Közösségépítés a múzeumban – kapcsolódik-e a térélményhez? Mi az a “harmadik hely”, mi köze van a térelrendezéshez és betöltheti-e a múzeum ezt a szerepet? Ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat, valamint arra is kíváncsi vagyok, mihez kezdhetünk a harmadik hely koncepciójával múzeumi szakemberként 2024-ben.
A “harmadik hely” elméletét Ray Oldenburg szociológus alkotta meg 1989-ben megjelent könyvében, melynek címe nyersfordításban valahogy így hangzik: “A remek jó hely. Kávézók, kávéházak, kultúrházak, vegyesboltok, kocsmák, búvóhelyek és az, ahogyan segítenek túlélni a napot” (The Great Good Place. Cafes, Coffee Shops, Community Centers, General Stores, Bars, Hangouts, and How They Get You through the Day). Az új kiadásokban (1997, 1999) az alcím már módosult: “Kávézók, kávéházak, könyvesboltok, kocsmák, fodrászszalonok és más búvóhelyek a közösség szívében” (Cafés, Coffee Shops, Bookstores, Bars, Hair Salons and Other Hangouts at the Heart of a Community). A fenti alcímek már utalnak arra, hogy milyen példák léteznek a harmadik helyekre, és azt is megfigyelhetjük, hogy a harmadik helyek hogyan változtak az újrakiadás előtt eltelt majdnem tíz év alatt.
“Kávézók, kávéházak, könyvesboltok, kocsmák, fodrászszalonok és más búvóhelyek a közösség szívében”
Az első hely az otthon, a második hely a munkahelyünk, míg a harmadik hely olyan közösségi tér, ahova szívesen megyünk, kötetlenül, társaságot és beszélgetést keresve. A harmadik helyen letehetjük az otthoni és a munkahelyi gondokat is. Kámán Veronika így foglalta össze a harmadik helyek jellemzőit Matthew Sleeman és Ray Oldenburg alapján:
Ray Oldenburg már a kötet megjelenésekor nosztalgikusan tekintett “vissza” a harmadik helyekre, melyek a könyv írásakor már visszaszorulóban voltak. Az elmúlt évtizedekben megfigyelhető, hogy az emberek a közösségekből egyre inkább visszaszorultak az otthonaikba és munkahelyeikre, különösen a zónázás alá eső területeken (különösen az Egyesült Államokban, ahol a lakózónában tilos boltot, éttermet nyitni), valamint a társadalmi osztályok közötti szakadék mélyülésével a különböző státuszú emberek egyre bizalmatlanabbak egymással.
Ahogyan a világunkban és életünkben egyre nagyobb szerepet kapnak a digitális eszközök, úgy tűnik, a harmadik helyek egy része átkerült a virtuális világba: az olyan online terek, mint a 2000-es évek óta népszerű MMORPG-k (Massive Multiplayer Online Roleplaying Game, online játszható közösségi szerepjátékok) a harmadik helyek számos tulajdonságával rendelkeznek. A játékbeli avatárok használatával a társadalmi különbségek látható jelei eltűnnek, és megvan a lehetőség, hogy a játék és a beszélgetés váljon a fő tevékenységgé.
A Covid-19 járvány kirobbanásával az emberek még jobban elszigetelődtek egymástól, és az otthonukba szorultak, a legtöbb esetben a munkahelyi közösségekhez is csak limitáltan fértek hozzá. Az első, európaiak körében végzett átfogó kutatás (JRC 2022) résztvevőinek 13 százaléka érezte magát sokszor vagy mindig magányosnak, ez kicsivel a magyarországi átlag fölött van. Egyebek mellett a magány növeli a depresszió kockázatát is (lásd itt és itt).
"Gyakran a kiállításokban sincs elég szék vagy pad, hogy megpihenhessünk és elmélkedhessünk a látottakon."
A közösségi média sajnos kétélű fegyver a magány leküzdésében. Találhatunk harmadik helyeket, ha egy-egy Facebook csoportra gondolunk, ahol hasonló módon spontán ki tud alakulni jó hangulat és beszélgetés. A kutatások szerint azonban a közösségi média nem tud ugyanolyan minőségű interakciókat szolgáltatni, és nem kedvez az intimitás kialakulásának.
Még jobb kérdés talán, hogy hogyan érhetjük el, hogy az emberek a múzeumba jöjjenek? Manapság már közhelynek számít, hogy a klasszikus múzeumi funkciók – gyűjtés, megőrzés, bemutatás – mellett a múzeumoknak már számos új feladatuk van, és a múzeumi döntéshozókat és dolgozókat több felől is éri nyomás. Amellett, hogy a múzeumoknak bevételt kell generálniuk, egyre inkább önfenntartónak kell lenniük és lehetőleg növelniük a látogatószámot, napjainkban egyre nagyobb hangsúly helyeződik a múzeumok társadalmi szerepvállalásának fontosságára is. A múzeumi szerepek között pedig egyre gyakrabban találjuk az oktatást is, amit a legtöbben a múzeumpedagógiai foglalkozásokkal azonosítanak. A következő részben kifejtem, hogy szerintem miért nem tud a múzeum klasszikus harmadik térré válni, de kitérek arra is, hogy miért és hogyan lenne mégis érdemes erre törekedni.
Ha megvizsgáljuk a harmadik helyek tulajdonságait, arra juthatunk, hogy a múzeumok kevés tulajdonsággal rendelkeznek a felsoroltakból. Jelenleg a múzeumok közül sokan nem nagyon támogatják azt, hogy látogatóként hosszú időt tölthessünk ott, leüljünk és beszélgessünk. Gyakran a kiállításokban sincs elég szék vagy pad, hogy megpihenhessünk és elmélkedhessünk a látottakon. Látogatóként sokszor az az érzésünk, hogy a múzeumi térszervzés arra ösztönöz, hogy megváltsuk a belépőjegyet, csendben átsétáljunk a kiállításon, majd a végén a múzeum shopban elköltsük maradék pénzünket. A közösségi élményért, mint a tárlatvezetések vagy a tematikus múzeumi rendezvények, többet kell fizetnünk, kivéve, ha iskolás gyermekként részt vehetünk múzeumpedagógiai foglalkozásokon.
Egy másik lehetséges probléma, hogy a Ray Oldenburg által felvázolt harmadik helyek általában kisebb közösségeket szolgálnak ki, míg múzeumokból kevés jut viszonylag sok emberre: kevesebb, mint fodrászszalonból, kocsmából vagy kávéházból. A múzeum az ott dolgozó szakemberek igyekezete ellenére is sokszor kevésbé hozzáférhetőnek tűnik: egyfajta zárt és kiemelt helynek, ahol a kincseket és a tudást őrzik, melynek részleteit bemutatják az érdeklődőknek. A tudásátadás módja és a múzeumok szerepe a múzeumi szakemberek között is vitatott téma, különösen Magyarországon, ahol a tudomány művelése sokszor elkülönül a mindennapi élettől. A látogatók közül sokan egyirányú tudásátadáshoz vannak szokva: iskolában és egyetemen sokszor frontális oktatásban van részük, a múzeumban pedig hasonló élményük van a tárlatvezetés során, ahol passzív befogadóként vesznek részt a folyamatban.
A múzeumok valószínűleg sohasem lesznek klasszikus harmadik helyek, hiszen eleve nem semleges terek: különlegességük, ahogy fent említettem, hogy kincseket és tudást őriznek. Az ott dolgozóknak érdemes azonban megfontolni, hogy nyitott, otthonos, játékos hellyé alakítsák át a múzeumi tereket, olyan fotelekkel megtöltve, ahol nem csak a mosdóból visszaérő családtagokra várakozhatunk. Elsősorban kisebb közösségek múzeumainál van rá lehetőség, hogy a megfelelő térrendezéssel kialakítsák azokat az intim, mégis könnyen hozzáférhető helyeket, ahol adottak a kényelmi feltételek, és a beszélgetés lehet az (egyik) elsődleges tevékenység.
Egy kedves harmadik hely a bécsi Hundertwasserhaus belső udvarán.
Ahogy telik az idő, az oktatásról, a tudásátadásról alkotott elképzeléseink is változnak: adott kérdések közösségben való megvizsgálása, megvitatása az egyik leghatékonyabb módja annak, hogy új ismeretekkel, összefüggésekkel, sőt, készségekkel gazdagodjunk. Ez a filozófiai alapja a Community of Inquiry (a kérdezés közössége) modellnek, melyet manapság a legjobban az online oktatás témakörében szoktunk emlegetni (Garrison, Anderson & Archer, 2000 után), ám eredetileg Charles Sanders Peirce (1839-1914) és John Dewey (1859-1952) munkásságában vetődött fel a fogalom a huszadik század első felében.
A harmadik helyeknek az ott kialakuló közösségek adják a lelkét, és a múzeum, a megfelelő körülmények mellett, ideális hely lehet egy olyan közösség kialakítására, melynek a közös tanulás lehetne az (egyik) összetartó ereje. Ahhoz, hogy olyan teret alakítsanak ki, ahova szívesen jönnének az tanulni vágyó emberek, érdemes kihelyezni könnyen elérhető interaktív tudakozódási lehetőségeket (pl. képernyőket és okoseszközöket), de akárcsak egy könyvespolc megléte és a kényelmes olvasási lehetőség is jó lehet. Ahhoz, hogy igazi közösség alakulhasson ki, arra is szükség van, hogy a tapasztalatokat megvitathassuk. Az, hogy a tudás megszerzésének vágya az egyik központi elem, elősegíthetné, hogy a múzeum egy olyan harmadik hely lenne, ahol azok találhatnak megértő közösségre, akik a klasszikus harmadik helyekről esetleg kiszorulnak.
Remélem, hogy a fenti cikk gondolatébresztőül szolgálhat, valamint a felmerülő felújítások, átrendezések, programszervezések során új szempontokat vet majd fel. Azzal, hogy a múzeumokat nyitottabbá és megközelíthetővé tesszük, közelebb kerülünk a múzeumok új definíciójához (ideáljához), melyet az ICOM tagsága 2022-ben fogadott el, és kiterjesztjük a görög mouseion ideálját is, ahol a Múzsák védelme alatt már nem csak a legnagyobb tudósok találkozhatnak.
„A múzeum a társadalom szolgálatában álló nem profitorientált, állandó intézmény, amely kutatja, gyűjti, megőrzi, értelmezi és kiállítja a tárgyi és szellemi örökséget. A múzeum a nyilvánosság számára nyitott, hozzáférhető és befogadó, elősegíti a sokszínűséget és a fenntarthatóságot. Etikusan, szakszerűen és a közösségek részvételével működik és kommunikál, változatos tapasztalatot nyújtva az oktatás, a szórakozás, a reflektív gondolkodás és a tudásmegosztás terén.”
D. Randy Garrison & Terry Anderson & WalterArcher, “Critical Inquiry in a Text-Based Environment: Computer Conferencing in Higher Education”. The Internet and Higher Education 2, 1999. 87-105.
Ray Oldenburg. The Great Good Place. Cafes, Coffee Shops, Community Centers, General Stores, Bars, Hangouts, and How They Get You through the Day. Da Capo Press, 1984.
Matthew Sleeman, “There’s No Home Like Place?” In Going Home: Essays, Articles, and Stories in Honour of the Andersons, Pete Myers (szerk:). Lulu.com, 2012. 33-40
Jeffrey Wimmer, “There is No Place Like Home”: The Potential of Commercial Online Gaming Platforms to Become Third Places.” In Multiplayer: The Social Aspects of Digital Gaming. Thorsten Quandt; Sonja Kröger (szerk.), Routledge, 2014. 111-123
