„Az éhség fájhat, és olyan üresre kaparhat belül, akár a lopótököt. Ám hogyha látom a testvéreimet éhezni, attól kiüresedhet egy másik részem is.” Jesmyn Ward amerikai író szavai belénk marnak, és az üresség fájdalmát teszik kézzelfoghatóvá. Az ürességét, ami a hiány fekete lyuka, és amelynek létezése a nemlétezés örök vesztesége. Éhesnek lenni: hiányállapot, folyton vágyakozni: beteggé teszi a lelket, a test sorvadása: a psziché haláltusája lehet. Ezért hát, hogy életben maradjunk és másokat is életben tartsunk, az éhezés problémájára minimum figyelni kell, minimum foglalkozni kell vele, de sokkal inkább kell tenni ellene - kicsiben, nagyban, mikroközösségekben és társadalmi szinten. Akár úgy, hogy megnézünk egy kiállítást. Aminek címe találóan: Korgó valóság.
fotó: Incze László
A Néprajzi Múzeum 2025. február 13-ig látogatható időszaki tárlata az éhezés és az élelmiszer-bizonytalanság összetett problémáját vizsgálja, s teszi ezt a Zágrábi Néprajzi Múzeum vendégkiállítása apropóján, kiegészítve azt saját gyűjteményi tárgyaival és történeteivel, azzal a fontos törekvéssel, hogy felmutassa az éhezés biológiai, társadalmi és kulturális vonatkozásait. Mert az éhezés köztünk jár, és sokszor észrevétlen, sokszor álruhát ölt, sokszor elbújik a kíváncsi tekintetek elől, máskor szembetűnő, és éppen ennek okán szomorúságot szül, melyet hipokrita módon gyakran segítségül is hívunk a közöny, a félrenézés, a mikroproblémákra való koncentrálás eltitkolásában, majd átnevezésében. De persze van, hogy valóban csak a szomorúság, a fájdalom, a sokrétfacsarodó szív dobbanása a köztünk, mellettünk, velünk élő éhezésre adott válaszsóhaj, a kérdés azonban az: mennyire elég vajon az empátia, mire elég az értő figyelem, és hol kezdődne a felelős gondolkodás és tettvágy? A választ talán éppen a szóban forgó kiállítás és a hozzá hasonló kezdeményezések adhatják meg számunkra. Mert a válasz az érintettségben rejlik. A megértésben. A megélésben. A katarzisban. A beavatásban. A meghívásban. Az elhívásban.
Elhívást kapunk a világban a felelősségvállalásra és az odafigyelésre. Ezt már születésünkkor megkapjuk, csak idő közben elfelejtünk élni vele, mert fontosabb feladataink adódnak. Mi legalább fontosnak hisszük őket, és egészen addig csak velük foglalkozunk, míg nem jön szembe velünk egy felkiáltójel, egy szünet, egy kérdés. Miért hagyjuk? Mit tegyünk? Hogyan tegyük? Mi történik körülöttünk? Milyen szerepet vállalhatunk mások nehézségeiben? Merre tart a világ? Mikor felejtettünk el körülnézni és látni másokat?
fotó: Incze László
A Korgó valóság modernül kialakított, nagyon is mai válogatás. Rávilágít arra, hogy az emberiség történelmét gyakrabban jellemezte éhínség, mint bőség, és hogy az éhezés jelentős hatással volt a városok, a társadalmi élet és a gazdaság, különösen a mezőgazdaság fejlődésére. A kurátorok (horvát részről: Tanja Kocković Zaborski és Melanija Belaj, magyar részről: Bazsó Borka, Nagy Dóra, Tihanyi Anna) témacsokrokban gondolkodtak, amely narratívák elszórva, a tárlat különböző pontjain bomlanak ki, mindig más kérdéskörök mentén, mindig más hangsúlyokkal. Az éhezés elleni küzdelem, a testképzavar miatti koplalás, a reform- és hiányételek, a társadalmi és világkrízisek okozta táplálékhiány, a jótékonyság vagy akár a pazarlás mind-mind szereplői a Néprajzi Múzeum első emeletén megszólaló, tárgyakon, fotókon, installációkon, mozgóképeken keresztül emberi történeteket elmesélő válogatásnak. Akár egy égben gyökerező fa ágai, centiméterfüzéreken figyelemfelkeltő szavak és mondatok szembesítenek minket a testképkultúra nyomasztó, frusztráló elvárásaival, workshopok eredményeként fiatalok rajzai égetik belénk a riasztó képet, milyen, amikor egy anorexiás belenéz a tükörbe, óriási fotókon a világjárvány vagy éppen a háború okozta éhezés pillanatai férfiak, asszonyok, gyermekek tekintetéből váltanak jegyet az örökkévalóságba. A letaglózó, a szavakat kiáltásokba könnyező szegletek mellett, között szépen megférnek az olyan pozitívba hajló tartalmak is, mint a népszokások bőségre irányuló rítusai, a reformétkezés kihívásai, a tartósítás fontossága, vagy éppen a háborús receptek, az ostrom alatti élelmiszertermelés jelentősége.
fotó: Incze László
A 21. században is jelen lévő éhezés globális és lokális szinten egyaránt kihívást jelentő problémájának körbejárásáért kijár a hála a két múzeumnak, a kiállítás az éhségsztrájkokkal, a böjttel, a diétával kapcsolatos történetek mellett módszereket is kínál a szembeszállásra, a segítségnyújtásra, a humanitárius válaszra, számos múzeumpedagógiai és támogató programmal kiegészülve pedig szinte nagybetűs felszólítást fogalmaz meg: EZZEL DOLGUNK VAN! Mindannyiunknak. Nem csak Horvátországnak – mely nyilván az anyaintézmény fókusza – vagy Magyarországnak – mely pedig kétségkívül a hazai kurátorok természetes aspektusa -, hanem minden országnak, minden népcsoportnak, minden közösségnek, minden embernek. Bármilyen földrajzi, történelmi és regionális koordinátáján létezünk is ennek a - most még ragyogó - kék bolygónak.
fotó: Incze László
„Az éhség fájhat, és olyan üresre kaparhat belül, akár a lopótököt.” Az üresség, a hiány, a kielégítetlen szükséglet fájdalom. A fájdalomra pedig gyógyír dukál. És ebbe a gyógyírbe mind beleadhatunk egy kicsit. Mert ez közös fájdalom. A Korgó valóság közügy. És ha ezt a mi közös fájdalmunkat egy közintézmény hangosítja ki, akkor nem maradhatunk közömbösek. Mert ez a valóság.
