AZ ÉV KIÁLLÍTÁSA 2023 díjat november 14-én adják át a BTM Vármúzeumában. A Pulszky Társaság 2010-ben alapította a címet, mellyel évről-évre muzeális intézmények kiállítások megvalósításában megnyilvánuló tudományos felkészültségét, kreativitását, a közönséggel való kapcsolatteremtő képességét jutalmazza, egy múzeum állandó vagy időszaki kiállítását kiválasztva. Idén két kategóriában folyik a megmérettetés, 10 millió forint alatti illetve feletti bekerülési költségű állandó vagy időszaki kiállítások pályáznak az elismerésre. Virtuális kiállítás kategóriában nem érkezett olyan pályázat, amelyet a bizottság jelöltségre javasolt. A 16 jelölt már csak arra vár, hogy a díjátadón fény derüljön az eredményre. Addig is ismerjük meg őket, drukkoljunk nekik!
Lássuk most a 10 millió forint feletti bekerülési költségű kategóriából a TeTT – Megtört progresszió (1968 – 1975) című időszaki tárlatot. A szombathelyi Savaria Múzeum kiállításának tartalmáról, szemléletmódjáról, látványáról Mányi István perspektíváján kaphatunk képet.
A kiállítás messze túlmutat Szombathely város határain, mondhatni, korszakos megnyilvánulás ez.
A progresszió, amelynek megtöréséről itt szó esik, az az egyetemes magyar művészet egyszeri és megismételhetetlen teljesítménye. Az, hogy a narratíva zenei vezérfonalra szerveződik, kifejezi a történetnek egy új, ifjú nemzedékhez kötődését. Hangrobbanás ez a produkció, és hogy mindez a politika fogságában szerveződött, az honi tájainkon túl is egyedüli.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a brutális megtorlás évei következtek. A megszálló szovjet katonai és politikai hatalom árnyékában az MSzMP és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány győzelmi torát ülte.
Hallgattak a Múzsák.
Az 1961-es részleges amnesztia az enyhülés kezdeteit jelentette, de messze voltunk még az „aki nincs ellenünk az velünk van” nyitányától. Amikor az ember betűt vet, az a szubjektum kötelékében történik, és amikor ez a kiállítás a progresszió megtöréséről beszél, ismerni kell annak minőségi tartalmán túl születésének körülményeit, időpontját, a személyes kötődésekkel együtt.
Én 1962-ben kezdtem egyetemi tanulmányaimat. Ez év októberében tankörtársammal kocogtunk – elkerülendő a hosszú sorállást – a Műegyetemtől a Bercsényi utcai Építész Kollégium menzájáig, amikor azt találta nekem mondani, hogy az Ifjúsági Magazinban van egy fotó egy angliai zenekarról, és a fiúk haja pontosan olyan, mint a tied. Nos, ők voltak a Beatlesek. Mielőtt még ismerhettem volna őket, felvállaltam a politika által rájuk aggatott, hosszúhajú zenebohóc bélyeget. A sárga tengeralattjáró csak ráadás volt, és megerősítést igért.
Nem kellett sokáig várnunk arra, hogy a kollégium nagytermének színpadán megjelenjen az Illés-együttes, majd kisvártatva a reveláció erejével hatott Szörényi Levente csatlakozása.
Ha ma társaságban elmesélem, hogy barátaimmal az Erzsébet-híd budai hídfőjénél az Olympia presszó/bárban, későbbi helyükön a Béke hotelben alkalmanként hallgattuk a Vukán György, Kovács Gyula, Pege Aladár triót ... Nos, korosztályom számára így kezdődött a progresszió.
1968 kétarcúságában jelen volt az Új Gazdasági Mechanizmus rövid tündöklése, majd bukása, az 1968-as ifjúsági mozgalmak szerte Európában, a Prágai Tavasz és Csehszlovákia megszállása is.
De a zenekarok hálózatának térképére ekkortól kerültek fel a beat, a jazz, a rock és kevéssel később az autentikus népzenét játszó együttesek. Láthattuk a Szovjetunióban betiltott filmet, a Csillagosok, katonákat Jancsó Miklóstól, Budapestre jött a Vasarely kiállítás (helyszinként én a Szépművészeti Múzeum Ion Csarnokára emlékszem).
Szerepelt már Cseh Tamás és Dés László, jöttek a Könyvhetek, a Táncdalfesztiválok, a Jazz Fesztivál.
Jazz klubok alakultak, 1972-ben Ráduly Mihály I. díjat nyert Montreaux-ben.
Színen volt már Szakcsi Lakatos, Babos, Kőszegi, Deli és Másik János, a fotóival Korniss Péter, verseivel Csoóri Sándor, a megújuló néptánc köréből Novák Ferenc, a Tata.
Zenélt a Kex, a Mini, a Syrius Orszáczkyval, a Rákfogó, Ráduly Mihály emlékezése szerint: „nem eladni szeretnénk a zenét, hanem játszani”. Itt volt a free jazz és a zseniális Szabados György, hangolt már a táncház mozgalom hajnalán Halmos Béla, Sebő Ferenc és Éri Péter. Szabadosék megnyerték a San Sebastian-i jazzverseny nagydíját. Új szelek fújtak a film, az irodalom, az építészet, a képző- és iparművészeti ágak, a grafika, a festészet területén is. Láthattuk Mészáros Mártát is (Széplányok, ne sírjatok), Szomjas György dokumentumfilmjeit, és működött a Balázs Béla Stúdió.
Olvashattuk Esterházyt („az Igen és a Nem számomra nem perspektíva”). Színészfejedelmekkel újult meg a színjátszás, 1970-ben megszületett a 25. Színház („hivatásosnak amatőr, amatőrnek hivatásos”), és gombamód szaporodtak az egyetemi, az amatőr és a vidéki színpadok.
Ekkor robbant be Makovecz Imre az organikus építészetével. Sorra jelentek meg a Film Klub, a Pécsi Műhely, a Szombathelyi Fal és Tértextil Biennálé, a Fiatal Művészek Stúdiója, a Bercsényi Klub, az Iparterv kiállítások Erdély Miklóssal, a neoavantgard, az akcióművészet fontos és egyik legsokoldalúbb képviselőjével, heppeningek Altorjai Sándorral és Szentjóbi Tamással. Megalakult az Ifjúsági Iroda Pécsett Csete György vezetésével, tulipános házakkal. „Nagypanelből soha nem lesz kodályi vagy józsefattilai mű, csupán tévedés. A tévedést pedig korrigálni lehet és kell” jött a ledorongolás azonnal Major Mátétól és legott a közösség szétverése.
1973-as betiltásáig működött még a Balatonboglári Műterem Galántai Györggyel, Csutoros Sándorral és más „békétlenkedőkkel”.
1972-től mind élesebb támadások érték szovjet részről az Új Gazdasági Mechanizmust. Következő évben jött az Aczél György által meghirdetett TTT, a Támogatni, Tűrni, Tiltani kultúrpolitika. Helsinkiben volt Európai Enyhülési Konferencia, de volt olajár-robbanás is. Itthon elbukott a Fock - Fehér - Nyers által képviselt gazdaságpolitikai alternatíva.
Idevágó idézet Fehér Lajostól: „Azt tudtam, hogy a Politikai Bizottságban létezik a reformista és a nosztalgikus, csak azt nem tudtam, hogy mindkettőnek az „Öreg” a vezetője.” Ez volt ám Kádár János igazi „Kállai kettőse”. Az 1960 -70-es évek progresszióját törte meg a politika és az államhatalom. Korszakos értékek ezt követően jutottak búvópatak sorsra. Pályatévesztésünk máig hatóan végzetesnek bizonyult.
A kiállítás ezt a sodrást mutatja be hiánypótlóan és hitelesen, hatalmas sajtó és fotóanyaggal illusztrálva, önmagában is alkotásértékű grafikai megjelenítéssel. Az utóéletet minősíti a kiállítás helyszínén néhány napja rögzített beszélgetés Jordán Tamással, a szombathelyi Weöres Sándor Színház volt igazgatójával.
Ez a magas színvonalú kiállítás, amely egy generáció szabadságvágyát és annak letörését mutatja be, minden korosztály számára jelenthet értékleltárt és értékválasztást.
Mányi István
Ybl-díjas építész
