Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
Írta Zentai Tünde.
A pécsi Janus Pannonius Múzeum egykori néprajzkutatója az édesapám. Írásom ezért személyes hangvételű, de tárgyilagos. Szakmai munkájáról szólva fölidézem annak életrajzi hátterét, emberi oldalát is.
Zentai János 1907. december 18-án született Gerényesen, a baranyai Hegyháton. Zimmermann János és Stein Erzsébet első gyermekeként a Blum-házban látta meg a napvilágot, mely anyai ükapja óta hat nemzedéknek adott otthont és ma is áll, noha már idegeneké.
A gyermek Zentai János édesanyjával. Gerényes, 1909
A család nevét apja 1912-ben változtatta Zentaira, talán az ő magyar nemesi származású anyja, Vasvári Gyurász Katalin tiszteletére, és még inkább azért, mert életre szóló hatással volt rá, hogy tízévesen, 1894-ben részt vethetett Kossuth Lajos temetésén. Akkoriban Budapesten lakott a Hajós–Gyurász rokonoknál. Ott járt iskolába és tanulta ki a gépészetet, majd hazatért Gerényesre.
Az apai ősök Schwarzwaldból és Wittenbergből jöttek Tolnába és Baranyába az 1710-es években. A Hőgyészre települt katolikus Zimmermannok – nomen est omen – jobbára iparosok voltak, az evangélikus feleségek családjai zömében parasztok. A felmenők között az értelmiségi foglalkozás is korán feltűnt: apám Gyurász dédapja jegyző, Kremer ükapja iskolamester, majd jegyző volt. Két, illetve több nyelven beszéltek, még Gyurász Katalin (lévén anyja Theresia Kremer) és apám is.
A gyermek Zentai János szüleivel. Gerényes, 1911
Zentai János jómódú családban nevelkedett. Apja két saját cséplőgéppel dolgozott, az örökölt Blum-birtok is kitett 30 holdat. Két fiát és lányát a gerényesi magyar katolikus elemi iskolába járatta. A kitűnően tanuló Jánost, majd Bélát beíratta a dombóvári Királyi Katholikus Esterházy Nádor Főgimnáziumba. Apám ötödikes volt, amikor nagyapám egy nagylelkű kötelezettségvállalás miatt tönkrement, mindenüket elárverezték. Felesége örökségéből megvették az almási vizimalmot, molnárlakással és néhány hold földdel. Pénz szűkében azonban Zentai János kénytelen volt magántanulóként folytatni a középiskolát, amelyben 1928-ban érettségizett.
Ezután a kallódás keserves időszaka kezdődött. Az országban kevés munkalehetőség volt, különösen a szellemi foglalkozások terén. Ugyanis a súlyos gazdasági helyzet és munkanélküliség közepette 1920-tól „csonka Magyarország”-ba áramlott a hatalmas elcsatolt területek értelmiségének nem csekély része. Apám otthon lakott, különféle módon próbálta továbbtanulását és megélhetését biztosítani. Idővel állást kapott a kisvaszari körjegyzőségen. Amikor már tudta finanszírozni, beiratkozott az egri jogakadémiára és 1939-ben jegyzői oklevelet szerzett. Kisvaszaron segédjegyzőként dolgozott, majd 1948-ban kinevezték jegyzőnek, saját kérésére az ormánsági Diósviszlóra. Hamarosan, a kommunista hatalomátvételt követően, 1950-ben szovjet mintára átszervezték a közigazgatást, így jegyzőből tanácstitkár lett Rádfalván.
A II. világháború idején behívták katonának, csapattestével a visszacsatolt Erdélybe vezényelték, a háború végén – nem akarván külföldi fogságba kerülni – Győrben megszökött és gyalog hazajött Almásra. Kisvaszaron nősült, 1945-ben feleségül vette a villányi Czakó Rozáliát, akitől két lánya és egy fia született.
Zentai János gyermekei (balról): Árpád, Csilla, Tünde. Siklós, 1952
Zentai János fiatal korától tagja volt a Néprajzi Társaságnak, és számos néprajzi gyűjtést folytatott a Hegyháton, a baranyai Sárközben, az Ormánságban, gyűjtőpályázatokat nyert. Kapcsolatba került Kodolányi Jánossal, kákicsi Kiss Gézával és Fülep Lajos művészettörténésszel, Zengővárkony lelkészével. A néprajzi érdeklődés és Kodolányi révén nagy hatást gyakoroltak rá a népi írók. Kodolányit akali „száműzetése” idején meg is látogatta. Amikor odaért, az író – ínsorvadása miatt nyomorék kezével – éppen a tűzifa hasogatásával bajlódott. Apám ekkoriban anyagilag támogatta: 50 forintokat postázott Balatonakaliba, névtelenül, hogy ne legyen hová visszaküldeni. (A feladóvények máig megvannak. Havi fizetése 1200 forint volt, anyám pedig otthon nevelte a három gyermeket.)
Az 1950-es évektől részt vett a Néprajzi Múzeum és a Magyar Néprajzi Társaság egyhetes továbbképzésein, rendszeresen publikált a Népünk hagyományaiból, a pécsi Janus Pannonius Múzeum évkönyvében, az Ethnographia, az Élet és Tudomány, a Baranyai Művelődés, a Theológiai Szemle stb. hasábjain. A hivatali munka mellett 1953-tól 1965-ig a Népművészeti Intézet járási referenseként és a hagyományos kézművesek instruktoraként tevékenykedett. Nem csak a néprajz és az irodalom, hanem a különféle tudományok és művészetek is érdekelték. Általános műveltsége, széles körű tájékozottsága imponáló volt.
Rádfalva ideális terepet nyújtott a hagyományok kutatásához. Az ötszáz lelkes község szinte középkori módon létezett. Nem volt villany, kövesút, járda, orvos, vasútállomás, autóbusz (víz és gáz más falvakban sem). A református papon, tanítón és rajtunk kívül mindenki földet művelt. Számos hagyomány élt, és még működött a faluközösség. Esténként apám a családokhoz járt néprajzot gyűjteni. Sokszor engem is magával vitt. A parasztok az 1950-es évek elején a súlyos „beszolgáltatás” terheit nyögték; ha kevés termett, még a vetőmagjukat is elvették. Rádfalván azonban nem volt „padláslesöprés”, mert apám addig javítgatta a jelentések táblázatait, amíg keresztben-hosszában stimmeltek. Azért tudta megtenni, mert a közigazgatásban nagyrészt képzetlen káderek ültek, ám ez mégsem volt veszélytelen. Egyszer meghallottam, amint mondja: „Fél lábbal a börtönben vagyok”. És az emberek tudták ezt. Annak ellenére, hogy kívülről jött vezető volt, szerették és tisztelték, családunkat befogadták.
Rádfalván a népélet minden szeletét kutatta. Dolgozatokat írt a népviseletről, a gazdálkodásról, a kenyérsütésről, a disznóölésről, a tejfeldolgozásról, a mosásról, az építkezésről, a bútorzatról, a szerelem, a házasság, a halál szokásköréről, a farsangolásról és regölésről, a gyermekjátékokról, a fiatalok szórakozásáról etc. Különös gondot fordított a kultúra változásaira. A szokások és egyéb jelenségek legalább három fázisát rögzítette, a legrégibbtől a gyűjtéskorabeli állapotig.
Mosás a viszlói kanálisban, Rádfalva, 1953
Lévén három gyermeke, akiket egyetemre szánt, helyben pedig csak osztatlan iskola működött, Rádfalvát el kellett hagynia, 1956-ban elfoglalta a szomszédos Kémesen megüresedett tanácstitkári állást. Szinte azonnal összebarátkozott a református lelkésszel, Papp Lászlóval, vele együtt követtük az október 23-ai híreket a rádióban. Mindketten azonnal a forradalom mellé álltak. Apámat megválasztották a Nemzeti Tanács titkárának, a forradalom bukása után Pécsre járt állást keresni, de végül nem távolították el a közigazgatásból. Valószínűleg segített anyám öccse, Czakó András közbenjárása, aki jó barátja volt a Baranya Megyei Tanács elnökének. Az 1960-as évek elején azonban egy káder elhelyezése érdekében mégis lefokozták előadóvá. Tanácstitkárként jól gazdálkodott a község jövedelmével, amelynek zöme a tekintélyes malomból származott. Ekkor épült az új iskola és a kultúrház. Járdát, Drávapiskibe vezető salakos utat csináltatott, fasort ültetett a főutcán. Kémes fejlődött.
Szabadidejében továbbra is néprajzzal foglalkozott, 1961-től intenzíven részt vett a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtőmunkájában. Ezekben az években Kémesen meglátogatott bennünket Gunda Béla, Lükő Gábor, Olsvai Imre, Ifjú Kodolányi János (ő nemegyszer be is szállásolta magát hozzánk több napra), az író Kodolányi János és Tüskés Tibor, akikre emlékszem. Néprajzi szakkört vezetett az iskolában, hímzőkört alakított, amelyben a Papp Lászlóval együtt előrajzolt ormánsági templomi mintákat ültették át vászonra, és belőlük évente kiállítást rendeztek.
Zentai János szoros kapcsolatban állt a pécsi Néprajzi Múzeummal, amelynek sok tárgyat és adatot gyűjtött, Mándoki László osztályvezető muzeológussal és az igazgató Dankó Imrével. Ennek köszönhette, hogy amikor 1965-ben Füzes Endrét a minisztériumba helyezték, Dankó Imre fölvette és kinevezte – nem lévén muzeológusi képesítése – néprajzi főelőadónak, s attól fogva haláláig ott dolgozott muzeológusi munkakörben. Feladata volt a Baranya Néprajzi Atlasza elkészítésének fölgyorsítása, kétszázhuszonegy kutatóponton (településen) el is végezte a kérdőíves gyűjtést, fényképezést. Emellett több témában kutatott és közölt tanulmányokat, cikkeket.
Zentai János igazolványképe. Kémes, 1962
Nevéhez fűződik Ormánság határainak pontos definiálása, negyvenhárom településének azonosítása. A sok különféle irodalmi meghatározás után, ő minden egyes – ötven–hatvan – ormánságinak vélt faluban részletes szóbeli adatgyűjtést végzett, a helyi egyházi meg a megyei, püspöki levéltárakban kinyomozta házassági kapcsolataikat és egyéb mérvadó kulturális, történelmi jellemzőiket.
A múzeumi gyűjteményből földolgozta Baranya megye gazdag, általa jócskán gyarapított főkötőanyagát. Monográfiát írt a dunántúli fejfákról, a baranyai juhászatról, a regölésről, közleményt az ormánsági festett templomokról, a hegyháti néphitről. Több száz értékes tárgyat gyűjtött, köztük festett bútorokat a baranyai Sárközben és az Ormánságban. Berendezte a sellyei talpasházat és a bakócai fazekas tájházat. Tanulmányt szentelt a Bakócán élő, utolsó hegyháti gölöncsér, Sárfány Géza tevékenységének. A II. világháború után első néprajzosként ment kutatni a jugoszláviai Drávaszögbe.
Egyik fő témája, a Baranya megye magyar néprajzi csoportjainak körülhatárolása, jellemzése új szempontú, történeti-néprajzi, helyszíni, levéltári kutatás volt, amelyben a megye tíz kistáji kultúráját írta le, megjelölve a hozzájuk tartozó falvakat. A néprajzicsoport-alkotó jegyeket 13 térképen is ábrázolta. Eredményei megjelentek az Ethnographia lapjain (1978) és a Dunántúli dolgozatok önálló köteteként (1979, 2002), sajnos a térképek zömét kihagyva. Művét az MTA Pécsi Bizottsága díjával is kitüntették. „Ez a dolgozat korszerű szemléletű, új utakat nyitó, komplex módszerével és lenyűgöző elsődleges adatfeltárásával példamutató alkotás” – írta róla Andrásfalvy Bertalan (1975: 262.).
A másik kiterjedt kutatása a Kárpát-medence fejfáinak teljes körű dokumentálása és földolgozása. Létrehozta Pécsett a fejfaarchívumot, mely több mint 800 település fejfaanyagát (szöveg, fotó, rajz) tartalmazza. Abban, hogy befejezze és publikálja, váratlan halála akadályozta meg (egy fél dél-alföldi megyére nem is maradt ideje). Hatalmas munkát jelentett. Tomos segédmotorral járta be az összes hazai és határon túli magyar református, unitárius meg fejfás evangélikus temetőt. A népművészetnek, sőt a néphagyományoknak nincs még egy eleme, aminek ilyen mérvű föltárására sor került volna. (A leggazdagabb, falvankénti népiépítészet-kutatás nem nyúlt át az országhatárokon.) – A Skanzen református sírjeleit a fejfaarchívum alapján választottam ki, ahogy egy részüket Csalog Zsolt is.
Apám nem volt párttag. E téren hajthatatlannak bizonyult, például szakított egyik legjobb barátjával, a palkonyai Kovács Sándorral, amikor az belépett az MSZMP-be. Csupán Kovácsné kitartásának köszönhető, hogy idős korában megenyhült, és Pécsett, egy utcában lakva, felújította barátságukat. Kedvenc református vallását gyakorolta, vasárnaponként mindenhol és minden időben elment a templomba, noha hite elég távol állt a dogmáktól.
Nagyon alapos, rendszeres, barátságos és segítőkész ember volt, élete utolsó kilenc évében a pécsi múzeumban megtalálta igazi helyét. Szerette a várost és a városi létformát. Váratlanul halt meg, balesetben, hatvanhatodik évében. 1973. október 4-én Kovács Sándor vitte volna Pécsről motorral Drávapalkonyára. Apámnak még el kellett hoznia Werra fényképezőgépét a szervizből, ott azonban föltartották, ezért sietve kelt át a Rákóczi úton, a Zsolnay-szobor előtti, rosszul belátható zebrán, és egy fölfelé kanyarodó autó elütötte. Halántéka a járdaszegélyhez koccant, és már nem tért magához. Leírhatatlan megrázkódtatás volt, mert jobb apát és barátot elképzelni sem lehet.
A választott „szülőföld” Zentai Jánost életében és halálában is megbecsülte. Rádfalván 2005-ben emléktáblát kapott, 2016-ban Kémes szobrot állíttatott neki, előbbit Nagy Ferenc József, utóbbit Andrásfalvy Bertalan avatta föl szép ünnepség keretében. Nagyon örültünk a szobornak, ám a kő talapzatú bronzbüszt sajnos nem hasonlít rá. Mégis nagyon megtisztelő, és fölidézi beszélgetéseinket Édesapámmal a halál utáni életről.
Válogatott művei (JPMÉ :Janus Pannonius Múzeum Évkönyve):
1956 A kenyérsütés Rádfalván. Népünk hagyományaiból 1956: 52–58.
1958 Ormánsági népviseletről. Baranyai Művelődés 1958. december: 77–83.
1962 Az ifjúság szórakozásának hagyományai az Ormánságból. Művelődési Tájékoztató 1962. ápr.: 111–113.
1962 Tojáshímzés az Ormánságban. Ethnographia LXXIII. 1962: 454–458.
1963 A cúni metszőkések. JPMÉ 1963: 363–369.
1963 Ormánsági fejfák. JPMÉ 1963: 277–296.
1964 Hevesi dinnyések az Ormánságban. JPMÉ 1964: 193–204.
1965 Egy letűnt életforma utolsó képviselője az Ormánságban. A kólészó. JPMÉ 1965: 180–203.
1966 Adatok Ormánság néprajzi határának megállapításához. JPMÉ 1966: 77–128.
1967 Alsómocsoládi hiedelemmondák. JPMÉ 1967: 81–88.
1967 Fejfaarchívum Pécsett JPMÉ 1967: 241–248.
1967 Ormánsági festett templomok. Dunántúli Napló 1967. augusztus 13.
1967 A nyomórúd-lekötés eszközei Baranyában. Művelődési Tájékoztató 1967. szeptember: 142–146.
1968 Két adat Ormánság régi életéből. Almabor és almaecet készítés. – A külü. JPMÉ XIII. 1968: 185–200.
1970 Baranya magyar főkötői. JPMÉ XIV–XV. 1969–1970: 233–258.
1971 Ormánság nyugati határa és belső tagolódása. JPMÉ XVI. 1971: 199–206.
1972 Bemutatjuk a bakócai gölöncséreket. Baranyai Művelődés 1972. 4. sz.: 68–70.
1973 Bihari fejfák. Alföld 1973. 9. sz.: 56–62.
1974 Magyar fejfák 1–2. Élet és Tudomány XXIX. évf. 2. sz. 69–74, XXX. évf. 3. sz. 117–122.
1978 Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Ethnographia LXXXIX. 1962: 519–557.
1979, 2002 Baranya megye magyar néprajzi csoportjai. Dunántúli Dolgozatok (D) Néprajzi sorozat 1. Pécs
1986 A születés, a házasság és a halál népszokásai Rádfalván. JPMÉ 1985–1986: 325–343.
Főbb kiadatlan kéziratai a JPM adattárából:
1954 Népi ruházkodás és viselet Rádfalván
1954 Népi mosás Rádfalván
1954 Népszokások Rádfalván (Ormánság)
1954 Gyermekjátékok Rádfalváról
1955 Népszokások Adorjáson (Ormánság)
1955 Tejfeldolgozás Rádfalván
1955 Pünkösdjárás Gerényesen
1962 Baranya megyei juhászat
1967 Kisharsányi halotti népszokások
1970 Dunántúli fejfák (könyvkézirat)
1960–1973 A fejfaarchívum megyénként, tájanként földolgozva
IRODALOM
ANDRÁSFALVY Bertalan
1975 Zentai János 1907–1973. JPMÉ XVIII. 1973: 261–262.
2003 Ki volt Zentai János? Hagyományápoló Ormányság 2003. május 3.
H. E. (Hallama Erzsébet)
1963 Különleges szenvedély (Zentai Jánosról). Dunántúli Napló 1963. december 14.
KECSKÉS Péter
1973 Zentai János 1907–1973. Néprajzi Hírek II. 115–116.
KODOLÁNYI János, ifj.
1974 Zentai János 1907–1973. Ethnographia LXXXV. IV. 199–200.
Magyar Életrajzi Lexikon N. N.
1981 Zentai János 1907–1973. MÉLex. III. 861.
Magyar Néprajzi Lexikon N. N.
1982 Zentai János 1907–1973. MNLex. 5. 614.
Ormánsági História N. N.
2017 Ormánsági Arcképcsarnok – Zentai János (1907–1973). 2017. augusztus 30.
PESTI János
2016 Baranyai megemlékezések. Honismeret 2016/4. Zentai Jánosról: 92–93.
É. n. „Rozmaringot ültettem cserépbe”. Pécs, (2022). Zentai Jánosról: 355–362.
ZENTAI Tünde
2002 Zentai János. Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. 969.
Írta és összeállította Zentai Tünde, Szentendre, 2023
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Borítókép: Zentai János, Kisvaszar, 1939 táján
