Álldogálásban sosem voltam jó: ha egy helyben kell állni, pár perc után szédülni kezdek. A felnőtt életemben szerencsére már kevés évnyitó és évzáró van, és általában találok ülőhelyet, sétálgathatok, vagy legrosszabb esetben nekidőlhetek valaminek. Az egyik olyan hely, ahol gyakran előfordul, hogy ezek közül egyiket sem tehetem meg, a múzeum, különösen ha másokkal, például egy tárlatvezetés keretében keresek fel egy kiállítást.
A múzeumlátogatás előnye, hogy a befogadás sebességét (a tárlatvezetéseket kivéve) mi szabhatjuk meg. Valójában ez is korlátozott: mindenki csak annyi időt tud egy-egy kiállításban tölteni, ameddig bírja fizikailag. A múzeumok a legtöbb közterületnél jóval szűkebb határokat szabnak az elfogadható viselkedésnek: a műtárgyakhoz értelemszerűen nem szabad hozzáérni, ám a falnak dőlést vagy a földre lehuppanást is legjobb esetben is rossz szemmel nézik a teremőrök. Engem nem is olyan rég dorgált meg egy teremőr azért, mert tárlatvezetés közben előrébb sétáltam, mint a vezető. Megalázó lett volna elmagyarázni, hogy nem csak az álldogálást nem tűröm jól, hanem a szűk, labirintusszerűen berendezett kiállítótérben, a harminc másik betömörült látogató között a klausztrofóbia is kerülgetett.
Kíváncsi voltam, hogy csak én kevesellem-e a múzeumi kiállítóterekben az ülőhelyeket, valamint, hogy milyen potenciális előnyei lehetnek annak, ha többet helyezünk el, illetve milyen más szerepekben jelenhetnek meg a székek és padok a múzeumban. Nyomozásom izgalmasnak bizonyult és váratlan helyekre vezetett, úgyhogy szeretnélek közös sétára invitálni, kedves olvasó, elidőzve néhány érdekes témánál.
Akiknek nem okoz gondot az álldogálás, azoknak fel sem tűnik, hogy sok múzeumi teremben nincs szék vagy pad, azonban az olyan látogatóknak, akik mozgáskorlátozottak, fiatalok, öregek, valamilyen betegségük van, vagy egyszerűen csak elfáradtak, az ülőhelyek hiánya megnehezítheti vagy teljesen ellehetetlenítheti a kiállítás élvezetét: ilyen élményről számolt be a cerebrális parézissel élő Elizabeth Guffey két cikkében is (egyik, másik).
Finnegan Shannon, pad a “Do You Want Us Here or Not” sorozatból, 2020. (Forrás)
A padok fontosságát néhány évvel ezelőtt egy frappáns kiállítás is hangsúlyozta, melynek ötlete 2017-ben született meg, amikor a művész ellátogatott a MoMA-ba (The Museum of Modern Art, New York). Finnegan Shannon a következő évben el is indította projektjét, Do you want us here or not? [Akarjátok, hogy itt legyünk, vagy nem?] címmel, melynek keretében élénk kék padokat, sezlongokat és párnákkal ellátott székeket tervezett, melyeken kézzel írt üzenetek szólították meg a látogatót:
“Museum visits are hard on my body. Sit if you agree.” [A múzeumlátogatás megviseli a testem. Ülj le, ha egyetértesz.]
“This exhibition has asked me to stand for too long. Sit if you agree.” [Túl sokáig kellett állnom ezen a kiállításon. Ülj le, ha egyetértesz.]
“I focus better seated. Sit if you agree.” [Jobban koncentrálok ülve. Ülj le, ha egyetértesz.]
A kék padok és székek több helyen is megjelentek: többek között a bostoni Museum of Fine Arts, a Carleton University Art Gallery, a tallini Art Hall és a Pinacoteca Agnelli adott otthont a projekt keretében készült bútoroknak. Shannon maga is mozgáskorlátozott, művészete arra is felhívja a figyelmet, hogy az inklúzió nem csak egy tervezési szempont, amit figyelembe kell venni, hanem az, ahogyan közösségként hozzáállunk a művészetekhez és az oktatáshoz. A több krónikus betegséggel is küzdő Delia Harrington a tárlatról elmélkedő cikkében olyan múzeumi padot is felidéz, mely a háttámlájába iktatott keresztrúd miatt annyira nem volt hívogató, hogy az ellenséges építészet (hostile architecture) jutott róla eszébe. Megnyugtató, hogy valaki felszólal azért, hogy leülhessünk: Harringtonnak a megkönnyebbülés volt az egyik első reakciója a padokról készített képek láttán. Szabad leülni, megpihenni, szünetet tartani.
Természetesen vannak jó példák arra, ahol a múzeumok elegendő lehetőséget biztosítanak a megpihenésre a kiállítóterekben. Carolina A. Miranda tavalyi cikkében végiglátogatta a Los Angeles-i múzeumokat, és arra jutott, hogy a múzeumi épületben lehetséges kényelmes és hangulatos székeket elhelyezni. Budapesten ilyenek a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításának kényelmes padjai és a Ludwig Múzeumban az állványon sorakozó összecsukható székek. (Egy ilyet egyébként a Museum Webshopban, egy holland online boltban magunk is megvehetünk potom 175 euróért.)
Összecsukható székek a bal sarokban a Ludwig Múzeum kiállításán.(Forrás)
Sok írás hívja fel a figyelmet az egyetemes tervezés fontosságára: a padok, székek elhelyezése a múzeumban ugyanúgy fontos, mint a szélesebb ajtók, a nem csúszós padló, a lekerekített sarkok és a fehérbottal való közlekedést segítő padlójelölések (lásd például a Kanadai Emberi Jogok Múzeumának kiállítástervezési elveit). A historikus vagy egyéb okok miatt szűk terekben nehéz megteremteni a pihenés lehetőségét, különösen, ha sok látogatóra számítunk, akik a kényelmes ülőhelyeknél feltorlódhatnak: mégis érdemes meggondolni, hogy ilyenkor egy kevéssel csökkentsük a kiállított tárgyak számát, ha a vitrin helyett elhelyezhetünk egy pihenési lehetőséget. Ha csak egy-két teremnyi a kiállításunk, az kisebb problémát jelent: ilyenkor a kiállítás be- és kijáratánál érdemes gondolkodni az ülőhelyek elhelyezésén.
Noha engem elsősorban az érdekelt, miért vannak kiállítások, ahol nem lehet leülni, nem mehetünk el a mellett, hogy székek és padok mint iparművészeti alkotások és néprajzi tárgyak mennyire gyakran képezik kiállítások tárgyát, és milyen meghatározó elemei nemcsak a múzeumi tereknek, hanem a kultúránknak is. Ki ne emlékezne például A Padra, mely eredetileg a ferencvárosi Tompa utcában állt, tűrve a sokszoros átfestést? A pad végül a magántulajdonban lévő Meme Múzeum tulajdonába került.
A nemzetközi múzeumi világban idén élénk figyelmet kapnak a székek. Jelenleg is nyitva tart (2024. február 28. és november 3. között) a denveri múzeum Have a Seat: Mexican Chair Design Today [Foglalj helyet: mexikói szék tervezés napjainkban] című interaktív kiállítása, mely leülésre invitálja a látogatókat. 22 mexikói művész 17 széke képezi a kiállítást, melyben nemcsak ülhetünk a fotelekben, székeken, puffokon, kanapékon és sámlikon, hanem át is helyezhetjük őket. Idén, 2024 október 6-ig még nyitva tart a lipcsei Iparművészeti Múzeumban A Chair and You [Egy szék és te] című kiállítás, ám itt az elrendezést tekintve már nem tűnik úgy, hogy megpihenhetünk a kiállított tárgyakon. A londoni The Design Museum 2024-ben indított utazó kiállítása, A Century of Chairs [Egy évszázadnyi szék] 75 széken keresztül mutatja be a székek, és rajtuk keresztül a design fejlődését az 1800-as évektől napjainkig.
Az elmúlt években két hazai múzeumot is megihletett a téma: 2019-ben a Petőfi Irodalmi Múzeum Magukra maradt bútorok című kiállítása foglalkozott más bútorok mellett híres írók (karos)székeivel. 2022-ben pedig a Néprajzi Múzeumban nyílt kiállítás Székátiratok címmel, mely a múzeumi gyűjteményből származó székeket mutatott be az AU Műhely építészei (Ghyczy Dénes Emil és Szederkényi Lukács) által tervezett kortárs székekkel párbeszédbe állítva.
Ha megfordítjuk a múzeumi székek szókapcsolatot, a székek múzeumát kapjuk, ami meglepő módon egy létező dolog: a Cantilever Szék Múzeum (The Cantilever Chair Museum) a híres, 1920-as években kidolgozott S alakú szék történetével foglalkozik.
Az egyik legkülönösebb projekt, amihez a múzeumi ülőhelyek utáni keresésem vezetett, A Pad Múzeuma (Museum of the Bench) Kcymaerxthaerében. Megbocsátható az olvasónak, ha nem ismeri a helyet, amit a megnevezés jelöl: ez a neve Eames Demetrios kortárs képzőművész globális művészeti és történetmesélési projektjének, mely egy alternatív univerzum, Kcymaerxthaere fontosabb történéseit jelöli, a Földön több ponton megtalálható installációkon. Demetrios több, mint 140 különböző ponton, köztük Las Vegasban, Berlinben, Vilnius mellett, Chilében, Nepálban és más helyeken rakott ki bronz plaketteket és kőbe vésett történeteket. Az egyik ilyen pont Texasban található, és az Orv Musim Ginwuija (Museum of the Bench) nevet viseli: a történet szerint egy Park Lee Taf nevű szinkrontolmács alapította, aki a multi-dimenzionális igeidők szakértője volt, és a számára kedves padokat kiemelte környezetükből, helyettesítette egy identikus másolattal, és a “múzeumban” igyekezett a lehető leghűbb módon helyreállítani az eredeti környezetet. Amennyire meg tudtam állapítani, valódi padmúzeum a Földön még nem létezik, de csak idő kérdése, hogy valaki átjöjjön Kcymaerxthaere párhuzamos világából, és itt is alapítson egyet.
Mivel már kellőképpen messze sétáltunk a kiállítótéri padoktól, kanyarodjunk kicsit vissza a múzeumok felé, és időzzünk el a Múzeumkertben. A magyar kultúra meghatározó helyszíne a Magyar Nemzeti Múzeum és környéke; Debreczeni-Droppán Béla, a múzeum történésze, alaposan utánanézett a témában, és az MNM honlapján elérhető cikkben gyűjtötte össze a múzeumkerti padok történetét. A cikkből kiderül többek között, hogy a Múzeumkert kezdetben sétány volt, és csak 1861-ben helyezték el az első padokat, valamint, hogy az 1880-as évek elejétől egészen 1948-ig padpénzt kellett fizetni.
“Nem azt mondta-e Feuerbach, hogy egy kép megértéséhez egy szék is hozzátartozik? Minek a szék?
Hogy a fáradó lábak ne zavarják a szellemet.“
Paul Klee - Alkotói vallomás
Kedves olvasó, ha eddig eljutottál, talán sikerült meggyőznöm téged arról, hogy a testünk védelmében fontos néha megpihenni kiállításnézegetés közben, és talán arról is, hogy a székek és padok érdekes és számunkra fontos tárgyak. Még egy dolog eszembe jutott, amikor a múzeumban üldögélésen elmélkedtem: hogy mennyire fontos néha egy jó helyen csak úgy nézni ki a fejünkből: az elmélkedés, az elmélázás, a mélyen elgondolkodás és az elbambulás fontossága.
A múzeumok, a műtárgyak befogadása és a padok közötti kapcsolatot vizsgálja történeti szempontból Joel Sanders és Diana Fuss rendkívül alapos tanulmánya. Az írás rámutat, hogy voltak, akik már a 19. század végén is nagy problémának tartották a figyelem lankadását, és úgy vélték, a padok megakadályozták a műtárgyakat megillető feszült figyelem fenntartását. A szerzők megállapítása szerint a múzeumi kiállítások azóta is törekszenek arra, hogy száműzzék a padokat.
Aki az elmúlt években tanult muzeológiát, vagy foglalkozott a témával, annak ismerős lehet a “White Cube” (fehér kocka) elmélet: a elsősorban a modern műalkotások kiállításához használt koncepcióról van szó, ilyenkor a kiállítótér a lehető legegyszerűbb kialakítású, fehér falakkal ellátott üres kockaként ad helyet a műalkotásoknak. Sanders és Fuss szerint a folyamatosan mozgásban lévő kiállításlátogató a White Cube elv eredményeképp született meg. Amellett, hogy a padok fenyegették a teljesen fehér és a műalkotással semmiképp sem interaktáló környezetet, a múzeumok részéről tudatos törekvés volt, hogy lehetőleg minél kevesebb és kényelmetlenebb ülőhelyet biztosítsanak a kiállításban, hogy fenntartsák a látogatók figyelmét. Sok múzeum manapság is komolyan veszi a White Cube esztétikát: ennek egyik legrosszabb példáját a linzi modern művészeti múzeumban láttam, ahol óriási termekben sorakoztak az egyébként ízlésesen kiállított, gondolatébresztő modern művészeti alkotások, ám egyetlen padot sem találtam, így az emeletre vezető lépcsőn voltam kénytelen leülni.
A múzeumi ülőhelyek védelmében szólalt fel David Whitemyer - a cikk címe nagyon találó Where the Seats Have No Name: In Defense of Museum Benches [Ahol az üléseknek nincsen nevük: a múzeumi padok védelmében]. A múzeumi kifáradás szerinte is valóságos jelenség, és a pihenési lehetőség segít a látogatóknak felfrissülni, összeszedni magukat, hogy újult erővel folytathassák a kiállítás nézegetését. Az ülések lehetnek kreatív részei a múzeumi belső tér kialakításának (Sanders és Fuss is emellett érvelnek), és fontos legalább annyi figyelmet szentelni nekik, mint a fények és a falak színeinek megtervezésére, valamint fontos úgy elhelyezni őket, hogy ne akadályozzák a kerekesszékesek közlekedését. A harmadik hely elméletre utal Whitemyer azon javaslata, mely szerint érdemes elgondolkodni olyan kényelmes részek kialakításán, ahova a múzeum látogatók jöhetnek “csak úgy” üldögélni, anélkül, hogy kötelező legyen benézniük a kiállításra.
Mike Murawski is reflektált a szék interpretációs szerepére (tőle kölcsönöztem a fenti Paul Klee idézetet) - abban, hogy alaposan megvizsgálhassunk egy műalkotást, hogy hathasson ránk, hogy befogadhassuk, nagy segítségünkre van, ha leülhetünk. Murawski két meghatározó élményéről is ír, ahol a nagy méretű és megkapó műalkotás előtti pad segített neki, hogy hosszan elmélázhasson a képeken.
Utunk végéhez érkeztünk. Szeretném megmutatni azt a helyet, ahol szerintem a legjobban megvalósítható a nyugodt befogadás: a Rothko-kápolnát, egy ökomenikus vallási teret Houston városában. Ez a kápolna egy hely, ahol kiszakadhatsz a mindennapokból, és átélhetjük, befogadhatjuk Mark Rothko (1903-1970) absztrakt képzőművész tizennégy óriási festményét, és elmélázhatunk a belső tér egyszerű, de átgondolt kialakításán. Több pad is található benne, minden fotón más elrendezésben, de mindig teljes harmóniában a belső térrel. A kápolna történetéről itt olvasható egy összefoglaló.
Rothko Kápolna. Houston, Texas. Paul Hester fotója (Forrás)
