Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Szabadfalvi József 1928. június 21-én született Debrecenben. A MÁV Járműjavítót környező vasutas telepen töltött gyermekkor, a cívisváros, s nem utolsó sorban, a Piarista Gimnáziumban töltött évek meghatározóak voltak számára egész életpályája folyamán. A Debreceni Egyetemet fizika-kémia szakosként kezdte, majd egy évre Budapestre, a József Nádor Műszaki Egyetem Közgazdasági Karára iratkozott át. 1948-ban visszatért Debrecenbe és magyar-történelem szakos diplomát szerzett (1952). Kezdetben nyelvésznek készült, ám látásmódja két kiváló személyiség, Bárczi Géza és Gunda Béla vonzáskörében formálódott.
Nyelvészeti és néprajzi érdeklődése kezdetben a kismesterségek, kézművesség kutatásában találkozott: egyetemi doktori értekezését a nagy múltú debreceni mézeskalácsosokról írta, s disszertációjában a kézműves munka, a műhely és a termékek részletező nyelvészeti leírása ötvöződött a néprajzi megfigyelések és szempontok rögzítésével. (A disszertáció egészében csak később jelent meg önállóan nyomtatásban: Mézeskalácsosság Debrecenben. Debrecen, 1987). E téma kapcsán kutatta a méhészeti irodalom történetét is, vele párhuzamosan a szatmári méhészkedés hagyományait, építményeit. (Méhészkedés a szatmári Erdőháton. Ethnographia LXVII. (1956) 451-482., Népi méhészkedés a Zempléni-hegyvidék középső részén. Ethnographia LXXVIII. /1967/ 41-64., A magyar méhészkedés múltja. Debrecen, 1992), valamint a viasz feldolgozásának feledésbe merülő hagyományát (A viasz feldolgozás és gyertyakészítés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XXXIX. /1957/ 245-255., A magyar mézsörkészítés. Műveltség és Hagyomány III. /1961/ 107-128). Már az 1950-es évek végén a népi kerámia felé fordult a figyelme, és különösen behatóan tanulmányozta a magyar feketekerámia készítésének technikáját, történetét és kelet-európai kapcsolatait (Die schwarze Keramik in Ungarn und ihre osteuropäischen Beziehungen. Acta Ethnographica VII. /1958/ 387-428., A magyar feketekerámia és kelet-európai kapcsolatai. Műveltség és Hagyomány I-II. 165-192. Debrecen, 1960). Több tanulmányt közölt magyarul és idegen nyelven a feketekerámia ornamentikájáról is (Die Ornamentik der ungarischen Schwarzkeramik. Acta Ethnographica IX. /1960/ 251-327., Fazekas István és a nádudvari fazekasság. Budapest 1982., A magyar feketekerámia. Budapest 1986). A téma három évtizeden át elkísérte, a nádudvari Fazekas családhoz fűződő barátsága révén két generációjuk munkáját figyelte meg, írta le.
A miskolci Herman Ottó Múzeumban később kiállítást is rendezett a hazai múzeumok feketekerámiáiból (1982). Az 1960-as évek elejétől az extenzív állattartás, a pásztorkodás történeti-néprajzi vizsgálata került kutatásainak középpontjába. Szerepe lehetett ebben annak is, hogy az időszakban a téma nem csupán a magyar kutatásban volt az anyagi kultúra vizsgálatának egyik húzó problematikája, hanem a szomszédos népek etnográfusait is foglalkoztatta, sőt – a két nagy pásztorkodás konferencia anyagából megjelent kézikönyvek igazolják – Európa más tájainak kutatóit is (Belényesy Márta – Földes László – Gunda Béla red.: Viehzucht und und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Budapest, 1961., Földes László red.: Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Budapest, 1969). Az agráretnográfia számos művelője mellett, az 1960-es évek elejétől nálunk Földes László, Szabadfalvi József és a fiatalabb Paládi-Kovács Attila tevékenysége volt ebben problematikában meghatározó. Döntő részük volt abban, hogy a magyar állattartás történeti kérdései és kapcsolatai új megvilágításba kerültek. Ezen a helyen az északi szomszédságból csupán Jan Podolák vonatkozó könyveinek és tanulmányainak sorára utalok, valamint a lengyelek nagy monográfiájára a Tátra pásztorkodásáról, bár megérdemelné az említést a román és a délszláv kutatók generációja is (Pasterstwo Tatr Polskich i Podhala, 1-7. Wroclaw 1959-1980., A térség pásztorkodásának összevont hazai és nemzetközi könyvészete: Václav Frolec – Jaromír Kubiček /Řídi/: Bibliographia Ethnographica Carpatobalcanica. Brno 1983).
Szabadfalvi József tanulmányaiban főként a pásztorkodás tipológiai kérdéseivel, az extenzív tartásmódokkal összefüggő építmények formáival, valamint az eltérő adottságú tájak, vele a különböző takarmánybázisok közötti vándoroltatással foglalkozott (Juhmakkoltatás az északkelet-magyarországi hegyvidéken. Műveltség és Hagyomány V. /1961/ 131-143., A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek. Műveltség és hagyomány VI. /1964/ 19-64., Nomádteleltetési rendszer az Alföldön. Műveltség és Hagyomány VIII./1966/ 85-136., Makkoltatás a Zempléni hegységben. Ethnographia LXXIX. /1968/ 62-75., A magyar állattenyésztés tipológiai és terminológiai problémáihoz. Népi Kultúra – Népi Társadalom II-III. /1969/ 45-61.), s ebből a témakörből írott disszertációjával szerzett kandidátusi fokozatot is (nyomtatásban: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon. Debrecen 1971). Kitekintéssel volt azonban a témakör egész vertikumára, beleértve a legeltető állattartásnak a nyelvünkben megőrződött emlékeit is (A magyar takarmánygazdálkodás honfoglalás előtti rétegéhez. Ethnographia LXXIX. /1968/ 338-349., A honfoglalás kori magyarság állattenyésztő technikája. Kovács László – Paládi-Kovács Attila szerk.: Honfoglalás és néprajz, 69-83. Budapest, 1997). E nagy témakör vizsgálata élete későbbi szakaszában is elkísérte, több kötetet, egész sor tanulmányt szentelt a problematika kisebb-nagyobb kérdésének (Tanulmányok a magyar pásztorkodás köréből. Debrecen 1984). 1991-ben az állattartás köréből készített disszertációjával szerezte meg a történettudomány (néprajz) akadémiai doktori címét (A sertés Magyarországon. Debrecen 1991).
1967-ig a Debrecenben Néprajzi Intézet munkatársa volt: gyakornok, tanársegéd majd tudományos munkatárs, 1967-1972 között a Tanszék mellett működő MTA Néprajzi Kutató Csoport tudományos főmunkatársaként tevékenykedett. 1972-ben új irányt vette az élete és tudományos tevékenysége: Miskolcra telepedett, ahol elnyerte a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumi Igazgatóság igazgatói székét. 17 évig állt a megye muzeális intézményeinek élén, s – ma már biztosan állíthatjuk – azok az esztendők a megyei múzeumügy virágkorát, mai feltételrendszerének megalapozását jelentették. A debreceni egyetemen eltöltött harmadfél évtized tapasztalatát és szellemiségét Miskolcra is magával hozta, és volt hallgatói köréből erősítette kezdetben a múzeumok szakembergárdáját is.
Ha a miskolci indulásánál helyettese, Bodó Sándor mellett, a teljesség igénye nélkül Cseri Miklós, Dobrossy István, Fügedi Márta, Kunt Ernő, Petercsák Tivadar, Tóth Judit, Veres László, Vida Gabriella nevét említem, egyértelmű, hogy tanítványai nem csak a megye, hanem a hazai néprajztudomány és muzeológia számára is jelentős értéket teremtettek. (Tudományszakunk szempontjából nem fontos, de sokat elárul Szabadfalvi József vezetői tevékenységéről és emberi habitusáról, hogy több fiatal munkatársát lakáshoz juttatta Miskolcon az 1970-es években, ami nagyban megkönnyítette azok életét, munkáját.) Újjá szervezte a Herman Ottó Múzeum és a megyei intézmények tevékenységét: jelentősen fejlődtek a gyűjtemények, kialakultak a tudományos osztályok. A tájmúzeumok és tájházak létrehozásával kiépítette a megyei intézményhálózatot, lényegében minden történeti táj önálló muzeális intézményt kapott (Putnok, Sátoraljaújhely, Szerencs). Megerősítette a múzeumi munkatársi gárdát, a keze alatt felnőtt fiatal szakemberek utóbb országos és megyei múzeumok igazgatójaként és kvalifikált munkatársaként, egyetemi tanszékek vezetőjeként és oktatójaként öregbítették a miskolci múzeum jó hírét. Nem elhanyagolható, hogy irányításával megerősödött a múzeumban a néprajzi ismeretterjesztés és az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezése, folytatva Bodgál Ferenc (1932-1972) és Lajos Árpád (1911-1976) e téren végzett áldozatos munkáját. Rendszeressé váltak az intézményben a regionális konferenciák, s jelentősen kibővült és megerősödött a kapcsolat a szomszédos (cseh)szlovákiai múzeumokkal (Betlér, Kassa, Rimaszombat, Rozsnyó). 1981-ben kezdődött a Herman Ottó Múzeum szakmai kapcsolata az észak-orosz Vologda terület kollekcióikban rendkívül gazdag múzeumaival. Szabadfalvi József vezetése alatt teljesedett ki a Herman Ottó Múzeum kiadványozása és nemzetközi kiadvány-cseréje. Szerkesztőként és társszerkesztőként jegyezte a múzeum két régebbi periodikáját (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei), ő indította a Borsodi Kismonográfiák és A Herman Ottó Múzeum Néprajzi Kiadványai sorozatát, s más – rövidebb-hosszabb életű – periodikákat. A hazai és nemzetközi kapcsolatok révén, a regionális és országos tudományos kapcsolatok segítségével a Herman Ottó Múzeumot a tudományos kutatóhely rangjára emelte és az egyik leginkább megbecsült vidéki közgyűjteménnyé tette. Ez akkor nem volt kis dolog, mert Debrecentől Szegedig és Szolnokig számos erős intézménye volt etnográfiánknak.
A múzeum adminisztratív feladatai mellett, számára a tudományos munka az önkifejezés mindennapi eszköze volt, amit kollégáitól is elvárt. Rendszeresen kutatott, gyűjtötte az anyagot: a fárasztó hivatali munka után akár egy-egy órára is letelepedett a könyvtárban cédulái mellé. Azt vallotta, hogy ha keveset is, a tudománnyal minden nap foglalkozni kell. Sokat és szisztematikusan publikált, kutatási eredményei önálló kötetekben, országos szakfolyóiratokban és múzeumi kiadványokban láttak napvilágot. Könyvei mellett közel 300 tudományos közleményt publikált, több tanulmánykötetet szerkesztett. Miskolci évei alatt számos miskolci és észak-magyarországi témával gyarapodott vizsgálódásának köre. Közreadta a város 18. századi orvosi helyrajzát (Benkő Sámuel: Miskolc várostörténeti-orvosi helyrajza. Sajtó alá rendezte, és tanulmánnyal ellátta Szabadfalvi József. Miskolc 1979), több kötetet és tanulmányt szentelt Herman Ottó tevékenységének (Irások Herman Ottóról és a Herman Ottó Múzeumról. Miskolc 1988., Herman Ottó, a parlamenti képviselő. Miskolc, 1996). Több, a múzeumokat ismertető és népszerűsítő kötetet is írt, ill. gondozott (A miskolci Herman Ottó Múzeum /Társszerzőkkel/ Miskolc 1979., Múzeumok és kiállítóhelyek Borsodban /Viga Gyulával/ Miskolc, 1979.). Számos munkájában foglakozott Észak-Magyarország népművészetével (Megyaszói festett asztalos munkák 1735-ből. Miskolc 1980), a megye népművészeti monográfiájában ő jegyezte a pásztorművészet, a templomi festett bútorzat, valamint a házbelső és a bútorok fejezetét (Fügedi Márta szerk.: Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészete. Miskolc, 1997). Sokirányú tevékenységét utolsó tanulmánygyűjteménye tükrözi (Ötödfél évtized terméséből. Néprajzi és művelődéstörténeti tanulmányok. Miskolc, 1998). Hangsúlyosan kutatta a múzeumok pásztorművészeti anyagát, utolsó könyve temetésének napján hagyta el a nyomdát (Pásztor csanakok Észak-Magyarországon. Miskolc 2001). Tevékenységéről részletezően tájékoztat a 70. születésnapjára megjelent kötet: Veres László – Viga Gyula szerk.: Szabadfalvi József munkássága. Önéletrajz és bibliográfia (A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Múzeumok munkatársainak bibliográfiája 2. Miskolc, 1998).
Szabadfalvi József kedves és türelmes ember volt, tanárként és vezetőként is minden módon segítette tanítványai és munkatársai szakmai karrierjét és személyes életútját. Alig volt rá példa, hogy dolga végezetlenül távozott volna tőle bárki, aki hasznos, értelmes munkához kérte a segítségét. Rendkívüli szorgalmával és munkabírásával az országos és a helyi tudományos közéletben is sok feladatot vállalt. Tagja majd elnöke volt (1979-) az MTA Miskolci Bizottsága Történettudományi és Néprajzi Szakbizottságának, tagja az MTA TMB majd Néprajzi Bizottságának és Doktori Tanácsának (1998-), a Múzeumi Tanácsnak (1979-) a Magyar Néprajzi Társaság Választmányának (1983-) és a Népi Iparművészeti Tanácsnak (1970-80-as évek), tanácsadója a Bükki Nemzeti Parknak majd az Aggteleki Nemzeti Parknak, s még számos miskolci, megyei és országos szakmai testületnek. Meghatározó szerepet játszott a miskolci bölcsész képzés megindításában: a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékének alapító vezetője (1992-1995), az Észak-Magyarországi Universitas egyesülés elnöke volt (1993-). 1990-1994 között Miskolc város közgyűlési képviselője, egyben az önkormányzat Kulturális Bizottságának elnöke volt. A rá jellemző nagy aktivitással dolgozott Miskolc kulturális intézményeiért, az átalakuló társadalom művelődéséért. Tevékenységéért – számos más elismerés mellett – a Móra Ferenc Emlékéremmel (1984), a Magyar Néprajzi Társaság Györffy István Emlékérmével (1985), 60. születésnapja alkalmából pedig Állami Díjjal (1988) tüntették ki.
Szabadfalvi József 2001. március 29-én Miskolcon hunyt el.
