Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
Vajkai Aurél, a magyar néprajztudomány egyik kimagasló, meghatározó egyénisége Kolozsvárott született 1903. május 14-én, de Kassán nevelkedett, ahol kinyílt értelemmel csodálkozott rá a világra, amely tulajdonságát késő öregségéig megőrizte. Elemi iskoláit követően a kassai Premontrei Gimnázium tanulójaként tanára, Sztraka Antal buzdítására kezdett 13 esztendős korától kirándulni. Erre egy 1986-ban történt beszélgetésünk alkalmával így emlékezett vissza: „Így bekerültem a kóborlásba, mászkálásba” – ami minden bizonnyal néprajzi gyűjtőtevékenységére is meghatározó volt. A kirándulások nyitották rá szemét a természetre, de a különböző településeken élőkre is. Ugyanakkor remek megfigyelőként, már gyermekként, 12 éves korától szenvedélyévé válta fényképezés, amelynek szeretete végig kísérte mozgalmas, színes, munkás életét. Különösen erősen érdeklődött a régiségek, a muzeális emlékek iránt, ám mégis csillagász vagy karmester szeretett volna lenni. Ez a vágya úgy teljesült, hogy a zene iránti olthatatlan szeretetét megőrizte, maga remekül hegedült és kitűnő zenekritikus volt, amelyről több mint 800 zenekritikája tanúskodik.
Első komolyabb dolgozatát gimnazistaként írta a gyógyító szentekről, amely egy egyházi lapban meg is jelent. Az érettségit követően tanulmányait orvostanhallgatóként folytatta, 1927-ben orvosdoktori diplomát szerezve, majd ideg-és elmegyógyászként praktizált az angyalföldi Elmegyógyintézetben. Ebben az időben komoly lélektani kutatásokat folytatott, amelynek néprajzkutatóként különösen nagy hasznát vette. A falusi társadalmat mindig az embereken keresztül közelítette meg, akár egyénekről, akár közösségekről legyen szó. Az emberi reakciók mindenikét a lélektanban jártas kutató szemével figyelte és írta le, rámutatva az árnyalatnyi finomságokra, az apró részletekre is.
Palotay Gertrúddal való megismerkedése és barátsága, majd Györffy Istvánnal, Bátky Zsigmonddal, Viski Károllyal és Keszi Kovács Lászlóval való szoros kapcsolata hamarosan eltérítették a gyógyítástól. Pályát módosított, néprajzkutatóvá lett és maradt is haláláig. Később tudományos fokozatát ugyancsak néprajzból szerezte meg. Valósággal népmesébe illő visszaemlékezése arra, hogy: „A Városligetben kiültünk Viski Károllyal a lócára és a néprajzról beszélgettünk.”
Györffy István javaslatára 1937-ben érkezett először Veszprémbe. 1939-ben már Keszthelyen volt néprajzos, 1941-ben a Néprajzi Múzeumban, 1942-ben pedig az Erdélyi Tudományos Intézetben dolgozott, 1942-1945-ig a Magyarságtudományi Intézet tanára volt. 1946-1948-ig a Budapesti Tudományegyetemen (ELTE) a Néprajzi Tanszék helyettes tanáraként és a Néptudományi Intézet rendes tanáraként tanított. 1949-ben azután végleg Veszprém vármegyében telepedett le. Otthona Balatonalmádi lett, ahova öregen, budapesti lakosként is visszavágyott, mert szavait idézve: „Nagyon sok gyűjtésem van még, amit fel kellene dolgoznom.”
A Veszprémi Laczkó Dezső (volt Bakonyi) Múzeum néprajzos muzeológusaként (1950-1965), 1955-ig igazgatójaként, naponta tette meg vonaton az utat Balatonalmádi és Veszprém között, miközben útitársaitól vicceket jegyzett le, amelynek eredménye a több mint 5000 viccet tartalmazó gyűjteménye. Az intézmény vezetése nem volt kedvére való, visszafogta szárnyalását, azonban tudományos osztályvezetőként újra önmagára talált, hatalmas energiával, fáradságot nem ismerő munkakedvvel folytatta szerteágazó kutatói tevékenységét.
Vajkai Aurél tudományos pályájának sarokköve, életművének két fő jellemző vonása a hűség, ami vonatkozik a néprajz ügyére, a magyar kultúrára és választott szülőföldjére, a Bakony és a Balaton-felvidék tájaira. A másik pedig a látni tudás, a láttatni akarás és tudás képessége. Lenyűgöző életműve előtt tisztelegve nem túlzás azt állítani, hogy Jankó János óta nem volt e térségnek hozzá hasonló fáradhatatlan, sokoldalú kutatója. Ismereteim szerint 1943-1999 között önálló köteteinek száma 30; 1962-1982 között társszerzőként 9 kötetet jegyez. 1936-1982 között tanulmányainak, cikkeinek száma 496; 1936-1977 között 84 ismertetést írt és 1937-1970 között 38 kézirata készült el. Minden írására a megfigyelés alapossága, a jelenségek párhuzamainak és az összefüggéseknek körültekintő, pontos,minden részletre figyelő, összehasonlító feltárása jellemző. A tárgyi és a szellemi néprajz, vagyis a falusi közösségek teljes életének jellemzői egyaránt érdekelték, amire a legjobb példa Szentgál monográfiájának két kötete (1959 és 1987), amelyekben a közösség teljes életét, minden jellemzőjét feltárta. Jelentős tudománytörténeti és módszertani munkák is fűződnek nevéhez, mint a néprajzkutatás helyzetéről írott elemzése, továbbá a Néptudományi Intézet sorozatában elkészített módszertani útmutatói.
Mindezeken túl Vajkai Aurél munkásságával kapcsolatban nem szabad megfeledkezni több mint 30.000 tudományos értékű fényképfelvételéről, amelyeket maga laborált, másolt és a negatívokat beleltározta, továbbá az általa gyűjtött tárgyak imponálóan nagy számáról, valamint több tízezernyi,gyűjtéseit tartalmazó céduláiról sem.Visszaemlékezése szerint sok tárgyhoz nem a padláson, hanem kalandos körülmények között a szemétben jutott hozzá. A kisebbeket mindig hátizsákjába téve vitte be a Múzeumba, autót csak a nagyobb méretűeknek kért.
Kifogyhatatlan munkakedvvel gyűjtötte az adatokat a néprajznak szinte minden területéről. Fényképeivel, megfigyeléseivel, jegyzeteivel a hagyományos paraszttársadalom jellemzőit, a paraszti élet szinte minden mozzanatát megörökítette a tájjal, a településekkel, a változásokkal és az új jellemzőkkel egyaránt. Rendkívül célszerűen használta gyűjtőnaplóit: csak egyik oldalra írt. Amikor a füzet betelt, szétvágta, megkapva az egy-egy témához kapcsolódó cédula anyagot. Az azonos témához tartozó cédulákat egy-egy üres lapra ragasztotta fel, de így csoportosította egy-egy adott témához kapcsolódó fényképei is, nagyban elősegítve a feldolgozást. Vizsgálataira jellemző volt a gyűjtés, lejegyzés rendkívüli alapossága, amikor nemcsak adatközlői szavait írta le, hanem adatszolgáltatói személyét, beszélgetés közben elfoglalt helyét, a beszélgetés körülményeit, a beszéd fordulatait, a beszélő szó- és mondatfűzését, beszéd közbeni mozdulatait, a kérdésekre való reagálását, a beszélgetés mozzanatait és ennek során az adatközlő kapcsolataira történő következtetéseit egyaránt rögzítette, kitérve a pillanatnyi helyzetre is.
Tanulmányait a körültekintő, adatokban gazdag terepi vizsgálatokon túl friss szemlélet jellemzi és széleskörű szakirodalmi tájékozottság. Lebilincselő megfigyeléseinek pontossága és aprólékossága. A hagyományos népi kultúrát nem mozaikszerűen, hanem teljességében látta és mutatta be, rávilágítva a különböző összefüggésekre, írásaiban megjelenítő erővel törekedve a közérthetőségre. Jó példa erre az életét a birkák között töltő Kovács Károly kövesgyűri juhász, akinek egész életében egyetlen olvasmánya Vajkai Aurélnak a Bakonyi Házról írott kiállítás vezetője volt, amelyet ronggyá olvasva őrzött a birkaistállóban lévő fekhelye párnája alatt.
Vajkai Aurél sokat közlekedett kerékpárral, mondhatni az egész országot bejárta, a Bakonynak és a Balaton-felvidéknek így minden zegét-zugát megismerte, írásban, fényképeken, rajzokkal megörökítette. A rajzot ugyancsak fontosnak tartotta, hisz ahol nem tudott fényképezni, ott rajzban örökítette meg épületek részleteit, présházak belsejét berendezését, házbeli bútorokat, aprólékos ékítményeket vagy a lakóházak alaprajzi változását, a házbelsők elrendezésének módjait. A paraszti társadalom egészét és az egyéneket egyaránt a lélektanban jártas kutató szemével figyelte meg és írta le, amely mindig megragadható, bármilyen témával foglalkozott is.
Egész pályájára jellemző volt, hogy évente 4-5 hónapot töltött terepen. Ilyenkor nem csupán az emlékezet által megőrzötteket gyűjtötte, hanem a tárgyakat is és mindent, mindenkit fényképen örökített meg. Sokat foglalkozott a parasztember természetismeretével, amellyel kapcsolatban újszerűek voltak megállapításai. Hangsúlyozta, hogy ez a természetismeret nem mérhető és nem értékelhető természettudományos szemlélettel. Véleménye szerint a parasztember bár eligazodik a természetben, ismereteit azonban kettősség: a valóság és a babona egyszerre jellemzi, nem a természeti igazságokat keresi, hanem a hagyományt részesíti előnyben. A paraszti szőlőművelésről és borgazdálkodásról elsőként írt terjedelmes néprajzi tanulmányt, amely munkaeszköz-történeti szempontból is figyelmet érdemlő. Ugyanez mondható el az olajütőkkel kapcsolatos munkájáról, de a gyűjtögető gazdálkodással és vadfogással, halászattal kapcsolatos kutatásairól, feldolgozásairól is. Kiemelkedően fontosak építészeti kutatásai. A kartografikus és funkcionalista elemzésekhez alapvizsgálatokat végzett el, nem hagyva figyelmen kívül a geográfiai tényezőket.
Újdonságnak számított a klimatikus viszonyok elemzése és a lakóházak szerkezetével való összefüggésének vizsgálata. Ugyanakkor feldolgozásaiban a történeti kutatásai sem szorultak háttérbe, de jelentősek esztétikai elemzésének szempontjai is. Úttörő munkának számítanak a házbeli életet bemutatói tanulmányai. Legkiemelkedőbb munkái közé soroljuk az ember építette környezettel, a hajlékkal és azt élettel megtöltő emberrel, családdal foglalkozó írásait, továbbá módszertani útmutatásait. Népi építészeti kutatásai máig alapmunkának számítanak. Erősen foglalkoztatta a műemlékvédelem mind elméleti, mind gyakorlati megközelítésben. Műemléki felméréseit a Laczkó Dezső Múzeum Műemléki Adattára őrzi. Nem lehet eléggé hangsúlyozni az egész munkásságát végig kísérő egyéniség kutatást. 1940-ben írta le az alábbiakat: „A közösség egyetlen látható és jól megragadható eleme az egyén; az egyéni tulajdonságok pontos leírása az egyetlen helyes mód a közösség életfelfogásának helyes ábrázolására…”
Az egyéniség szerepének vizsgálatával jutott el a prózai műfajok lélektani hátterének elemzéséhez: gyógyító és betegei, mesemondó és hallgatói kapcsolatának feltárásához, ezek mozgató erőihez, életben tartóihoz. Mindezek során mutatta be a környezetéből kitörni törekvő falusi embert is. Lélektani oldalról közelítette meg a paraszti vallásosságot.„A paraszti vallásosság elsősorban érzés és nem szó, nem kifejezés.” - írta 1940-ben. Vizsgálatának eredményei 1937-1940 között láttak napvilágot három tekintélyes tanulmányban. Bár kiváló érzékkel és nagy megjelenítő erővel mutatta be a szent helyen egyszerre jelenlévő szentet és profánt, az áhítatot és a világi örömöket, de mintha kissé elsikkadt volna a hívő ember szemével való láttatás igénye. Felbecsülhetetlen értékűek viszont ezekhez a vizsgálataihoz kapcsolódó fényképei. A népi orvoslással foglalkozó munkáiban egyszerre szólalt meg az orvos és a néprajzkutató.
Említést érdemel még a falusi paraszt állatorvosokra vonatkozó alapkutatása is. Alapművei között említendő a paraszti munka betanulásáról, a parasztfiúk munkába neveléséről írott tanulmánya, amelyben a munkamozzanatok megtanulásán keresztül egy térség paraszti családjainak munkamegosztására világított rá, a munkába nevelődő szemével láttatva a kollektív tapasztalatokon nyugvó, a parasztélet rendjének e történetiségében kimunkált, összetett folyamatát, nem általánosságban, hanem egyetlen konkrét példán elemezve azt, felhívva a figyelmet az egyén munkáról alkotott véleményére és az apa-fiú kapcsolatra is. Mindezeken túl vizsgálta a műveltség változásának folyamatát és okait, meghatározónak a gazdasági és etnikai tényezőket tartva. Egy összefoglalás erejéig a magyar nép életmódjának jellegzetességeiről ugyancsak szólt. Szót érdemelnek népművészeti kutatásai is. Nem csak figyelemmel kísérte a művészkedő falusi embereket, hanem hathatósan támogatta a tehetségeket. Rendkívül gazdag az a tárgy együttes, amelyet ennek során összegyűjtött, így a hímzett textíliák, a pásztorművészet emlékei, de a somhegyi üveghutában készült munkák is. Mindezek során felfedte a megrendelők, a felhasználók ízlésvilágát, tárgyi kultúrájának jellemzőit és társadalmi hatásait. Évtizedekig tartó kutatásai eredményeként született meg a Bakonyról és a Balatonmellékről írott kismonográfiái, bennük összefoglaló áttekintést adva a népi kultúra helyi jellemzőiről.
Alapmunkának számít a Veszprém megye szabadtéri néprajzi kiállításait bemutató sorozata. A Veszprém megye néprajzkutatásáról írott elemzése máig megkerülhetetlen munka, amelyben a történeti áttekintés mellett a korabeli utazók idevonatkozó írásairól is szólt, majd a néprajz részterületeit (ősfoglalkozások, földművelés, állattartás, település, építkezés, lakáskultúra, táplálkozás, viselet, ipar, kereskedelem, közlekedés, teherhordás, díszítőművészet, szokások, hiedelmek, népköltészet) vette sorra. Minden részfejezet végén kimerítő bibliográfiával, amelyek évtizedek terepmunkájának és szakirodalmi vizsgálatainak eredményein nyugszanak.
Vajkai Aurélról elmondható, hogy aligha található a néprajztudománynak olyan területe, amellyel valamilyen formában ne foglalkozott volna. Életművét a néprajzi gondolkodás és kutatás sokrétűsége jellemzi. Feltétlenül ki kell emelni munkásságának koronáját, Szentgál két kötetes monográfiáját, amely több esztendeig tartó terepmunka, vizsgálati eredményeinek sok szempontú elemzése, amely a történeti kutatás együttes alkalmazásával született meg. Vizsgálatainak idejére, két esztendőre kiköltözött a faluba, ahol nem csak kikérdezte adatközlőit, hanem a közöttük lakás alkalmát megragadva az évszakok váltakozásában, az esztendő körforgásában nap mint nap megfigyelte a faluban zajló, a különböző társadalmi szintekhez tartozó egyének, kisebb közösségek életét, amelyből azután az egész közösségre vonatkozó monográfia született.
A Szentgál anyagi műveltségével foglalkozó I. kötet olyan kisnemesi közösség társadalmát, életmódját környezetét és tárgyi világát mutatta be, ahol kulturális jegyekkel a nemesi életforma elparasztosodásának folyamata nyomon követhető, jellemezhető volt. Feltárta a kisnemesi gondolkodásmód, ízlésvilág jellegzetességeit, külön figyelmet fordítva a pásztortársadalomra, meghatározva helyüket a nemesi társadalomban, rávilágítva a számukra nyitott, felemelkedés lehetőségére, folyamatára. A falu műveltségét elhelyezte a Dunántúl művelődésének egészébe, megállapítva a sajátos és azonos vonásokat, a környező, nem magyar ajkú közösségektől való különbözőséget. Az első kötetet 30 esztendő múlva követte a Szentgál szellemi műveltségét bemutató, elemző II. kötet, amely közel 40 esztendővel korábbi állapotot tükröző vizsgálati eredményt adhatott/adott közre.
Vajkai Aurél muzeológusként nagyszámú kiállítást tervezett, rendezett. Nevéhez kötődik többek között az 1960-as években rendkívül gazdag anyaggal megnyílt állandó kiállítása a Bakonyi Múzeumnak. A múzeumi kiállítások sorában újszerű volt a szemléltetésre való törekvése, amelynek a sokáig használt kiállítási makettek köszönhetők, így a malom, a deszkametsző, az olajütő kicsinyített másai, amelyekkel azok működése ugyancsak bemutatható volt. Ez a kiállítás több mint 20 esztendeig vonzotta a látogatókat. Ugyanakkor egész pályafutása alatt nem mulasztotta el, hogy a megyében, vagy más tájakon megnyílt kiállításokat ismertessen. Küldetése volt a kiállítások bemutatása, de az élő népművészet alkotóinak bevitele is a Múzeumba és nekik kiállítási lehetőségek biztosítása. Elmondható, hogy az élő népművészet felkarolását, az alkotóknak a Múzeummal való kapcsolata megalapozását Vajkai Aurélnak köszönhetjük. Kéziratai között a népi építészettel kapcsolatos tanulmányok és több,népművészeti kiállítás forgatókönyve található.
Vajkai Aurél munkásságának nagyértékű része a néprajzi ismeretterjesztés, a napi sajtóban rendszeresen megjelenő, különféle néprajzi vonatkozású cikkek sorozata, amelyekben mindig felhívta olvasói figyelmét a falusi műemlékek, vagy a kihaló mesterségek eszközei megőrzésének fontosságára. Állandó előadója volt az 1960-as években esztendőnként megrendezett Honismereti Tanfolyamoknak, amelyeken a beszélgetések ösztönzést jelentettek az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom kibontakozásához, megerősödéséhez, amelyek nyomában komoly eredmények születtek. Nyugdíjba vonulását követően sem hagyta kihasználatlanul idejét, gyűjtéseinek elmaradt feldolgozását folytatta szinte haláláig.
Életműve elismeréseként, kutatói munkája megbecsüléseként 1977-ben a Néprajzi Társaság Györffy István Emlékéremmel tüntette ki. Kutatói ars poetikáját így fogalmazta meg Petánovics Katalinnak: ”…az élet sokoldalú, semmit sem lehet önmagában figyelni, legfőképpen nem az embert. A szűkebb-tágabb földrajzi és emberi környezet, a társadalmi helyzet alakító erejéről sohasem szabad megfeledkeznünk. S hogy jól ítélhessük meg, nagyon sokat kell gyűjtenünk, mert a megfigyelés és az adatközlés adják a kutatások alapját és erre az alapra kell felépítenünk a szintéziseket…”. 1986-ban, e sorok írójával történő utolsó beszélgetéskor mindezekhez hozzátette ”A néprajzi gyűjtést nem lehet betervezni. Ami romlik, ami pusztul, oda kell menni. Bevinni vagy lefényképezni, lerajzolni…”. Szavai szellemi végrendeleteként foghatók fel, teljesítése minden néprajzos nemzedéknek szóló kötelesség.
Vajkai Aurél főbb művei időrendben:
1937
Falusi foghúzók. Ethn. XLVIII. 4. 442-445.
1938
Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához. Vasi Szemle V./5 152-163.
Egy bakonyi falu paraszt állatorvosai. Ethn. XLIX. 1-2. 52-66.
Az ősi javasember. Ethn. XLIX. 3-4. 346-373.
A parasztszőlőmívelés és bortermelés Veszprém megye déli részében Népr. Ért. XXX. 2-3. 15-48. és 172-204.
1939
Adatok a népi orvosláshoz a Bakony-Balaton vidékén. Ethn. L. 1-2. 65-68.
Cserszegtomaj. (Egy hegyközség élete). Népr. Ért. XXXI. 2-4. 170-204.
1940
A csatkai búcsú. (adatok a népi orvosláshoz.) Ethn. LI. 1. 50-73.
A mai magyar néprajzkutatás keresztmetszete. Ethn. LI. 3. 337-352.
Veszprém megye népi építkezése. Népr. Ért. XXXII. 1-2. 1-22. és 3-4. 310-344.
1941
Adatok a Veszprém vármegyei magyarság és németség teherhordozásához. Népünk és Nyelvünk I. 3. 88-92.
1942
Népi orvoslás a dunántúli búcsújáróhelyeken. Magyarságtudomány I. 1. 116-139.A magyar népi orvoslás egyházi és vallásos vonatkozásaival korábban is több írásában foglalkozott.
Olajütők Veszprém vármegyében. Ethn. LIII. 2. 113-123.
1943
Népi orvoslás a Borsa-völgyében. Kolozsvár, Erdélyi Tudományos Intézet.
A magyar nép életmódja. In: A magyar nép. szerk. Bartucz L. Bp. 136-200.
1944
Somhegyi üvegek Szentgálon. Ethn. LV. 3-4. 124-130.
1947
Az ördöngős molnárlegény. Ethn. LVIII./1-2. 55-69.
A magyar népi táplálkozás kutatása. Klny Magyar Népkutatás Kézikönyve II.4
1948
A magyar népi építkezés és lakás kutatása. Klny Magyar Népkutatás Kézikönyve II.5.
A magyar népi orvoslás kutatása. Klny Magyar Népkutatás Kézikönyve II. 18.
Népünk természetismerete. Klny Magyar Népkutatás Kézikönyve II. 17.
Élet a cserszergtomaji házban Ethn. LIX. 1-4. 54-72.
1955
Műemlékvédelmi problémák Veszprém megyében. Múzeumi Híradó V. 1-2. 42-48.
1956
Présházak és pincék a XVIII. századból a Balaton északi partján. Ethn. LXVII. 1-2. 57-90.
1957
Balatonfelvidéki és Bakony vidéki falusi épületek a XVIII. századból. Ethn. LXVIII. 1. 87-108.
1958
Balaton-melléki présházak. Műemlékeink. Bp.
A hegyközségek kialakulásának kérdése. Népr. Közl. III. 4. 59-70.
1959
A Bakony néprajza. Bp. Gondolat
Keresztszemes párnahajak és lepedőszélek a Bakony vidékéről. Bakonyvidéki keresztszemes hímzések. Népművelési Intézet Bp.
Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Bp. Akadémiai Kiadó.
1960
A népi műemlékek védelménekproblémái. Ethn. LXXI. 4. 610-612.
1962
A Bakonyi ház. Veszprém.
Új irányzatok, lehetőségek megyénk népművészetében. Új Helikon 1. 63-66.
1963
Adatok a Balaton melléki szőlőhegyek népi építkezéséhez. Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (VMMK) 1. 171-183.
1964
Balatonmellék. Bp. Gondolat
1966
A Balaton északi partjának présházai. VMMK 5. 181-246.
1967
A népi műemlékvédelem- és a népi építőművészet kutatás legsürgősebb feladatai. Ethn. LXXVIII. 2. 285-289.
1970
Bakonybél. Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében. Veszprém.
Nagyvázsony. Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében. Veszprém.
Tihany. Szabadtéri néprajzi múzeumok Veszprém megyében. Veszprém.
1973
Füstös konyhás házak a Balaton környékén. Ethn. LXXXIV. 1-2. 83-96.
1975
Újabb adatok a bakonyi és Balaton melléki olajütőkhöz. Ethn. LXXXVI. 4. 624-632.
1977
Szőlőprések és díszítésük a Balaton északi mellékén. Ethn. LXXXVIII. 2-3. 448-462.
1978
Néprajzkutatás Veszprém megyében. VMMK 13. 305-328.
1979
A paraszti munka betanulása. VMMK 14. 293-300.
1987
Szentgál. Egy bakonyi falu folklórja. Bp. Akadémiai Kiadó.
1998
1848 emlékei a népi díszítőművészetben. Bp. Magyar Néprajzi Társaság.
1999
A magyar nép életmódja. Bp. Jószöveg Műhely Kiadó
2004
Néprajz. Tudománytörténet és módszertan. Bp. Jószöveg Műhely Kiadó
Vajkai Aurél munkásságának részletes bibliográfiáját Borok Zsuzsa készítette el 2003-ban, születésének századik évfordulójára In: Emlékkötet Vajkai Aurél születésének századik évfordulójára. Szerk.: S. Lackovits E. Veszprém, 2003. 197-238.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
