„A Skanzen meg- és felépítése egy olyan álom, melyre érdemes egy életet feltenni” – beszélgetés Cseri Miklós főigazgatóval

Interjú

Berényi Marianna
2020-05-06 20:00

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója, dr. Cseri Miklós évtizedek óta meghatározó személyisége a múzeumi szakmának, pályafutása alatt az általa vezetett intézmény kutatási és kiállítási témái, épületegyüttesei folyamatosan gyarapodtak, jelentősége messze túl nőtt a szabadtéri néprajzi muzeológián, tevékenysége olyan területekkel egészült ki, mint a Múzeumi Oktatási és Módszertani Központ (MOKK) vagy a szellemi örökségvédelem, miközben a számos díjjal kitüntetett közgyűjtemény nemzetközi kapcsolatrendszere is egyre erősebb. A közelmúltban derült ki, hogy Cseri Miklóst újabb öt évre, immár hatodik alkalommal nevezték ki a Skanzen vezetőjévé. Az ebből az alkalomból készült interjúnk - a járványügyi helyzet miatt - írásos formában készült el.

 

Rövid kitérőtől eltekintve 25 éve ugyanaz a foglalkozásod, ugyan abban az intézményben. Nem unod még?

 

Pontosítsunk! 1987. augusztus 1. óta dolgozom a Skanzenben, tehát immár 33 éve, 1994. június 1. óta vezetem az Intézményt. 1996-ig mint megbízott főigazgató, 1996. január elsejétől mint kinevezett főigazgató. Tehát így jön ki a 25 év, amibe „belezavart” az EMMI-ben vállalt kormányzati feladat kilenc hónapja. (Cseri Miklóst 2014-ben az EMMI kultúráért felelős helyettes államtitkárává nevezték ki. Tevékenységi körébe tartozott a közgyűjteményi és a közművelődési terület irányítása– szerk.) De a kérdésre válaszolva, a válaszom egyértelműen nem. A Skanzen számomra egy olyan önmegvalósítási terep, egy olyan hivatás, munkahely, amelyet nem tudok megunni. Korábban úgy fogalmaztam, amit ma is tartok, hogy a Skanzen meg- és felépítése egy olyan álom, melyre érdemes egy életet feltenni.

 

Hatszor írtál eddig főigazgatói pályázatot. Minden esetben újat írsz? Egyáltalán miként változott a különböző ciklusokban a belső motivációd?

 

Igen, hatszor írtam főigazgatói pályázatot, 1993-ban egy főigazgató-helyettesit, és beledolgoztam Füzes Endre utolsó vezetői ciklusának főigazgatói pályázatába is. Én a magam részéről egy rendkívül fontos elemnek, illetve dokumentumnak tekintem a főigazgatói pályázataimat. Ez egyrészt engem kényszerít arra, hogy távlatosan megtervezzem az aktuális öt évemet, hogy összefoglaljam az Intézmény adott pillanatban meglévő erősségeit, gyengeségeit, s lehetőségeit, és ez – egy kvázi szamárvezetőként – segítse a munkámat. Más részről ez egy olyan dokumentum az Intézmény számára, melynek fő célkitűzései alapján évről évre aktualizálni tudja a vezetőség az éves munkaterveket, az elérendő célokat. Mindig újat írok, mindig előremutatót, amely szervesen illeszkedik a már korábban elért eredményekhez vagy tanul a korábbi hibák tapasztalataiból. Szeretek tudatosan dolgozni, tudatosan élni, s szeretem látni az elképzelt öltet vagy gondolat megvalósulását, szeretem a kézzelfogható eredményeket. Néhány éve csináltattam egy EU kompatibilis szervezeti kultúra és szervezeti struktúra felmérést a Skanzenben, melynek eredményeképpen a közgazdász szakemberek külön kiemelték az elkészült anyagban, hogy az éves munkatervek teljesülési rátája a 75–80% magasságában van, ami magasan felette áll az EU-s for profit átlagnak. Azt gondolom, ez jó visszacsatolás a módszer használhatósága és eredményessége szempontjából.

 

Ami a belső motivációt illeti, szerencsésnek mondhatom magamat, hiszen a Skanzen egy nagyon sajátos intézmény a magyar múzeumi palettán belül is. A nagy vonalakban állandó, de mégis folyamatos megújulást produkáló telepítési koncepció kézzelfoghatóan és érzékelhetően kijelöli azt a mezsgyét, mely mentén haladni szükséges. Persze voltak és vannak korszakok, amikor egészen más területre koncentrál az ember. Amikor először lettem főigazgató, akkor a szakmailag és infrastrukturálisan elhanyagolt, kevés kormányzati figyelemmel bíró Skanzent és annak munkatársi gárdáját kellett kiemelni a letargiából és fejlődő pályára állítani. Megint más motivációk vezéreltek, amikor a Prima Primissima Díj elnyerése után sokként ért bennünket az esetleges intézményösszevonás réme, s ekkor a Minisztérium szakmai főosztályvezetőjével közösen kitaláltuk az ún. kompetencia szerepkört. Más motivációk voltak a 2010-es Év múzeuma díj elnyerése után, a majd’ ötéves, ún. hosszú csendes békeidőszak (ti. nem készült új kiállítás) levezénylésénél, s megint más a legutóbbi ciklusom elején, amikor nekiállhattunk a Múzeum legnagyobb vállalkozásának, az Erdély tájegység megépítésének. Most is van új motiváció, hiszen egyrészt be kell fejezni az említett Erdély kiállításunkat, másrészt rá kell állítani a Múzeumot az ún. kultúrstratégiai intézmény szerepkörének ellátására.

 

 

Volt-e olyan, hogy azt érzeted, eleged van? Hogyan oldottad fel a helyzetet?

 

Természetesen, mint minden ember életében, nekem is vannak mélypontjaim, a legerősebb talán a 2010-es, mintegy egy hónapig tartó, ismeretlen eredetű betegséggel való küzdelem, amely okozta letargiából az Észak-magyarországi tájegység megnyitásának feladata rántott ki. Mivel nekem szerelem a Skanzenben töltött idő, a Skanzenért való munka, ezért a nehéz időszakból való kilábaláshoz is – a családon kívül – ez a közösség tud a legnagyobb segítséget nyújtani. Egy külföldi tanulmányút, egy ösztöndíj, egy inspiráló beszélgetés hazai vagy külföldi kollegákkal, vagy akár néhánynapos alvás-olvasás kombó beiktatása átlendít a nehézségeken. Főigazgatói pályám kezdetén még a nyaralások alatt is foglalkoztam a Múzeum ügyeivel, feleségem nem kevés bosszúságával. Néhánynapos tétlenség után már kezd hiányozni a Múzeum, a munkatársi közösség, s egy hosszabb szabadság vagy utazás után jó visszatérni és felvenni az itteni „pörgést”.

 

Ha majd valaki disszertációt ír a Skanzen történetéről 50 vagy 100 év múlva, melyek lesznek azok a projektek, pontok, amelyeket kiemel Cseri Miklós munkássága kapcsán?

 

Nagyon remélem, hogy készül majd disszertáció vagy szakdolgozat a Skanzenről, mint a hazai nemzeti közgyűjtemények egyik sikeres, népszerű és eredményes intézményéről. Az, hogy az én munkásságomat, hogy fogják megítélni, ennek megfogalmazása nyilván nem lehet az én feladatom. Hogy én mit gondolok arról, melyek voltak a legfontosabb fordulópontok a Múzeum életében, azt talán el tudom mondani. Az első fordulópont egyértelműen a ’90-es évek eleje-közepe táján, az ún. nyitott múzeum koncepció bevezetése, illetve a szemléletformálás abszolválása volt. Erre alapozva indulhatott a tájegységépítés, amelynek illusztrálására elég legyen csak annyi, hogy az 1967-es alapítás és 1995 között összesen három tájegység épült meg, a ’95 és napjaink közötti időszakban pedig már az ötödiket építjük. A 2000-es Bakony, Balaton-felvidék tájegység megnyitás meggyőzte az embereket, a kollegákat arról, hogy az eredeti telepítési koncepció megvalósítható, sikerült őket felrázni a letargiából és hatékony munkavégzésre ösztönözni. 2003-ban egy csodálatos iroda-raktár-műhelyek épületkomplexumot adtunk át, amely 35 év után európai környezetet biztosított a munkavégzés számára. A Látványtár megépítése indította el azt az innovációs sort, mely segítségével a mai napig a Skanzen módszertani mintául képes szolgálni a magyar múzeumügy számára. A 2005-ös Prima Primissima egy tízéves munkára tette fel a koronát, hiszen a látogatófogadás, a kiállításépítés és a korszerű munkafeltételek összessége tette sikeressé a Múzeumot. A 2006-os MOKK-megalapítás mára komoly hatást kiváltó műhellyé vált, melynek segítségével az ún. szentendrei példa követendő módszerré vált a megújulást kereső intézmények és vezetők számára. A 2009–2010-es évforduló egy újabb lépés volt a közönségfogadás infrastruktúrájának befejezésére, hiszen a korábbi étterem, játszóterek, foglalkoztató terek mellé egy korszerű bejárati épületet-látogató centrumot hoztunk létre, megépült a Skanzen Vasút, s mindeközben elkészült az Év kiállítása díjas Észak-Magyarország tájegység is. 2015–2016 az Erdély tájegység építésének kezdete, amelynek köszönhetően a nemzeti intézmény szerepünket azáltal is betölthetjük, hogy kiállítási és kutatási horizontunkat a teljes magyar nyelvterület egészére kiterjeszthetjük. Most még nem látjuk kifutását a kultúrstratégiai intézmény szerepkörnek, de hogy ez korszakos lépés volt az Intézmény történetében, az biztos.

 

Ahogy elmondtad, az elmúlt negyed évszázad alatt nagyon sokat változott a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Épp úgy, ahogyan Te magad is sokat formálódtál. Mit gondolsz, a Te személyiséged volt nagyobb hatással a múzeumra, vagy a múzeum volt nagyobb hatással a Te személyiségedre?

 

Azt gondolom, hogy erre a kérdésre megint csak kellő történeti távlatból egy kívülálló szakembernek kell majd adekvát választ adni. Annyit azért szeretnék megjegyezni, hogy ez a kölcsönhatás, ha különböző hangsúlyokkal is, de azért folyamatosan paritásban van. A Skanzen tanított meg 1987-ben, amikor idejöttem, skanzenesnek, lelkiismeretes muzeológusnak és az Intézmény iránt elkötelezettnek lenni. Elsősorban nemzetközi tanulmányútjaim, majd később az európai szakmai szervezet vezetőjeként, elnökeként szerzett tapasztalataim segítségével én is sokat változtathattam a Múzeum fejlődési irányán, célkitűzésein, értékrendjén. Most, így a pályám vége felé pedig azt látom, hogy az általam kiválasztott új vezetőréteg, az utánam következő vezetői generáció továbbfűti ezt az innovációs lokomotívot, és egyre több esetben az én feladatom ezen innovációk menedzselése. A Múzeum sikerei alapozták meg az én sikereimet és elismerésemet, ugyanakkor az én ismertségem és kapcsolati hálóm segített újabb és újabb sikeres projektek megvalósulásával a Múzeum presztízsét növelni. Egymásnak vagyunk teremtve, egymásra vagyunk utalva.

 

 

Tudsz-e még szakmailag fejlődni?

 

Feltétlenül. Ahogy említettem, rendkívül inspirálnak a nemzetközi tapasztalatok, továbbra is a nemzetközi szövetség meghatározó és véleményformáló személyisége lehetek, mint tiszteleti tag. Sokat segít a szakirodalom jó ismerete, nyilván a nyelvtudásom és az új iránti befogadóképességem. Az is szerencsés fordulat az életemben, hogy gyakorlatilag 2000 óta oktathatok, taníthatok különböző egyetemeken, s ez a feladat állandó készenlétet igényel az embertől, hiszen az mégis csak „égő” lenne, ha a hallgató kérdéseire nem tudnék prompt választ adni. Kell a folyamatos önképzés és kell a folyamatos tapasztalatcsere. Nem véletlenül gondolom szakmai tevékenységem egyik csúcspontjának a tavaly májusban megalapított Alkalmazott Muzeológiai Tanulmányok Tanszék  létrehozását, hiszen – meggyőződésem szerint – ez a tanszék kisugárzó lesz a magyar múzeumi megújulás folyamatában.

 

Hogyan változott a múzeumi világ, a kulturális élet az elmúlt negyed évszázadban? Melyek voltak szerinted a fordulópontok?

 

A kultúra világa, s ezen belül a múzeumi szféra igen komoly és jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt negyed évszázad alatt. Különösen így van ez Magyarországon, egy posztkommunista országban, ahol egyfajta ideológiai tehertételtől is meg kellett szabadítani ezt a szférát. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, akkor a kultúra demokratizálódási folyamatát emelném ki, mely soha nem látott mértékben tette elérhetővé embermilliárdok számára a kultúrához való hozzáférést. Ez motiválta a múzeumok fejlődését, átalakulását is. Az én időszakomban, meggyőződésem, hogy sikerült leporolni a múzeum intézménytípusáról a poros, avítt jelzőt és tartalmat, és a folyamatos megújulás következtében a nyitott múzeum elvtől kiindulva eljutottunk a társadalmi, a szolidáris, a részvételi múzeum kifejezésekig és szakmai tartalmakig. Ezt nagyon fontos eredménynek tekintem. Mióta az eszemet tudom, mindig ellene voltam a tudományos vs közművelődési, a szakmai vs népszerű, a tudós vs kulturális szakmunkás kifejezések és értékítéletek megkülönböztetésének. Hiszem azt, hogy egy múzeum a legcsodálatosabb komplex „játszótér” a kultúrát szerető ember számára, s ezt a területet csak a szakmák egymásra épülése, egyenjogúsága és a magas színvonalú összeműködése alapján lehet vizsgálni vagy éppen menedzselni.

 

A különböző tudományos fórumok, intézmények is meg tudnak újulni? Be tudják tölteni eredeti funkciójukat? Van egyáltalán olyan, hogy „eredeti küldetés”?

 

A Skanzen esetében egyértelműen van eredeti küldetés, melynek próbálunk is eleget tenni úgy, hogy közben mégis folyamatosan változtatjuk azt, korszerűsítjük, aktualizáljuk. Az 1980-as években a vezető német skanzenológusok azt gondolták, hogy elegendő a hiperrealista módon rekonstruált épületekben hiperrealista muzeologiázált enteriőröket építeni, hiszen ez a kiállítási forma magáért beszél, nem igényel semmi fajta magyarázatot vagy interakciót. Ma meg már ott tartunk, hogy feloldjuk a kötött enteriőr-kiállításainkat és a legkorszerűbb interpretációs módszerekkel mutatjuk be a kiállítás tartalmát és üzenetét. Régen a házak voltak fontosak, hogy minél régebbiek legyenek, hogy minél archaikusabb berendezésük legyen, ma pedig az épületek már csak hátteret adnak, hiszen sokkal izgalmasabb a benne élő ember életének történései, ezek bemutatása, sokkal izgalmasabb a látogatót bevonni a kiállításba, segíteni neki az értelmezésben, konfrontálni, ha kell, vitára, gondolkodásra ösztönözni. De ettől a Skanzen még Skanzen marad, s az alapküldetés megmarad, csak más hangsúlyokkal és más eszközöket felhasználva valósítjuk azt meg. Hiszem és vallom, hogy a Skanzenre mindig szükség lesz, hiszen újabb és újabb generációk számára kell értelmezhetővé tenni az éppen letűnt korok kultúráját, kulturális örökségét, s ami a legfontosabb, rengeteg, a gyűjteményekben megőrzött tudáselemet lehet és kell visszatanítani az arra igényt mutató társadalmi szegmensek számára.

 

Szerteágazó nemzetközi tapasztalatokra tettál szert. Sokszor beszéltünk már arról, hogy mely külföldi múzeumok inspiráltak, milyen jógyakorlatokat honosítottál meg. Milyen példákat láttál: máshol hogyan védekeznek az intézmények az estleges kiégés, fáradtság ellen, milyen módon tudnak újra és újra megújulni?

 

Igen, már többször említettem, hogy a nemzetközi kapcsolati háló kiépítése, illetve annak fenntartása fontos a számomra. Nem véletlen talán az sem, hogy a fiataljaimat évente több alkalommal, a munkahelyi gépkocsi rendelkezésre bocsátásával kiküldöm tanulni egy-egy hétre jelentősebb dán, holland, belga, angol vagy svéd skanzenekbe. Nagy elégtétel volt számomra, amikor az AEOM (Európai Szabadtéri Múzeumok Szövetsége) legutóbbi kongresszusán többen úgy fogalmaztak, hogy ma Európában négy-öt vezető, a többiek számára példát adó skanzen van, s a dán, az angol, a holland és a svéd társintézmények mellett bennünket emeltek ki egyedül Közép-Kelet-Európából.

A nyugat-európai múzeumok a 2000-es évek fordulóján éltek meg utoljára válságszakaszt, amikor is azzal kellett szembesülniük, hogy a 19. század vége, vagy a legtöbb, korábbi időszakokat bemutató kiállításaik a mai generáció számára érdektelenné váltak, s ezek a nemzeti kulturális jelenségek annyi kuriozitással bírtak, mint ha a kalahári sivatag busmanjainak ágkunyhóit mutatnák be területükön. Megindult a közelmúlt bemutatása felé való koncepcionális nyitás, mindenhol az 1950-es, ’60-as, ’70-es, ’80-as és ’90-es évekből látunk új épületeket és kiállításokat, melyek újra emocionális közelségbe hozták napjaink látogatója számára a múzeumi látnivalót. Elindult a story telling, a living history módszertana, s számtalan korszerű interpretációs eszköz jelent meg a vezető skanzenek kínálatában. Megtörtént a döntően közszolgálati intézmények „magánosítása”, és bizony a munka egyik sikermérője lett a gazdaságosság, a magas látogatószám s a jelentős bevételek megtermelése. Ezek azok a szempontok, amelyek engem is vezetnek, vezettek a Skanzen megújítása terén.

 

 

Hogyan támogatod a folyamatos megújulásban a múzeum munkatársait?

 

Eléggé közismert vezetői ars poeticámban az a kitétel, miszerint a legjobb és legjobban hasznosuló invesztíció, amit egy intézményvezető megtehet, az a beosztott munkatársainak folyamatos képzése. Ebből kiindulva fizetek és támogatok minden olyan kezdeményezést, amely újabb diploma, tudományos fokozat, nyelvvizsga vagy akár OKJ-s képzés megszerzésére irányul, hiszen az ezek során szerzett tudás a Skanzenben fog hasznosulni. Természetesen megfelelő szigorúságú tanulmányi szerződésekkel garantálva a hasznosulást. A korábban említett nemzetközi tanulmányutak mellett támogatom az ösztöndíjakat, nemzetközi pályázatokat, nemzetközi cserekapcsolatokat egyaránt. S van még egy fontos dolog: egy olyan munkaszervezeti forma alakult ki, amely során a munkatervi feladatokat a horizontális szerveződésű, ún. projekt módszer keretein belül bonyolítjuk. A legfiatalabbnak is, a legkevésbé tapasztaltnak is nagyon hamar meg kell ismernie az önálló döntés és felelősségvállalás szerepkörét, tudni kell irányítania, pontosan elszámolni, pályázatot írni. Ez nagyon hamar „arcot” ad a kollegáknak, önállóan dolgozhatnak, önmegvalósíthatnak, mely sok esetben sokkal motiválóbb az ő számukra, mint akár a pénzbeli vagy egyéb javadalmazás. Ezt nemzetközi példák is alátámasztják!

 

 

Az elkövetkező öt évben, ha minden jól megy, megnyílik az Erdély tájegység (erről most írtunk részletesen). A tájegység új területen, új területről mutat be épületeket. Mennyiben és milyen pontokon fogja ez megváltoztatni a múzeum működését?

 

Az Erdély tájegység korszakos fejlesztése a Skanzennek. Egy részről már említettem, hogy kiválóan reprezentálja az ún. kulturális nemzetegyesítés koncepcióját, hogy ezzel igazi nemzeti intézményként tudjuk szerepünket ellátni. Másrészt a kulturális kormányzattal dolgozunk egy koncepción, miszerint az Erdély tájegység megtekintése államilag finanszírozott lehetőség lesz az általános és középiskolai diákok számára, ezért az itt szerzett tudás be kell hogy tudjon épülni a tananyagokba és ismereteikbe. Tehát az iskolák pályázzák meg a pénzt, kapnak az elő- és utófeldolgozáshoz anyagot, és egy teljes tematikus napot tudnak majd itt nálunk eltölteni. Ez egyrészt megnövekedett látogatószámot jelent és megnövekedett felelősséget is a nemzettudat fejlesztésében. Maga az Erdély tájegység, annak tervezett újszerű koncepcionális megvalósítása a viták, a társadalmi diszkusszió fókuszába helyezi majd a Múzeumot, hiszen jelen társadalmunk Erdély-képe – enyhén szólva is – meglehetősen vegyes. Nem kinyilatkoztatni szeretnénk, hanem tudományos alapon nyugvó tényeket, kulturális jelenségeket bemutatni, s vitára késztetni a látogatókat e nagyon fontos kérdésben: mi történt egy elcsatolt nemzettesttel 1920 után, milyen életstratégiák alakultak ki a kisebbségi létben, s ezeknek milyen lenyomatai jelentek meg az erdélyi, illetve a magyar társadalom egésze körében, beleértve a társadalmi kapcsolatokat, nyelvet, vallást, népművészetet, nemzeti identitást stb. Akkor érzem majd igazán sikeresnek ezt a projektet, ha egyrészt maradéktalanul meg tudjuk valósítani, másrészt a megnyitást követően hosszú évekig a közbeszéd részévé válik.

 

Milyen programokat, projekteket szeretnél még ezenkívül megvalósítani?

 

Ahogy már említettem, az Erdély projekt megvalósításán túl egy részről az Alkalmazott Muzeológiai Tanulmányok Tanszék beindítása és pályára állítása a célom, másrészt felkészíteni a Múzeumot arra, hogy eleget tudjon tenni a kultúrstratégiai intézmény szerepkörnek, hogy a szellemi örökség, a népi építészeti örökség, a skanzenológia és a közösségfejlesztés terén országos szintű feladatokat legyen képes eredményesen ellátni.

 

A Skanzen egyik legnagyobb ereje a hazai és nemzetközi kapcsolati hálózata. Biztos vagyok benne, hogy ezen a téren is vannak új elképzeléseid. Milyen módon szeretnéd a hálót erősíteni, bővíteni?

 

Az általam (is) kifejlesztett nemzetközi hálót folyamatosan kell gondozni, építeni, az újonnan jövőket pedig menedzselni. Nagy öröm számomra, hogy a helyettesem, Sári Zsolt tavaly az AEOM elnökségi tagja lett, és 2023-ban, amikor nálunk lesz a Szövetség következő közgyűlése, nagy eséllyel választja alelnökké majd a nemzetközi szakembergárda. A belső szokásrendnek megfelelően pedig a mindenkori alelnök két év múlva a Szövetség elnökévé avanzsál. Tehát a Skanzen nemzetközi jelenléte újra vagy éppen továbbra is hangsúlyos lesz. Ezt a kiemelt szerepet segítik a befejezett vagy éppen futó vagy éppen most pályázni szándékozott, több országra kiterjedő EU-s projektek, Interreg pályázatok, Erasmus+, Európa 2020 stb. együttműködések, melyekben nemcsak tagként kérnek fel bennünket, hanem egyre többször projektvezető szerepet szánnak nekünk. Mi ez, ha nem a nemzetközi elismertség bizonyítéka?

 

Egy korábbi beszélgetésünkben, 10 évvel ezelőtt arról beszéltél nekem, hogy mindig próbálod az intézményt több lábra állítani, több lábon mozgatni. Most hány lábon nyugszik a Skanzen? Fog-e bővülni a tartópillérek száma? 

 

A 2006–2007-es, ún. múzeumi válság során jöttem rá arra, hogy egy intézmény számára nem elég csak az eredeti Alapító Okiratban megfogalmazott múzeumi feladatok ellátása, hanem a társadalmi beágyazottságot is jelentősen növelni kell. Az az intézmény, amely több ágazati vagy össznemzeti szintű feladatot ellát, amelynek nagy a kapcsolati hálója az egyes települések és az ott élők körében, amely folyamatosan tudja bizonyítani társadalmi hasznosságát (nem lekicsinyelve az eredeti múzeumi funkció társadalmi hasznosságát és értékét!!!), az könnyebben vészeli át a kulturális politika hektikusságait és hangsúlyáthelyezéseit, jobban ellenáll a különböző átszervezési, finanszírozási törekvéseknek, de ami a legfontosabb, sokkal nagyobb érdekérvényesítő potenciállal tud rendelkezni. Nekem az az álmom, hogy a közeljövőben néhány meghatározott kérdésben – népi kultúra, népi építészeti örökség, Erdély, szellemi örökségvédelem, közösségfejlesztés, múzeumi oktatás stb. – a magyar társadalom túlnyomó többsége számára készséggé válik az a reakció, hogy ha a fent említett területek bármelyikében információra szorul, csak beüti az okos eszköz keresőjébe a www.skanzen.hu-t, ahol rögtön kielégítő segítséget, választ, tanácsot kap. Ezért vannak a „lábak”, ezért van nálunk önálló szervezeti egységként a MOKK, a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága és a Magyarországi Tájházak Központi Igazgatósága. Tavalytól pedig a tanszék és a kultúrstratégiai szerepkör, melyek szinte teljessé tették az általam 13 éve elképzelt szerepkört. Nagyon fontos visszaigazolás számomra, hogy a megcélzott területek, az ún. „lábak” valóban a Skanzen kiteljesedését szolgálták, egyikben sem volt kudarc.

 

Jelen pillanatban a Skanzen zárva tart a világjárvány miatt. Volt-e már olyan kritikus pillanat a múzeum életében, mint ez a járvány? Hogyan próbáljátok ezt a hátrányt a javatokra fordítani?

 

Nagyon kemény időszak ez a Skanzen számára, hiszen a március 11-i veszélyhelyzet elrendelést megelőzően mi már november eleje óta zárva tartunk. Rengeteg terv, új ötlet, egy teljes tematikus év lett az enyészeté, nem beszélve a március 15., illetve a húsvét sok tízezres látogatószámának és a sok tízmillió forintos bevételnek az elvesztéséről. A korábbi időszak során kifejlesztett flexibilitás és innovatív készség persze most is segít. Hamar kialakítottuk a munkarendet, s most lehetőség nyílik a korábbi erőltetett beruházások utómunkálatait lezárni, a gyűjteményeket rendezni, az elmaradt cikkeket, tanulmányokat, kéziratokat elkészíteni, az épületek karbantartását pótolni. Most mindenki a digitális világ felé fordul. Mi sem teszünk másként, de azért hadd jegyezzem meg, hogy egészen más egy festményt, egy szobrot vagy egy iparművészeti remekművet képernyőn keresztül tanulmányozni, mint az egyébként a környezettel körbeölelés hatásmechanizmusával, a szagokkal, az illatokkal, növényekkel, állatokkal operáló szabadtéri kiállításban digitálisan barangolni. A hatás mérföldekkel kisebb fokú a virtuális világ esetében itt, a Skanzenban. Persze húsvétkor tízezres nagyságrendű megtekintést arattunk a műsoros ajándékunkkal, s azóta is hatékonyan menedzseljük a virtuális tartalomszolgáltatást. Hadd tegyek említést egy újszerű kezdeményezésünkről, mely szerint felhívással fordultunk az emberekhez, hogy a pandémia ideje alatt szinte kultikussá váló szájmaszkokkal, illetve a használatukhoz és készítésükhöz kapcsolódó történetek közlésével gyarapítsák legújabb kori gyűjteményünket. Ezzel sikerült megelőzni nemcsak a hazai, de a nemzetközi szakmát is, hiszen a Facebook-on közzétett felhívásunkat követő második napon jelentette be egy osztrák múzeum hasonló kezdeményezését, majd ezt követően jelentkezett a Néprajzi, a Közlekedési, az Orvostörténeti Múzeum is. Szeretném remélni, hogy augusztus táján megújulva végre kinyithatunk és fogadhatjuk a vendégeket.

 

A neved az elmúlt negyed évszázadban összeforrott a Skanzennel. Miként készíted fel az intézményt arra, hogy egy majdani új vezető ne megtorpanást, hanem új lendületet adjon a Múzeumnak?

 

Én egy olyan múzeumból jöttem Szentendrére (Herman Ottó Múzeum), ahol Szabadfalvi József, egykori tanárom és mentorom vezetése alatt egy közel egykorú, ambiciózus, nagy tehetségű fiatal csapatot verbuvált maga köré és menedzselte a korszak (1980–1990-es évek) legsikeresebb vidéki múzeumát. Ugyanakkor elkövette szerintem azt a hibát, hogy nem tudatosította munkatársaiban, hogy ki követheti őt az igazgatói székben, nem menedzselte a jövendő utódot, nem teremtette meg számára az ún. belenevelődés feltételeit. Sok egyéb ok mellett – szubjektív véleményem szerint – ez is hozzájárult ahhoz, hogy Jóska bácsi nyugdíjba vonulása után átmenti visszaesés következett be első munkahelyemen. Én ebből tanulni szerettem volna, és ezért már jóidőben kiválasztottam azt a munkatársamat, akit alkalmasnak tartok utódomul. Sári Zsoltról van szó, aki helyettesem, barátom, szoros munkatársam, aki lojális, szakmailag felkészült és érti a Skanzent. Nincs más feladatom, mint az, hogy tapasztalataimat átadjam – mert ő ezt meg akarja tanulni –, hogy menedzseljem, hogy megosszam vele kapcsolati hálómat, esetenként a telefonomban lévő elérhetőségeket, s tudatosítsam a munkatársi közösségben ez irányú szándékomat. Azt gondolom, jó úton haladunk, bár természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egy nemzeti intézmény élére nem a leköszönő vezető határozza meg az utód személyét, hanem a Fenntartó. De a feltételeket meg kell teremteni ahhoz, hogy a döntéshozó őt is választhassa. Ne érje felkészületlenül a szakmát egy elkövetkezendő vezetői pályázati felhívás. Nagyon elégedett vagyok a középvezetői csapatommal, átlagban a 30. és 40. életévük közötti szakaszban vannak, most van lehetőség szakmai kiteljesedésükre. Megvan bennük az ambíció, a fentebb vázolt intézményi háttér és elképzelések pedig keretet adhatnak számukra sikerélmények szerzésére, az önmegvalósításra. Ha ez mind sikerül, már nem éltem hiába...

 

MúzeumTrip, néprajz, építészet
2020-04-01 20:00

Legnépszerűbb cikkek

látogató, múzeumtörténet, téma
2018-03-12 19:00
helytörténet, régészet
2018-12-15 09:00
#muzeumozzaszobadbol, felhívás, pályázat, virtuális
2020-04-02 16:00