Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
Csiszár Árpád 1912. március 8-án született Fülesden. Másfél éves korában került a szintén Szatmár vármegyei Szamostatárfalvára, ahol édesapja, idősebb Csiszár Árpád aztán 42 évig szolgált református lelkészként. A falusi környezet és közösség, melyben felnőtt és ahová időről-időre visszatért, alapjaiban határozta meg egész későbbi életét és tevékenységét.
Gimnáziumi tanulmányait magánúton, valamint Sárospatakon és Debrecenben végezte. Érettségi után a debreceni Tisza István Tudományegyetem teológiai karára jelentkezett, habár először bölcsésznek akart menni, természetrajz–földrajz szakra. Az egyetemen nem csak teológiai tanulmányokat folytatott, hanem széles érdeklődési körének megfelelően például nyolc féléven keresztül hallgatott filozófiai előadásokat, és rendszeresen dolgozott a földrajzi szemináriumban is.
Miután az egyetemen régészeti tanszék is nyílt, amelynek Roska Márton volt a professzora, Csiszár Árpád az ő óráit, előadásait is látogatni kezdte. Sőt, ezekből kollokvált is. Az egyetem elvégzése után is kapcsolatban maradtak. A '30-as években ismerkedett meg Sőregi Jánossal, a debreceni Déri Múzeum igazgatójával is. A nyári szünetekben Csiszár Árpád az édesapja bérelte területen halászott, a Szamoson. A folyó partján rendszeresen előkerültek cserepek, obszidián darabok, pengék. Ezeket összegyűjtötte, és pontos jelentést, leírást adott róla Sőreginek. Ezek után, amikor Sőregi a panyolai ásatásokat végezte, Csiszár Árpád egész hetes csónakkirándulást szervezett számára. E tanulmányutat Sőregi megírta A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson címmel.
1937-ben Csiszár Árpád – több más fiatallal egyetemben – egy helyi folyóirat elindítására vállalkozott, amely elsősorban Szatmár és környéke irodalmával, közéletével, kultúrával és politikával, tanulmányokon keresztül a népélettel kívánt foglalkozni. Ez volt a Hármashatár. Ebben jelent meg a Szapulás c. tanulmánya (Hármashatár, I. évf. 5-6. szám. 1938, 72–75.). 1938-ban, Kölcsey halálának 100. évfordulóján, az országos centenáriumi ünnepségek évében – a megemlékezés-sorozatot mintegy megkoszorúzandó –, elhatározták, hogy újratemetik a költőt. Az Országos Kölcsey Egyesület a megye alispánján, Streicher Andoron keresztül arra kérte fel Csiszár Árpádot, hogy archeológus szakértőként vegyen részt Kölcsey Ferenc exhumálásában. A munkáról Csiszár Árpád kézírásos feljegyzéseket készített, majd cikket közölt (Kölcsey exhumálása. Hármashatár, I. évf. 7-8. szám. 1938, 132–134.).
Később azonban egy olyan cikket írt a folyóiratba (A keresztről. Hármashatár II. évf. 1-2. 17–18.), mely finoman fogalmazva nem állt összhangban a korabeli politikai kurzus értékrendjével. Ezzel, úgymond, „elvágta magát”, mind a publikálás terén, mind a saját egzisztenciája szempontjából. Nehéz, küzdelmes évek következtek – sok-sok nélkülözéssel. Segédlelkész lett Bátyúban, majd Nádudvaron. Az utóbbi helyen például fonó-szövő tanfolyamot szervezett a fiataloknak, valamint megismerkedett a fekete kerámiával.
Megházasodott, majd Halmiba került. Innen járt át Kisbábonyba tanítóskodni. A falukutató mozgalom hatására feljegyzéseket készített a helyi gyermekekkel: mit ettem ma, mit csináltak ma szüleim-testvéreim, mi szeretnék és mi nem szeretnék lenni, mit szeretnék enni stb. Somkerék, majd Magyarköblös következett, aztán újra Szamostatárfalva. Eközben folyamatosan figyelte, rögzítette a népélet adatait, régészeti terepbejárásokat folytatott, geográfiai megfigyeléseket tett. Mindezeket levelezés útján megosztotta az adott tudomány jeles képviselőivel.
A szatmári Mérk után a beregi Tákos falu következett, ahová már rendes lelkésznek választották meg. Itt szabadidejében felderítette a környék régészeti lelőhelyeit, valamint – többek között – lerajzolta a(z akkor még nem) híres 18. századi paticsfalú templom kazettás mennyezeti díszítéseit. 1954-től Gergelyiugornyán szolgált. Próbálkozott az egyházmegyei iratok, műemlékek rendbetételével, feldolgozásával, de segítséget nem kapott. 1962-ben aztán megtörtént a csoda, avagy ami elrendeltetett – beteljesedett. 1962 telén Nyíregyházán, papoknak szervezett ún. „fejtágító” után elkísérte egy lelkésztársát Csallány Dezső megyei múzeumigazgatóhoz. Aki számára igen gyorsan kiderült, hogy ez a kis falusi pap meglehetősen „képben van” régészeti témákban. Ekkor kezdték kiépíteni a megyei múzeumi hálózatot. Alkalmasnak látta Csiszár Árpádot arra, hogy bekapcsolódjon a múzeumépítő munkába. 1963. március 1-jével szerződést kötöttek a múzeum szervezésére.
Hatalmas kedvvel és energiával látott neki a múzeumépítésnek. Megindult a gyűjtőmunka, elkezdődtek a régészeti terepbejárások és leletmentések. És ezzel párhuzamosan a feldolgozás, a tárgyak leltározása is. Még az első évben 1.495 saját gyűjtésű tárgyat vett nyilvántartásba, és még azt a 160 darabot is, amelyet Babus Jolán vásárosnaményi tanárnő gyűjtött össze a néprajzi szakkörével az 1950-es években. A régészeti terepbejárásokról szabályos jelentéseket készített, melyeket elküldött a Magyar Nemzeti Múzeumnak is. Ennek köszönhetően Korek József főigazgató-helyettes már 1963 őszén kiszállt a területre, végigjárta a bejelentett lelőhelyeket, és ásatást is végzett Kisvarsányban. Így került be a múzeumba az egyik legértékesebb leletegyüttes, a bronzkori raktárlelet, a kisvarsányi neolitikus anyag, és több más értékes régészeti lelet. 1965-ben kezdte feltárni Csallány Dezső a híres I–V. századi beregsurányi fazekas telepet, Csiszár Árpáddal közösen. A jellegzetes pecsételt díszítésű kerámiaanyag, és a díszítéshez használt szerszámok mind a Beregi Múzeum gyűjteményét gyarapították.
A néprajzi gyűjtemény kialakításánál nagy hangsúlyt helyezett a gazdálkodási és háztartási eszközök minél szélesebb körű gyűjtésére. De gyűlt a viseleti anyag, kerekedett a textilkollekció – évente akár 100-150 darabbal is. A népi táplálkozás eszközkészlete, a fonás-szövés, a kézműipar szerszámai, a cserépedények mind-mind egyre növekvő számban feszítették szét a nagyközségi tanácstól múzeumi célra kapott légoltalmi pincék falait. Az épületprobléma 1969-ben oldódott meg. Felépült az új MSZMP-székház, felszabadult az eddigi pártbizottsági épület, dr. Máthé Béla földbirtokos egykori kúriája. Ezt kapta meg az 1965 óta működési engedéllyel rendelkező Vásárosnaményi Tájmúzeum. (Csiszár Árpád nagy fájdalmára csak 1975-ben lett az intézmény neve Beregi Múzeum.) Az első állandó néprajzi kiállítás forgatókönyvét Morvay Judit és a múzeumalapító jegyezte A beregi Tiszahát népművészete címmel.
De az élet nem állt meg – és a gyűjtés sem. A régészeti ásatásoknak köszönhetően 1966-ra már meghaladta a 11.000 darabot a beleltározott régészeti tárgyak száma. A néprajzi gyűjtemény sem maradt le, de Csiszár Árpád a tárgyakban is az embert kereste: az életmódját, a racionalitását, a tárgyalkotó leleményét, az esztétikumra való törekvését. A tárgygyűjtés mellett már 1964-től megindult a terepen az adatközlések felvétele, melyek a múzeum adattárát gazdagították, és megteremtették az alapját a későbbi publikációknak, és egyúttal a további kutatásoknak is. A múzeum, vagyis Csiszár Árpád segítő kezektől fényképezőgépet és magnetofont kapott. Így tudta összegyűjteni özv. Ducsi Józsefné meséit, a makkoltató kondások életének részleteit, adatait, vagy a paraszti ökörtartás körülményeit. Ebből születtek aztán a cikkek: pl. A beregi sertéstenyésztés (Ethnographia LXXXII. 1971, 481–496.), Sertésmakkoltatás az északkeleti erdővidéken (Agrártörténeti Szemle XVI. 1974, 234–246.), Az ökörtartás a Szatmár-beregi kisparasztság életében (JAM Évkönyve XV–XVII. 1972–1974, 134–154.).
Aratáskor, Ujváry Zoltán felvétele
Mint folyamatosan és aktívan szolgáló lelkipásztornak – ne feledjük, Csiszár Árpád „félállásban”, félig-meddig „társadalmi munkában” végezte múzeumalapító és múzeumvezetői munkáját – hivatásából adódóan könnyebben nyíltak meg az adatközlő falusi emberek. Így sikerült fontos és alapvető ismeretanyagot összegyűjtenie a népi hitvilág témakörében. Ezek olyan cikkekben, tanulmányokban manifesztálódtak aztán, mint pl. A hazajáró lélek (JAM Évkönyve VIII–IX. 1965–66, 159-201.), Gyógyítás emberkoponyával Beregben (Ethnographia LXXVI. 1965, 602–603.), Szemmelverés és igézés (JAM Évkönyve XI. 1968, 161–179.), A halál oka kelevény (JAM Évkönyve XII–XIV. 1969, 93–98.). A vallási néprajz területén különösen foglalkoztatta az ún. székrend-probléma, vagyis annak a gyakorlata, hogy a társadalmi pozíció hogyan jelöli ki a közösség tagjainak helyét a templomi ülésrendben: A régi nemzetségi rend a Felső-Tiszavidéki templomokban és temetőkben (Vallási Néprajz. 1985, 157–199.), Székrend a Felső-Tiszavidéki templomokban és kapcsolata a temetővel (Confessio, 1985/4. 43–51.).
A klasszikus néprajzi terepmunka mellett neki egyházi emberként kincsesbányának minősülő forrásai voltak az egyházi anyakönyvek, jegyzőkönyvek, de akár az egyéb gazdasági feljegyzések, összeírások a múltból. Pótolhatatlan adatokkal szolgálnak ezek a dokumentumok a népi gazdálkodás, az eszközhasználat, a viseletek, a társadalmi berendezkedés, a szokások stb. tekintetében. Ahol elfogy a tárgyi anyag, az egyéni emlékezet, a szóbeli hagyomány, ott a történeti-néprajzi üres foltokat egzakt módon töltik ki a kéziratos emlékek. Ebben a módszerében követőkre is lelt, példáját mások is eredményesen tudták használni, különféle témákban bizalommal és alázattal fordulva a múzeumi, levéltári, egyházi írásos anyagokhoz. Ezen források feldolgozása is nagyban hozzájárult olyan témák kutatásához és feldolgozásához, mint a beregi erdőhasználat, a Felső-Tisza-vidék pálinkafőzése és felhasználása, vagy az áldomásivások gyakorlata és mértéke egy beregi falu, Tákos életében a 19. század fordulóján.
Még 1964-ben elkezdi gyűjteni a temetési szokásokat, különös tekintettel a halott siratására, a túlvilág és az élő világ kapcsolatára. De gyűjtötte a régi beregi elemi iskolákhoz kötődő eszközöket, tanszereket – melyek megvetették az alapját a Beregi Múzeum iskolatörténeti gyűjteményének és kiállításának. A kezdetektől foglalkoztatta a „beregi” néven kereskedelmileg is befutott keresztszemes hímzés eredete, motívumkincsének feltételezett forrása. A nagy gondossággal és mennyiségben összeszedett textilanyag és annak feldolgozása mutatta meg aztán a kétféle hímzés – az eredeti, népi és az egyleti-háziipari – különbözőségét, eltérő eredetét.
Sokan megrökönyödve figyelték a szakmából is, mikor Csiszár Árpád bevitte a múzeumba az első öntöttvas tárgyakat, lévén azok leginkább a nemesi és polgári háztartások eszközei. De aztán látva ezen gyűjtemény kuriozitását és fontosságát, a korábbi „szűkkeblűség” eltűnt a fanyalgók részéről, néprajzi és iparművészeti (és -történeti) szempontból is elnyerte méltó helyét az öntöttvas a muzeológiában. Ennek nyomán pedig valóságos reneszánsza következett be a művészi és háztartási vasöntvények gyűjtésének. (És anekdoták születtek a múzeumos papról, aki régi rossz biciklijén karikázva viszi be a vaskályha szelvényeit az intézménybe.)
Címszavakban felsorolni is nehéz lenne, miféle témákba vetette még bele magát a múzeumalapító. De összegezve megállapíthatjuk – ő maga vallotta –, hogy a múzeum számára teológiai alapon volt egyfajta szolgálat. Csiszár Árpád munkálkodása, élete lényege – Dániel próféta szavaival – „szolgálni örömmel és tiszta szívvel”.
Önálló kötet:
Szájról-szájra. Népi tudás és hiedelem Beregben. Debrecen, 1984
A beregi népélet. Néprajzi tanulmányok. Debrecen, 1998
Néprajzi emlékek Beregből és Szatmárból (15 néprajzi tanulmány. Válogatás a Beregi Múzeum Adattárából), Debrecen, 2002
Társszerzőségben (Felhősné Csiszár Saroltával):
A beregi népi textíliák lexikona. Debrecen, 1983
Szolgálni örömmel és tiszta szívvel. Beregben leltem otthonra. Vásárosnamény, 2006
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
