével, illetve a fonó és a hagyományozódás kérdéseivel. Nem véletlen, hogy a megye egykor legnagyobb nemzetközi folklórfesztiválja, az 1978 óta megrendezett Borsodi Fonó az ő könyvének a címét viseli napjainkban is.
Színes, sokoldalú egyéniségét és tanári tapasztalatait példaértékűen kamatoztatta a közművelődés területén. Nemcsak gyűjtőútjaival, de előadói tevékenységével is bejárta az egész régiót. Szívesen és örömmel beszélt mindenkinek, nem volt számára érdektelen téma vagy alkalmatlan helyszín, közönség. Nagy tárgyi tudáson alapuló mondanivalóját saját élményeivel egészítette ki, mellette gyakran énekelt és táncolt is. Részt vett az önkéntes néprajzi-honismereti mozgalom beindításában és szakmai-emberi támogatásában. A folklór értékeinek továbbélése érdekében népdalköröket, pávaköröket szervezett. Vezéralakja volt a TIT néprajzi ismeretterjesztő tevékenységének. Számíthattak rá a népi együttesek, tanácsaival segítette az Avas Táncegyüttes munkáját. Élete utolsó éveiben aktívan érdeklődött a frissen formálódó táncház mozgalom iránt, az első miskolci táncházakban több előadást is tartott.
Lajos Árpád a néprajzosok azon nemzedékéhez tartozott, akiknek munkásságában a tárgyi néprajz és a folklór szerves egységet alkotott. Míg egyéni érdeklődése és publikációs tevékenysége révén inkább folklórtémákkal foglalkozott, addig a Herman Ottó Múzeum munkatársaként folyamatosan végezte a tárgyak gyűjtését, leltározását, dokumentálását. Elsősorban a Sajó-völgy, a palóc vidék és matyóság és a Bükkalja területéről gyűjtött mintegy kétezer tárgyat. Etnográfiai tanulmányai is részben folklór vonatkozásúak. A népszokások tárgyairól, a népi hangszerekről szóló dolgozatai mellett kutatta a bükki szénégetők életmódját és a szuhafői kisnemesek társadalomnéprajzát is. A szépmíves szűcsökről írott közleményeit pedig alighanem édesapja mesterségének emléke ihlette.
A Herman Ottó Múzeum állandó kiállítása 1957-ben (Kóris Kálmán fotója, HOM FN 4860)
A múzeum gyűjteményében közel kétezer negatív őrzi fotós munkásságának eredményeit. Éles szemű néprajzosként megörökítette a gyorsan változó népélet minden mozzanatát. Akár tárgykészítést, akár népszokást, akár erdei munkákat fotózott, mindig igyekezett az egész folyamatot rögzíteni. Képi világára és egész szemléletére jellemző, hogy még épületfotóin, tárgyfotóin is mindig megjelenik érdeklődésének legfőbb tárgya és egységbe foglalója: az ember.
Lajos Árpád munkásságának elsődleges közege a terepmunka volt. Idejének lehető legnagyobb részét helyszíni gyűjtéssel töltötte, gyakran szó szerint együtt élt, együtt dolgozott adatközlőivel. Soha nem idegen, kívülálló tudósként jelent meg a falvakban, hanem igyekezett közvetlen barátként, segítőkész, érdeklődő emberként közelíteni a közösség tagjaihoz. Az 1950-ben mesterségesen létrehozott Borsod-Abaúj-Zemplén megye egész területét bejárta, és természetesen voltak számára kiemelten fontos vidékek. Egyik fő gyűjtőterülete a Barkóság volt, emellett a Bükk északi előterében fekvő három község: Mályinka, Tardona és Dédestapolcsány tartozott legkedveltebb települései közé. A szakmai munka mellett emberi kapcsolatok is kötötték e tájhoz, végakarata szerint a dédestapolcsányi temetőben helyezték örök nyugalomra. A településen ma az általános iskola viseli a nevét.
Lajos Árpád sírja Dédestapolcsányban (forrás: www.szoborlap.hu)
1973-as nyugdíjba vonulása után is aktívan dolgozott, a múzeum külső munkatársaként folytatta kutató- és népművelő munkáját. 1976-ban tragikus közlekedési baleset áldozata lett: kerékpárján gázolták el egy forgalmas miskolci kereszteződésben, 65 éves korában.
A miskolci Herman Ottó Múzeum néprajzi gyűjteményében Lajos Árpád és kortársa, Bodgál Ferenc voltak az első állandó néprajzos muzeológusok. Kettejük munkája együttesen formálta a gyűjtemény szerkezetét és karakterét: a tárgyi anyag, az adattár és a fotótár hármas egységében máig meghatározó mennyiségű és minőségű gyűjtéssel, nyilvántartó és feldolgozó munkával alapozták meg az őket követő generáció – az 1970-es évek derekán indult nemzedék – tudományos és muzeológiai eredményeit.
Lajos Árpád munkássága – válogatott bibliográfia
Önálló és társszerzős kötetek
1940 A magyar nép játékai. Budapest, Franklin Társulat
1952 Lajos Árpád–Berecz István: Hogyan gyűjtsük a népi sportjátékokat? Budapest, Művelt Nép
1952 Emberek a Bükk-fennsíkon. Budapest
1955 Borsodi népdalok. Gyűjtötte Lajos Árpád. Miskolc
1957 Borsodi játékok. Gyűjtötte Lajos Árpád, a leányjátékokat táncra írta Schandl Vilmosné. Miskolc
1959 Borsodi balladajátékok és táncok. Szerk. Remenyik Jenő, gyűjt. Lajos Árpád. Miskolc
1965 Borsodi fonó. Herman Ottó Múzeum, Miskolc
1974 Este a fonóban. Borsodi népszokások. Budapest
1979 Nemesek és partiak Szuhafőn. Miskolc
Tanulmányok
1937 A „barkó” népelnevezés magyarázatához. Ethnographia XLVIII. 422–424.
1937 Nótás gyermekjátékok Domaházán. Ethnographia XLVIII. 266–274.
1938 Fonóélet Domaházán. Ethnographia XLIX. 109–123, 409–411.
1956 Egy ismeretlen hangszer a félnomád pásztorkodás idejéből. A Mezőkövesden talált „lóbeles kürt.” A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei (1956. június) 37–39.
1957 Egy elterjedt dallamcsalád a barkóknál. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 1. 151–156.
1957 Egy népdaltípus a mezőkövesdi matyóknál. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 1. 146–150.
1958 Szépmíves szűcsök Bükkábrányban. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve II. 101–124.
1960 A domaházi ivó. Néprajzi Közlemények 3–4. sz. 267–289.
1960 Egy archaikus dallamsajátosság Észak-Borsodban. EthnographiaLXXI. 580–598.
1964 A so-pentatónia jelentkezése a borsodi népzenében. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IV. (1962–1963) 87–102.
1966 Borsodi palóc dallamtípusok. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VI. 265–282.
1966 Sajóvelezdi „fücfakürt.” A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 7. 46–49.
1968 Módszeres szempontok a népi gyermekjátékok rendszerezéséhez. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve VII. 139–156.
1968 Régi társas gyermekjátékok Mezőkövesden. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. 55–62.
1971 A fonó folklorisztikai kutatásának problémái. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve IX. (1970) 341–348.
1972 Kapókövezés – „kapózás” Csobádon. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 10. 125–127.
1972 Mancsozás – tekézés. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XI. 404–422.
1976 Matyó mancsozó botok. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 15. 108–116.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
