„A szépség megmenti a világot” – idézik gyakran Dosztojevszkijt, bár a mondat valódi jelentése máig viták tárgya. A nyugati esztétikai gondolkodás történetében a szépség, hol az ideális forma, hol az igazság érzéki megjelenése, hol pedig a harmónia és a rend tapasztalata volt. Platón számára a szépség az ideák világába vezető út, Kant számára az érdek nélküli tetszés forrása, a kortárs antropológia azonban arra figyelmeztet, hogy a szépség soha nem pusztán esztétikai kategória. A szépség kulturális tudás, társadalmi gyakorlat és identitásképző erő. A szépség: a bennünk élő különleges pillangószárnyú illanása, az idővel dacoló riadása, kapcsolat ember és ember, ember és közösség, múlt és jelen, élők és elődök között. A szépség: kapcsolat természet és kultúra között.
Ilyesféle felismerésből indul ki a budapesti Néprajzi Múzeum új időszaki kiállítása, A szépség rítusai – Tolldísz és testfestés Amazóniában, mely a mebengokre – a külvilág által kajapóként ismert – amazóniai őslakos közösség szépségfogalmát mutatja be egy rendkívüli antropológiai archívum segítségével. A tárlat a belga kulturális antropológus, Gustaaf Verswijver közel fél évszázados kutatómunkájából válogat, melynek eredményeként több mint 47 ezer fénykép, mintegy 90 óra videofelvétel, hangarchívum, kutatási jegyzetek és közel 400 tárgy került a múzeum gyűjteményébe. Szeljak György főkurátor szerint a kiállítás előkészítése során hamar világossá vált, hogy a portfólió különlegessége nem csupán információs gazdagságában rejlik: „Azt láttuk, hogy ezeknek a fotóknak a többsége több, mint egy antropológiai vizuális jegyzet. Nagyon sok olyan képet találtunk, ahol valamilyen bensőséges és szubjektív viszony mutatkozik meg, olyan képeket, amelyek mögött egy ötven éven át épülő kapcsolat története áll.”
Ezért a kurátori koncepció - ami Szeljak György, Csorba Judit Dorottya és Danó Vera Orsolya közös munkáját dicséri - nem pusztán az amazóniai testdíszítés és rítusok bemutatására vállalkozott, hanem egy kulturális találkozás történetét is meg kívánta mutatni: hogy miként alakul át az antropológus pozíciója a kívülálló megfigyelőből a közösség bizalmát élvező résztvevővé. A kiállítás - melynek alcíme Egy antropológus tekintete is lehetne - egyik legfontosabb erénye, hogy nem csupán a szóban forgó kultúrát mutatja be, hanem magát a megismerés folyamatát is. Amiként Szeljak György fogalmaz: „A fotók ebben a kontextusban egy-egy találkozás, interakció történetét, köztes helyzetét mesélik el. Az egyik oldalon a nyugati kutató, aki birtokolja a képrögzítés eszközét és így képes megörökíteni a pillanatot. A másik oldalon a kajapó indiánok, akik elfogadják a kutató és a fényképezőgép jelenlétét, miközben a tekintetükkel, viselkedésükkel, öltözködésükkel befolyásolják, hogy mi jelenik meg a képen.” A tárlat első egysége ezért magát a kutatót helyezi fókuszba. Nem véletlenül. Gustaaf Verswijver 1974-ben érkezett először Brazíliába, és azóta generációkon átívelő kapcsolatot alakított ki a közösséggel. Kutatói pozíciója fokozatosan alakult át személyes kötődéssé, hogy végül már ne csak egyszerű megfigyelőként legyen jelen, hanem a közösség befogadott tagjaként. „A legnagyobb család fogadott örökbe a faluban – mesélte a kutató a kiállítás megnyitóját követően - sok ember, akit a képeken látunk, a családommá vált.” Ez a különös bizalom, ez a lélektől lélekig húzódó kötelék, ez az otthonos szimbiózis a fotókon is érzékelhető: a tudományos objektivitás, a dokumentálás törekvése mellett a közelség, a bensőségesség és a kölcsönös elfogadás is jellemzője a képeknek.
Az antropológiai fényképezés története hosszú ideig a kulturálisan idegen másság bemutatásának története volt. A gyarmati korszak vizuális öröksége azonban arra is figyelmeztet mindannyiunkat, hogy a fénykép hatalmi viszonyokat is rögzíthet, sőt, újratermelhet. A kiállítás egyik legfontosabb kérdése éppen ezért az, hogy miként válhat a fotográfia a kölcsönös megismerés eszközévé. Verswijver szerint a válasz a bizalomban rejlik. „A kajapó nyelvben a fényképezés szó szerint azt jelenti: elvenni valakinek a lelkét. Ezt nem teheted meg, ha az emberek nem bíznak benned.” A portrék ezért aztán nem az egzotikus „másságot” mutatják be, hanem konkrét személyeket, barátokat, családtagokat, szeretetteket, szeretteket. Olyan embereket, akik visszanéznek a kamerába, vissza, a kamera mögé, ahol Verswijver kedves, türelmes, csendes, megértő, tiszteletteljes tekintetét tudják, hogy később a történeteik tovább élhessenek - a kutató emlékeiben csakúgy, mint e hatalmas archívumban. A fotográfia így a kapcsolat eszköze, a híd maga, a másik látása-érzése-felfejtése, a lélek olvasása, hallgatása, tenyerünkbe emelése. Megszentelt találkozás a lencsén innen és túl – és ez a kajapók esetében különös tisztesség, szakrális egység, amit csak kevesek érdemelnek ki.
Erről tanúskodnak a test rituális díszítéséről készült képek is, melyek mindegyike olyan őszinteségről, olyan kendőzetlen egyszerűségről, olyan bizalomról mesél, melyet látva, vissza kell nyelnünk könnyeinket, melyek különben már az első pillanattól kikívánkoznak, és ez így is marad, míg a Néprajzi Múzeum első emeletén barangolunk, a színekkel átszőtt terekben, a tágra nyílt szemek labirintusában, a tollak és fejdíszek falakra szegezett rituáléiban. A kiállítás központi témája ugyanis a test díszítése: merthogy a mebengokre társadalomban a festések, az ékszerek nem egyszerű dekorációk, hanem egy szimbolikus nyelv elemei, amelyek mítoszokra, történetekre utalnak, afféle kulturális szövegek. Azok történetei, akik viselik őket, és Verswijver kutatásainak egyik legfontosabb felismerése éppen az volt, hogy a feldíszített test, mint kommunikációs felület, mesél. „Meg kellett tanulnom olvasni a testet, a díszekből következtetni lehet arra, hogy valaki melyik családhoz tartozik, milyen kapcsolatai vannak, milyen örökséget hordoz.” A testfestés és a tollviselet egy összetett társadalmi nyelv részei, a minták és a színek közösségi tudás őrzői, a szépség ebben az értelemben pedig nem egyéni önkifejezés, hanem szükségszerű társadalmi kommunikáció.
A tárlat ezt a vizuális nyelvet mutatja be részleteiben: a testfestékek anyagaitól kezdve a tolldíszek készítésén át egészen a szertartásokig. Mert a kiállítás címében szereplő szépség fogalma a mebengokre kultúrában jóval többet jelent, mint esztétikai megjelenést. Szeljak György erről így mesélt: „A kulturálisan meghatározott szépség megjelenítése egyet jelent az identitással és a közösség fennmaradásával. A hagyomány, a kultúra és a közösség egységének megőrzésével.” A legnagyobb ünnepek a névadó szertartások, melyek hetekig, hónapokig is eltarthatnak, melyeken azok a gyermekek, akik megkapják úgynevezett „szép neveiket”, a közösség figyelmének középpontjába kerülnek. Verswijver számára éppen ez a közösségi befektetés jelenti a szépség lényegét: „A szépség abban rejlik, hogy az egész közösség két vagy három gyermekért dolgozik hónapokon keresztül. Táncolnak, énekelnek értük. Ez a kajapó társadalom valódi szépsége.” Ebben az értelemben tehát a szépség nem tárgy, nem forma és nem látvány, nem esztétikum és nem viszonyítási rendszer. A szépség társadalmi cselekvés. Egy közösség önmagát megerősítő aktusa. Kollektív rítus és emlékezet.
A 2027. januárjáig látható kiállítás egyik legizgalmasabb rétege a tollak szimbolikája. A mebengokre emberek ünnepeiken ugyanis „tollas emberekké” válnak, mely átváltozás során a tollak nem egyszerű díszítőelemek, hanem mitológia, kozmológia, transzcendens tudás hordozói, őrzői, médiumai. „Amikor teljes díszben vannak, madáremberekké válnak – meséli a belga kutató -, mert úgy tartják, a sámánok madarakká alakulnak, amikor kapcsolatba lépnek a szellemekkel. A tollak ezért segítik a gyermekeket a veszélyek, a nehézségek, a küzdelmek során.” A szépség tehát itt a transzformáció eszköze, a természetből és a természetben élő szellemektől kapott nevek, dalok, tárgyak „megszelídítésének” és kulturális keretek közé helyezésének módja, törekvése és vállalása.
A szépség az antropológia számára kultúrafüggő, eltérő, hogy egy adott közösség mit és miért tekint kulturálisan szépnek, éppen ezért a kiállítás célja, hogy egyszerre próbálja megmutatni a kajapó közösség belső szépség fogalmának rétegeit, illetve a fényképező antropológus szándékát. Az előzőt a kajapók a mereremetx kifejezéssel jelölik, melybe beletartozik a névadó rituáléik során alkalmazott testdíszítés, a szertartások megfelelő módon történő végrehajtása, a dalok és a táncok helyes előadása, valamint az a közös szándék, hogy a természetből kapott, ezért veszélyes neveket, dalokat a közösség a rítus során szocializálja és a kultúra részévé tegye. E belső szépségfogalom mellé kínálja a kiállítás az antropológus szándékát, mint nyugati tekintetet, melyen ezt a szépség-fogalmat bemutatja, lefordítja számunkra - szükségszerűen nyugati esztétikai kritériumok alapján. Így a fényképek valahol ennek a két szándéknak, szépség-fogalomnak a találkozásai is.
A sokolvasatú, a szépség narratívájának számos attribútumát kínáló kiállítás olyan analitikus, intézménytudatos, önreflexív kérdéseket, erkölcsi dilemmákat is felvet, minthogy vajon kié az archívum. Verswijver meglátása szerint az általa készített felvételek végső soron azokhoz tartoznak, akik lehetővé tették a létrejöttüket, mint mondja: „Egyszer eljön majd a nap, amikor azt kérdezik: hol vannak a fotóink, hol vannak a hangfelvételeink? Akkor a múzeumra fogok mutatni.” A kutató felidézi egy mebengokre férfi szavait, aki egyszer azt mondta neki: „Te vagy a mi könyvtárunk” – és a gondolat egyszerre megható és súlyos, megágyazva az állításnak, miszerint az antropológus nem csupán megfigyelő, hanem közvetítő, emlékezetőrző és felelősséggel tartozó, felelősséget vállaló partner, a múzeum pedig, ebben a kontextusban emlékezethely. Örökséggyűjtemény. Szeljak György szerint éppen ezért a Néprajzi Múzeum következő feladata az lesz, hogy az archívumot a forrásközösség számára is hozzáférhetővé tegye, hogy a kajapók megismerjék a saját történeteiket, a saját történelmüket, melyet egy nyugati kutató teremtett számukra – azzal, hogy meglátta őket, meghallgatta őket, megértette és dokumentálta őket.
Az antropológia szépsége. Ezt a felfedezést is kínálja számunkra a kiállítás, melynek végén a látogató könnyen ráébredhet arra, hogy a szépség kérdése valójában nem az amazóniai indiánokról szól. Hanem rólunk. Mindannyiunkról. Arról, hogy mit tekintünk szépnek és miért. Hogy egyéni ízlés mentén engedünk vonzásoknak vagy közösségi értékek nyomán? És arról, hogy miként kapcsolódik össze a szépség az emlékezettel, a hagyománnyal és az identitással, és miért lehet fontos mindebben az értő, külső tekintet, az egyszerre objektív és megható módon szubjektív rálátás pillanatokra, sorsokra, lelkekre? Míg a nyugati filozófia hosszú ideig a szépséget az egyén esztétikai tapasztalataként értelmezte, addig a mebengokre világkép szerint a szépség nem elsősorban látvány, hanem kapcsolat. Kapcsolat emberek között, kapcsolat a közösséggel, kapcsolat a múlttal és a természettel. Így válik különösen jelentőssé a kiállítás egyik kimondatlan üzenete: a szépség nem valamiben van, amit nézünk. A szépség abban van, amit együtt hozunk létre, így válhat a kiállítás tapasztalata a kulturális antropológia egyik legfontosabb tanulságává is: a másik ember megértése maga is a szépség egy formája.
A szépség kapcsolat. Kapcsolat ember és ember között. Ember és közösség között. Kapcsolat múlt és jelen között. Élők és elődök között. Kapcsolat természet és kultúra között. Csakis ebben a szövegkörnyezetben válhat megrendítővé az, ahogyan Verswijver a saját hangfelvételeiről mesélt: „Néha majdnem elsírom magam, amikor meghallgatom őket. Eszembe jutnak az esték, amikor együtt nevettünk, együtt énekeltünk. Olyan volt, mint valami varázslat.” Micsoda ritka emberi kapcsolat az, amely megengedi, hogy egy zárt világ tanúja legyen? Micsoda szent elhatározás az mindkét fél részéről, hogy valamit együtt teremtsenek, együtt létrehozzanak, együtt alkossanak? Micsoda küldetés történelmet írni mesékből, táncokból, tollakból és tekintetekből? Verswijver archívuma és ezzel együtt a kiállítás, nem egyszerű terepmunka-történet. Egyfajta antropológiai önmitológia ez. Amikor a kutatott közösség története összefonódik a kutató saját történetével. Mert a kutató ebben az esetben: üzenethozó. Közvetítő, két világ határán. Megmentője - mindkét világnak. A benne élő különleges pillangószárnyú illanásával, az idővel dacoló riadásával, és azzal, hogy kapcsolatot lát ott is, ahol más csak entitásokat. Mert a szépség felismerése döntés kérdése. És Verswijver döntött. Most már rajtunk a sor.
A kajapók a legenda szerint az égben éltek. Aztán fúrtak egy lyukat és azon át meglátták a Földet. Elcsodálkoztak, milyen gyönyörű hely, és elhatározták, hogy ez lesz az otthonuk. Kötelet fontak és elkezdtek egymás után leereszkedni ebbe a paradicsomba. Egyszer aztán az egyikük megijedt és elvágta a kötelet, a többiek pedig fent rekedtek. A kajapók úgy tartják, hogy azok, akik ott maradtak, a fénylő éjszakai égbolton a csillagok. És amikor hullócsillagot látnak, azt mondják: Látod? Költöznek. Gustaaf Verswijver repülőgépe is az égből érkezett. Sorszerűen és magától értetődően. És ő is, amint megérkezett, beleszeretett a paradicsomba. Szeretet első látásra. Kötődés sokadik törekvésre. Közösség végtelen látás és törekvés gyümölcseként: immár örökre.
fotók: Incze László
