Megtisztelő lehetőség számomra, hogy a száz éve született Dankó Imrét közgyűlésünkön megidézhetem, mert a Pulszky Társaság megkülönböztetetten fontos küldetésének gondolom az egykori múzeumcsinálókra való emlékezést.[1]
Úgy vélem, a kulturális örökséghez hozzá tartozik az örökségesítők személyére való emlékezés is, és örömtelinek gondolom, hogy 20 évvel a muzeológus életrajzi lexikon megjelenése után újabb adatbázis épül mesterségünk egykori művelőiről. Lényegesnek tartom azt is, hogy egy-egy életmű megismerése során az 1950-es, 60-as, 1970-es évtizedek múzeumügyébe is bepillantást nyerhetünk, mely időszak a vidéki múzeumok jelentős részét megalapozó és építő korszak volt. De örömmel beszélek Dankó Imréről, mert a nemzedékem számos tagjához hasonlóan, kicsit tanítványként is, évtizedekig jó szakmai és emberi kapcsolatot ápolhattam vele. Mint kortársaimnak, a neve hallatán nekem is történetek, anekdoták jutnak eszembe – köztük személyes élmények is –, amelyektől ma is felderülök, mert a majd másfél évtizede örökre eltávozott Dankó Imrét az emlékezetem máig nem engedte el. A továbbiak pozicionálása okán csupán azt az 1970-es években jószerével szállóigeként ismert vélekedést említem, miszerint kétféle múzeum van hazánkban: az egyikben Dankó Imre dolgozott, a másikban nem. (Az akkori gonoszok szerint „még nem”.)
Dankó Imre a Gömör megyei Hanváról származó édesapa, és Hajdúböszörményből a fővárosba került édesanya gyermekeként, Budapesten szültetett 1922. január 22-én.[2] Kunszentmiklóson nevelkedett, ott érettségizett. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte magyar–angol–történelem szakon, azután Budapestre iratkozott át, ahol a Bolyai Kollégium, majd az abból kinövő Györffy Kollégium alapító tagjai közé tartozott. Bár múzeumi kapcsolatai diákéveiből datálódnak, az egyetem befejezése után először tanítani ment: Hajdúnánáson, aztán Kecskeméten, Szentendrén volt tanár, majd 1950-1952 között Túrkevén gimnáziumi igazgató. Az utóbbi helyen került először múzeumi státusba 1953-ban, miután 1951-ben az ő vezetésével nyílott meg a Túrkevei Vörös Csillag Termelőszövetkezet Múzeuma, melynek első kiállítását Balassa Ivánnal készítették. Balassának bizonyára volt szerepe abban is, hogy Dankó Imre 1954-től Sárospatakon a Rákóczi Múzeumot irányította. 1956. március 15-én aztán ő fogadta Patakon új beosztottjaként a Néprajzi Múzeum éléről eltávolított Balassa Ivánt. Egy évig együtt dolgoztak, amikor Dankó előbb rövid időre Bajára a Türr István Múzeumba (1957–1958), majd Gyulára került, ahol 1958–1964 között az Erkel Ferenc Múzeum igazgatója volt.
Ez utóbbi éveket ő maga a rendkívül gazdag művelődéstörténettel és árnyaltan összetette etnikai arculattal rendelkező Békés megye megismerése okán tartotta fontosnak életpályáján. A még csaknem pályakezdő fiatal utód, Szilágyi Miklós, aki 1964-ben követte őt az igazgatói székben, 2002-ben A Dankó Imre-jelenség című írásával köszöntötte az akkor 80 éves ünnepeltet.[3] Ebből idézek részletekben egy gondolatot. „…a majdani biográfus, miután végig olvasta Dankó Imre tudományos és ismeretterjesztő könyveit, dolgozatait, cikkeit, összegereblyézte a megyei és kisvárosi újságokból az »egynapos halhatatlanságnak« szánt, a tudományt, a múzeumi munkát, a művészeket és tudósokat népszerűsítő publicisztikáját, számba vette az általa szerkesztett-menedzselt folyóiratokat, könyveket és könyv sorozatokat, már az érdemi értékelés előtt … újra meg újra álmélkodni, csodálkozni, hitetlenkedni fog. Nemcsak a szövegoldalak hatalmas mennyisége miatt (személyes bibliográfiájának tételszáma /1999. végéig/ a kétezret közelíti), a tematikai változatosság, a már-már polihisztori készségek és képességek miatt is… a gondosan argumentált dolgozatok jegyzetanyaga, a recenzált …könyvek (1999 végéig 276 kötet) hátterében felsejlő folyamatos, szenvedélyes, a nap minden percét kitöltő olvasásnak, adatgyűjtésnek, cédulagyártásnak a valószínűsítése miatt leginkább, hiszen a „szorgalmas kutatóról” kialakított klisékből a szenvedélyes eltökéltség, az önpusztító munkamánia, a szobatudós aszkézise fog érvényesneklátszani Dankó Imrére. Hadd figyelmeztessem a majdani biográfust – folytatja Szilágyi – jobban teszi, ha félredobja ezeket a kliséket. Dankó Imre ugyanis – a gyulaiak így mondták… –, a nap minden percében vagy a város utcáin lótott-futott, vagy beszélgetett (azaz: informálódott, információt továbbított, mintha csak csevegne, anekdotázna, – uram bocsá’ – pletyizne) boldog-boldogtalannal az utcasarkon, a gimnáziumban, a levéltárban, a könyvtárban, vagy ügyet intézne a tanácsnál, a népfrontban, a nyomdában. A jámbor gyulai polgár tőlem remélte tehát megtudhatni: vajon mikor volt ideje megírni a könyveit…”
Dankó Imre 1964. július 1-jén a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a Baranya megyei Múzeumi Szervezet igazgatója lett, ami a muzeológusi életpálya kiteljesedését biztosította. A pécsi évek alatt kezdett el behatóan foglalkozni a muzeológia elvi és gyakorlati kérdéseivel. A térség differenciált kulturális arculata jelentette a délszláv néprajz és művelődéstörténet témáival való foglalkozás és annak jeles művelőivel való kapcsolatteremtés lehetőségét. Az interetnikus, interkulturális érintkezések mellett ekkor került munkásságának homlokterébe a változásvizsgálat problematikája. Az ICOM Magyar Bizottságában vállalt munkája a nemzetközi konferenciákon való részvételét, a korábbi angol kapcsolatai felelevenítése révén a vezető angol muzeológusokkal való kapcsolatát biztosította. Figyelme egyre inkább a néprajz felé fordult, és Ortutay Gyula valamint Tálasi István által irányított hároméves aspirantúra után 1967-ben kandidátusi fokozatot szerzett.
A sorsa Pécsről visszavitte az általa szeretett, szakmai és baráti kapcsolatai révén jól ismert Debrecenbe, ahol 1969. július 1-jétől nyugdíjazásáig, 1983. január 1-jéig a Déri Múzeum és a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója volt. Úgy vélem, ottani tevékenységét az 1963-ban megjelent új múzeumi törvény, vagyis a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a muzeális emlékek védelméről alkotott 9. számú rendelete alapozta meg. A hazai múzeumi intézményrendszer elsődlegesen területi elvek alapján szerveződött, főleg vidéken ritkábbak voltak a tematikus gyűjtemények. A létrehozott megyei múzeumi szervezetek a muzeális közgyűjtemények nagyobb részét integrálták, és a tájmúzeumok, regionális múzeumok megszervezésének alapvető rendező elve volt a kultúra táji-történeti tagolódása. Működésük összefüggött a regionalizmussal, tudományos tevékenységük pedig a regionális tudomány problematikájával. Bár utóbbi a térrel foglalkozó társadalomtudományok közös alapfogalmait, elméleteit és módszereit foglalja rendszerbe, és azok felhasználásával vizsgálja a társadalmi és gazdasági jelenségeket és folyamatokat, aligha lehet független a történeti terek használatának és működésének komplex örökségétől.
A megyei múzeumi szervezetek megszületése a muzeálisintézmények hálózattá szervezésének időszaka volt Hajdú-Bihar megyében is. Dankó tevékenységét a Déri Múzeum épületének és kiállításainak megújítása mellett számos intézmény létrehozása, ill. újra szervezése fémjelezte. Berettyóújfalu, Hajdúböszörmény, Hajdúhadház, Hajdúszoboszló, Balmazújváros, Püspökladány, a hortobágyi Pásztormúzeum és a Galéria, Debrecenben a Holló László Emlékház, a Medgyessy Ferenc Múzeum valamint a Debreceni Irodalmi Múzeum ügye dicséri múzeumcsináló tevékenységét. A cívisváros szellemisége, a helyi múzeumügy előzményei valamint a korábbi szakmai-emberi barátságok mellett, utalnom kell itt néhány jeles munkatársára – az említés szintjén Módy Györgyre, Szalay Emőkére, Sz. Kürthy Katalinra, Varga Gyulára –, akik hitelesítették is az intézménye szakmai rangját. A fiatalabbak közül például Vajda Máriára, aki már Dankó tanítványként is készült a pályára, mivel Dankó Imre 1969-től jószerével élete végéig oktatott a Kossuth Lajos Tudományegyetemen különböző intézeteiben.1987-ben lett a tudományok doktora, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékén 1986-ban címzetes docenssé, 1992-ben pedig címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. Ő irányította a Déri Múzeumban gyakornokoskodó néprajzos-muzeológus hallgatók tevékenységét is. Saját bevallása szerint, legeredményesebben Debrecenben tudott bekapcsolódni a helytörténeti kutató és feldolgozó munkába: éveken át elnöke is volt a Hajdú-Bihar Megyei Helytörténeti és Honismereti Bizottságnak. A tudományos ismeretterjesztésben éppen úgy fontos szerepet vállalt, mint a múzeumok társadalmi támogatóinak megszervezésében.
Dankó Imre emberi és kutatói habitusából és széles körű tájékozódásából fakadt, hogy rendkívül gyorsan felismerte a különböző tradíciókban gyökerező, eltérő kulturális környezetek mibenlétét, s az abban felmerülő kutatási feladatokat, lehetőségeket. Könnyen teremtett emberi kapcsolatokat is, személyisége olykor kifejezetten elbűvölte a vele először találkozókat. Munkáiból éppen úgy, mint a vele való beszélgetésekből egyértelmű, hogy az őt inspiráló emberi kapcsolatok kihatottak egész tudományos érdeklődésének fejlődésére is. Ahogyan természetesen ő is hatott a kapcsolataiban! Szemléletmódjában és munkamódszerében szerencsésen egyesült a terepmunka – leginkább megfigyelés – a történeti források és az irodalom feltárásával. Tevékenysége jelentősen túlmutat a néprajz határán, lényegesen kitágította a hagyományos értelemben vett néprajz kereteit: az irodalomtörténet, a művészettörténet, a művelődéstörténet megszámlálhatatlan kérdésével foglalkozott.
Önálló bekezdést igényel Dankó Imre szerkesztői tevékenysége: valamennyi szolgálati helyén múzeumi kiadványsorozatok őrzik tudományszervező tevékenységének emlékét. Sárospatakon, Gyulán és Baján a Múzeumi Füzetek, Pécsett a Dunántúli Dolgozatok és a Múzeumi Körlevél. A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai című sorozatból ott töltött hat esztendeje alatt 60 kötet látott napvilágot. A Déri Múzeum Baráti Köre immár legendás tájékoztató füzetének, a Múzeumi Kurírnak az 1969-1999 közötti években 72 kötete viseli a keze nyomát. Az általa elindított könyv szériák a tudományos ismeretterjesztést és a múzeumok társadalmi bázisának építését is szolgálták. Jószerével felmérhetetlen az a sokféle inspiráció, amivel a kollégáit a tudományos munkára bíztatta, beleértve az egyetemi hallgatóit is, akiket az előadásaival és gazdag életműve példájával kötött életre szólóan a múzeumi munkához és a tudományhoz. Élete végéig folytatta tudományszervezői, szerkesztői tevékenységét: 2000-2008 között évente négy száma jelent meg Zsákán a Rálátás című helytörténeti–honismereti kulturális tájékoztatónak, aminek nem csupán a kéziratait gondozta, de a nyomdai előkészítését is maga végezte, s aminek a füzeteiben rendszeresen publikáltak a különféle múzeumi szakterületek jelesei is. Csak mosolygott a fiatal pályatárs megjegyzésén, miszerint a kiadványt nem csak maga írja, de készíti is és maga olvassa. A 2008. december 15-én bekövetkezett halálát két héttel megelőző rendezvényről még pár soros híradása szerepel a kis honismereti lap az évi 4. számában.
A gyulaiak, ill. Szilágyi Miklós által felvetett kérdés, hogy mindez mikor és miként volt elvégezgető, örökre megválaszolatlan marad. 2000-től a 2008-ban bekövetkezett haláláig a bibliográfiája mintegy 500 tétellel gyarapodott. Szinte felsorolhatatlan az általa végzett rengeteg lektorálás, a tudományos minősítési eljárások sorozatban vállalt opponensi és bizottsági tagság. Az életmű lenyűgöző mennyiségi mutatói mellett persze, jó lenne szólni annak a sokféleségében is szerves egységéről, s hogy apró elemei is organikusan működtek még az életpálya végén is. S megmutatni, hogy például a pécsi évek alatt indult délszláv érdeklődés miként szervesült Debrecenben a bolgár tanulmányokban vagy abban, hogy a város a bulgáriai Sumen testvérvárosa lett.[4] Mindez azonban messze meghaladná jelen referátum kereteit.
Debrecen és a tiszántúli reformátusság művelődéstörténetének kutatásában elért eredményeit és a Doktorok Kollégiumában végzett tevékenységét a Debreceni Református Hittudományi Akadémia díszdoktori cím adományozásával honorálta. A Pulszky Társaság Dankó Imre életművét a 2006-ban Pulszky Ferenc-díjjal ismerte el.
Dankó Imrét szakmai kvalitása és rendkívüli munkabírása kiemeli a 20. század második felének múzeum csinálói közül, jóllehet, a kortársainak szerepe is egyre inkább felértékelődik az utódokban. A közművelődés és tudományvidéki intézményrendszerének kiépülését megelőzően, – a modern, nyugat-európai értelemben vett közösségfejlesztés az 1970-es évektől bontakozott ki hazánkban –, a vidéki múzeumok a lokális társadalom és kultúra meghatározó jelentőségű szervezői voltak. Valahogy úgy, amint azt Móricz Zsigmond a miskolci múzeum kapcsán még 1935-ben megfogalmazta: „Valami él ebben a múzeumban, a múlt él. Tanárok jönnek be, szikár, szemüveges emberek, nyolcadik, tizedik fizetési osztályban s a szájukon nincs hossz és bessz, és nincsen panasz és drágaság... Ebben a múzeumban pezseg valami, ami az egész magyar közéletből hiányzik ma: teljesen absztrakt emberi értékekért való lelkesedés.”[5]
A generációmat közvetlenül megelőző miskolci múzeumi nemzedék tagjai az 1950-es, 1960-as években agyűjtés/feltárás, a bemutatás és tudományos közreadás mellett a tudományszervezés, a helytörténeti, néprajzi és nyelvjárási gyűjtésszervezés, az iskolai szakkörök, a honismereti és tudományos ismeretterjesztés, nem utolsó sorban a tehetséggondozás feladatát is végezték.Hogy az 1980-as, majd különösen az 1990-es évektől a muzeális intézmények feladata átalakult, az tárgyuk, a kultúra és a társadalom változásával, de különösen a velük kapcsolatos társadalmi elvárásokkal magyarázható. Talán nem csak én gondolom úgy, hogy a hazai múzeumügy második világháborút követő históriájában is van mire, és van kikre emlékeznünk.
Lábjegyzet:
[1] Előadásként elhangzott a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület közgyűlésén, 2022. május 30-án.
[2] Dankó Imre: Önéletrajz. In Dankó Imre munkásságának repertóriuma (1944-1996), 7-13. Összeállította: Nagy Jenő. Debrecen, 1997.
[3] Szilágyi Miklós: A Dankó Imre-jelenség. In Az én Gyulám. Az 1960-as évek gyulai múzeuma, 98-101. Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltára. Gyula, 2021.
[4] A Bolgár Tanulmányok című sorozatnak négy kötete jelent meg 1974-1983. között, Dankó Imre szerkesztésében, a Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei sorozat 26., 29., 37. és 41. köteteként.
[5] Leszih Andor: Móricz Zsigmond és a Miskolci Múzeum. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 1956. június, 1-4. Miskolc, 1956.
Borítókép forrása: civishir.hu
