Múzeumcsinálók címmel futó sorozatunkban olyan meghatározó múzeumi személyiségeket mutatunk be, akik alapvetően hozzájárultak egy-egy vagy akár több múzeum felvirágoztatásához, szerteágazó tevékenységükkel pedig örökre beírták magukat a múzeumtörténelem nagykönyvébe.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
Mi pedig hosszabb életrajzokkal szemezgessünk együtt a nagy elődök között!
A 20. század második felében a Nyugat-Dunántúlon a szabadtéri néprajzi muzeológia egyik kiemelkedő megteremtője Bárdosi János (1933–1983) magyar etnográfus volt. Származását tekintve szerény életkörülmények között élő gázgyári munkás fiaként született Herényben, a vasi megyeszékhely, Szombathely közvetlen közelében fekvő, akkor még önálló községben. A magyar-osztrák határtól alig 15 kilométerre. Nővere a szombathelyi Styl Ruházati Vállalat dolgozója volt.
Az indulás (Szombathely, Budapest, Győr)
A második világháborúban eltöltött gyerekkorát követően, a herényi elemi és a szombathelyi püspöki iskolák után, 1951-ben érettségizett Szombathelyen a Horváth Boldizsár Közgazdasági középiskolában. Ezt követően egy évig dolgozott a Szombathelyi Földművesszövetkezetnél adminisztrátorként, illetve a Mesterséges Termékenyítő állomáson, mint gazdasági nyilvántartó. 1952-ben aztán felvételt nyert Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz és muzeológia szakára. Itt vált Tálasi István (1910–1984) tanszékvezető tanítványává, a háború előtt született etnogárfus nemzedéktársaihoz hasonlóan. Miként Barabás Jenő (1920–1994) egyetemi tanár, a magyar népi építészeti kutatások 20. századi nagyformátumú alakja fogalmazott róla:
„Bizonyára környezeti hatások, a „fényes szelek” felhajtó erői egyaránt közrejátszottak ebben, de alighanem a szűkebb haza, Vas megye lokálpatriótizmusa is működhetett benne.”
Katonai szolgálatát 1953 és 1954 júliusában, egyetemi nyári szüneteiben teljesítette. 1957-ben szerezte meg egyetemi diplomáját „Történeti és néprajzi adatok a Fertő halászatához” című szakdolgozatával, valamint általános muzeológiából is államvizsgázott. A népi halászat kutatásával való kapcsolata később is megmaradt, aminek fontos kezdeti eredménye volt még ugyanebben az évben a K. Kovács László (1908–2012) operatőrrel, a magyarországi néprajzi filmezés meghatározó alkotójával közösen forgatott „Halászat a Fertő tavon” című néprajzi filmük, aminek szakértője volt a budapesti egyetemi tanszék megbízásából.
Muzeológus szakosként már egyetemista éveiben elkezdett kötődni a valóságos múzeumi munkához, először a fővárosban, a Néprajzi Múzeumban gyakornokoskodott. Majd rövid ideig 1957–1958-ban a győri Xantus János Múzeumban dolgozott. Csak ezután kapta meg 1958 januárjától a szombathelyi Savaria Múzeum néprajzi osztályvezetői megbízását. Ezt a pozícióját egészen az 1983-ban bekövetkezett haláláig betöltötte, mintegy 25 éven keresztül, mialatt létrehozta az ugyan regionális érvényességű, mégis máig ható és megkerülhetetlen néprajzos muzeológusi életművét.
Múzeumcsináló elődök és a vasi etnográfiai szellemiség
Szombathelyen jelentős múzeumi tevékenységeket végző elődjei is voltak Bárdosinak, számos aspektusból az ő munkájukat folytatta, sőt, bizonyos értelemben be is teljesítette. Időben legmesszebb volt tőle, még az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből, az 1900-tól a történelmi Vas vármegyére kiterjedő néprajzi tárgyi gyűjtéssel és falusi népi épületek fotografálásával is foglalkozó Kárpáti Kelemen (1859–1923) premontrei gimnáziumi igazgató, magyar tudós tanár. Az 1908-ban megnyílt Vasvármegyei Múzeum alapító igazgatója.
Aztán a két világháború közötti időszakban, pontosabban 1928 és 1946 között, a trianoni határmódosítással (1921) átalakult történeti Vas vármegye gazdasági-igazgatási-kulturális központjaként fejlődő Szombathelyen szellemi életet szervező, kulturális életét meghatározó dr. Pável Ágoston szlovén-magyar nyelvész, irodalomtörténész, gimnáziumi tanár, a Vasvármegyei Múzeum Néprajzi Tárának őre, egyben az kultúregyleti fenntartású intézmény igazgatóhelyettese. Aki nem mellesleg, sok más kora meghatározó tudósa mellett Gönyei Sándor (1886–1963) néprajzkutatóval, a budapesti Néprajzi Múzeum munkatársával, illetve az Őrség néprajzi monografikus feldolgozását (1940–1943) megkezdő Kardos Lászlóval (1898–1987), a Táj- és Népkutató Intézet néprajzkutatójával is fontos szakmai kapcsolatokat ápolt.
Valamint a stafétát közvetlenül vette át Bárdosi a néprajzos múzeumigazgató Dömötör Sándortól (1908–1986), aki az 1948 utáni marxista-leninista ideológiai meghatározottságú művelődéspolitika nyomása alatt végezte el a Szombathelyi Múzeum államosítását, egyúttal 1949 és 1957 között megkezdte annak tudományos múzeummá alakítását. De Dömötör folytatta az elsőként Pável által elindított néprajzi kutatásokat is a térségben, elsősorban az Őrség és vidéke néprajzi jellegzetességeinek dokumentálását, közlését is. Nem mellesleg Dömötör az alapvetően folklorisztikai érdeklődése mellett tárgyi néprajzzal is foglalkozott.
Az ifjú, alig 25 éves Bárdosi János etnográfus megérkezésével a világháborús időszakot és kártételeket túlélt néprajzi gyűjtemény feldolgozásában és gyarapításában, illetve a Dömötör által elkezdett tudományos igényű, katalogizáláson és osztályozáson alapuló néprajzi muzeológia hőskorszaka indult útjára Szombathelyen. Mindez a Kádár-korszak állampárti Magyarországán, az államhatárt nyugati irányból le- és elzáró Vasfüggöny mellett periférikus társadalmi-gazdasági létbe szorított Vas megyében, az 1962-től tanácsi fenntartású szombathelyi múzeumban.
Visszatérés a szülőföldre (1958): a szaktudományos muzeológia kezdetei Szombathelyen
Bárdosi János felkészültsége alapján és az előtte álló szakmai kihívások szerint sokkal inkább vált a 20. század második felére jellemző igazi szaktudományos néprajzos muzeológussá Szombathelyen, mintsem amatőr „múzeumcsinálóvá” (Museummachens), tekintve a mai kortárs Közép-európai múzeumelméleti szakirodalom fogalomhasználatát. Bárdosi 1958-ban megjelent első szakmai publikációja is a Vasi Szemlében kapott nyilvánosságot, „Pajtáskertek Gencsapátiban” címmel. Az általa vizsgált archaikus udvartípus vizsgálata mintegy előirányozta későbbi fő érdeklődési területét, és persze végrehajtandó feladatát: Vas megye településszerkezeti és népi építészeti hagyományainak feltárását, összeírását és múzeumi bemutatását. Muzeológus pályakezdő időszakában még az egyetemi évei alatt megkezdett népi halászattal kapcsolatosan tárgyi és kéziratos gyűjtéseket, fényképes és filmes dokumentálást, kutatómunkát is folytatta. Terepi vizsgálatokat végzett a Rába folyó Vas megyei, illetve a Dráva folyó Baranya megyei szakaszán a pécsi Janus Pannonius Múzeum felkérésre. Jól jellemzi tenni akarását, hogy Pulay Endre tanárral újabb néprajzi filmet is forgatott, és halászati fogási módokat fényképezett a Vas megyei Rábahídvégen 1962-ben (SM. N. ikt. 2-3/1962).
Annak érzékeltetésére, hogy mekkora feladat volt a modern szaktudományos muzeológia megteremtése a megörökölt és töredékes gyűjteménnyel, minden bizonnyal elég idézni a következőket Bárdosi saját maga által 1971-ben megfogalmazott munkássága öninterpretációjából:
„A kiemelt nagy feladatok elvégzése mellett természetszerűen a múzeumi gyűjtőmunkát sem hanyagolom el. 1958-tól 1970 decemberéig múzeumunk néprajzi anyagát 6.407 tárggyal, 18.467 db fényképfelvétellel és 1289 db színes diafelvétellel gyarapítottam, melyek közül kb. 14.000 felvételt magam készítettem. A néprajzi adattári anyagot 477 tétellel, a könyvtár állományát pedig kb. 1500 könyvtári egységgel gyarapítottam. Így az 1900-tól 1957-ig gyűjtött tárgyi anyagot 13 év alatt jóval megdupláztam, az adattári anyagot másfélszeresével, a fényképanyagot pedig hétszeresével növeltem, ill. gyarapítottam.” (SM. NAd/2414-2021)
Múzeumi intézményi feladatai azonban a gyűjteménygyarapítás és -feldolgozás (pl. rovásfák, gyógynövények gyűjtögetése, méhészet, mondák, vőfélyköszöntők, népművészet emlékanyaga stb.), valamint a népi építészeti kutatások felé terelték egyre nagyobb intenzitással az 1960–1970-es években. Ebbe az is belejátszott, hogy az Országos Műemlékfelügyelőség népi műemlékfelmérésébe is bekapcsolódott már a kezdetektől, 1958-tól. Kiemelkedő tény, hogy az országban elsőként 1966-ban Vas megyében ezt be is fejezték. Ugyanakkor Bárdosi népi műemléki felmérőként nem csak Vas megyében dolgozott – némi mellékes jövedelemre is szert téve –, hanem azon is túl. Úgy, mint a Vassal szomszédos Veszprém és Győr-Moson-Sopron megyékben, valamint a Dél-Dunántúlon Somogyban és Baranyában, sőt még Kelet-Magyarországon is, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
Érdemes azt is számon tartani, hogy az 1960-as években Bárdosi pályakezdő muzeológusi érdeklődését, tevékenységét jelentősen befolyásolták közvetlen múzeumi kollégái is. Elsősorban Horváth Ernő (1929–1990) paleobotanikus muzeológus, egyben múzeumi igazgatóhelyettes felettese. Nem utolsó sorban pedig kolléganője, B. Dorner Mária (1938–2020) helytörténész, részt vállalva vele a helyszíni műemlékfelmérési munkákban és szintúgy a terepi falukutatásban. B. Dorner Mária az 1960-as évek elején a Savaria Múzeumban létrehozott és kezdetben az újkori emlékanyagra koncentráló, majd Vas megye kultúrtörténeti értékeinek gyűjtését felvállaló (pl. a szombathelyi Knebel fotósdinasztia képi hagyatékának gyarapítása 1963-ban) Helytörténeti Osztály gyűjteménykezelője, majd vezetője volt. Itt érdemes hangsúlyozni, hogy Bárdosi először 1960-ban nősült meg, majd sikertelen házasságát követően 1967-ben vette el Dorner Máriát, ami házasságából később két gyermekük született. Ezekben az időkben alma mater-e, a budapesti néprajzi tanszék Szombathelyre küldött egyetemi hallgatóit is fogadta, segítette valódi néprajzossá válásukat. Így volt nála Szombathelyen múzeumi gyakorlaton például a másod éves egyetemi (ELTE néprajzi tanszék) hallgató Tátrai Zsuzsanna is 1966-ban, ami elvégzett munkáról beszámolót is készítettek az ELTE Néprajzi Intézetének. De persze Bárdosi segítette a helyben működő szombathelyi Tanítóképző Intézet és Pedagógiai Főiskola hallgatóit is szakdolgozatuk elvégzésében, vagy éppen bibliográfiai tanácsadással.
Társadalmi gyűjtőmunka a vidéki Magyarországon (Vas megyében)
Mindemellett Bárdosinak kezdetben politikai pályafutása is volt, ami 1951–1952-ben kezdődött számára a Szombathely VIII. kerület (Herény városrész) DISZ szervezet titkáraként. Később az egyetemi évek alatt, 1953–1955 között az ELTE Bölcsészettudományi Karának muzeológiai szakán lett DISZ titkár. Sőt, 1952-től és 1956-ig tagja volt a Magyar Dolgozók Pártjának is. Szombathelyre visszaérve 1958-tól a közalkalmazottak múzeumi alapszervezetének tagjaként látta el a „bér- és szoc. felelős”, majd az üdülési felelős tevékenységeket. A vele szemben támasztott nem csak szakmai, hanem helyi és megyei kultúrpolitikai elvárásokat jól jellemzi, hogy az 1933-ban Pável Ágoston által alapított, aztán 1958-ban újjászervezett Vasi Szemle folyóirat szerkesztőbizottságába történő felkérését számára személyesen Gonda György (1923–2000), Vas Megye Tanácsának elnöke (1957–1978) intézte hozzá levélben. Ezt a feladatát 1958 és 1964 között szorgalmasan el is végezte.
Aztán 1966-tól, az ekkor már Savaria Múzeum nevű muzeális intézmény Néprajzi Osztályával együttműködésben külön „Néprajzi adattár” című rovatot is alapítottak a folyóiratban, amiben a néprajz sokféle területéről igyekeztek írásokat közölni. Emellett 1963-tól a Szentléleky Tihamér (1919–2007) régész, a Savaria Múzeum első megyei múzeumigazgatója által létrehozott Savaria a Vas megyei Múzeumok Igazgatósága Értesítője szerkesztőbizottságának is aktív tagja volt. Ehhez érdemes figyelembe venni, hogy a megyei múzeumok igazgatósága rendszerét még 1962-ben hozták létre országosan, vagyis indították el.
1965-ban a Vas Megyei Tanács tudományos folyóiratában, a Vasi Szemlében tette közzé felhívását Vas megye (1950-től) földrajzi neveinek összegyűjtésére, ami helyi szervezői és irányító feladatot dr. Végh Józsefnek, a MTA Nyelvtudományi Intézet munkatárásának útmutatásai és intenzív kapcsolattartásuk alapján végezte. Évente meghirdetett Vas megyei néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatokat szervezett, a Vas megyéből jelentkező „társadalmi gyűjtőket” szakmailag irányította és a Savaria Múzeum Néprajzi Osztályára beérkező pályázatokat is ő bírálta el. Négy év alatt a korabeli Vas megye igazgatása alá eső összes települését, 229 falunak és 2 városnak a teljes kül- és belterületi anyagát összeírták. A gyűjtés befejezését követően a Magyar Tudományos Akadémia ünnepi ülést rendezett Szombathelyen 1969. augusztus 23-án. Bárdosi János munkája elismeréséül a Magyar Nyelvtudományi Társaság dícsérő oklevelét, illetve Vas megye Tanácsa Végrehajtó Bizottsága Művelődésügyi Osztálya „Szocialista Kultúráért” kitüntetéssel jutalmazta 1970-ben.
Mindemellett ezekben az időkben a Horváth Ferenc, a szombathelyi Vas megyei Levéltár igazgatója által elnökölt Vas megye Helytörténeti Bizottságának (1968) is ténykedett Bárdosi János, mint néprajzi szakfelelős és szaklektor. A Hazafias Népfront égisze alatt működő megyei tudományos szervezet intézőbizottságának tagjait a szombathelyi Népművelési Tanácsadó, a Marxista Nyári Egyetem, a Magyar Szocialista Munkáspárt Megyei Bizottsága, a Berzsenyi Dániel Megyei Könyvtár, a Hazafias Népfront Megyei Titkársága, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat és a Savaria Múzeum vezetői alkották mások mellett. De Bárdosi János néprajzos muzeológusként Szombathelyről rendes tagjai volt a Magyar Néprajzi Társaságnak is. Az 1970-es években Vas megyében még rajta kívül Csaba József (Csákánydoroszló), Dala József (Celldömölk), és a pályatárs, szintén budapesti etnográfus végzettségű Nógrádi Géza (Sárvár) szintúgy. Bárdosi tevékenyen támogatta a honismereti mozgalmat is, 1974-től haláláig a Vasi Honismereti Közlemények néprajzi publikációit szerkesztette.
Regionális skanzenológia: „A szokványos tudományos és muzeológiai munkámon túlmenően építem a Vasi Múzeumfalut.”
A Bodrogi Tibor (1924–1986) főigazgató irányítása alatt működő budapesti Néprajzi Múzeum keretében 1967. február 1-én alakult meg a Falumúzeum Osztály, Erdélyi Zoltán (1931–1999) etnográfus vezetésével. Alapfeladatuk a még 1937-ben Györffy István (1884–1939) néprajzkutató által Budapestre megálmodott „Magyar Scansen” megteremtése volt. 1970-től szintén a Néprajzi Múzeum szervezeti keretén belül K. Csilléry Klára (1923–2002) néprajzos muzeológus vezetésével jött létre a Muzeológiai Osztály, tagjai azok a muzeológusok voltak, akiket kifejezetten a Skanzen program megvalósítására vettek fel. De ez nem jelentette azt, hogy más osztályokról is ne dolgoztak volna benne, ilyen volt például Gráfik Imre is. Az országos munkálatokban közreműködtek az egyetemek néprajzi inétzeteinek oktatói, az MTA Néprajzi Kutató Csoport munkatársai, az Országos Műemléki Felügyelőség tudományos dolgozói és a megyei múzeumi szervezetekben tevékenykedő néprajz szakos muzeológusok egyaránt. A kor politikai elitjének legmagasabb szintjei által támogatott elképzelés nyomán, nem Budapesten, hanem Szentendrén, a Sztaravoda-patak völgyében alakult meg 1972-ben az önálló, központi országos szabadtéri néprajzi múzeum.
Bárdosi János a Vasi Múzeumfaluban (Szombathely)
Azonban kezdettől fogva regionális skanzenek megalapításában is gondolkodtak, amelyek a Nyugat-Dunántúlon jóval előbbre jártak a megvalósulában. Ennek alapvető okai voltak a kisebb léptékű vidéki kezdeményezések gyorsabb kivitelezhetősége és olcsóbbságuk. Na és persze a helyi és megyei politikai elitek bizonyítási vágya, valamint az alkalmas, jól képzett helyi szakemberek bevonása. Ennek keretében az 1968. február 12-én tartott osztály értekezleten résztvett Szombathelyről Bárdosi János néprajzos muzeológus is, valamint a Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága – Savaria Múzeum megyei múzeumigazgatója, Szentléleky Tihamér, illetve Rónai Károly (1941–2022) építészmérnök is a Vas megyei Tanács Tervező Irodájától. A Vas megyei regionális szabadtéri néprajzi múzeum létrehozására Szombathelyen is működött Skanzenbizottság, aminek helyszíni szemléin az 1960-as évek végén mások mellett Füzes Endre (1932–2015) etnográfus, mint a Művelődésügyi Minisztérium kiküldöttje is résztvett. Továbbá az Építésügyi Minisztériumban a népi műemlékvédelemmel foglalkozó dr. Tóth János (1899–1978) építész szintúgy személyesen is megjelent, aki korábban 1922-től egy negyedévszázadig volt Szombathely város főmérnöke és tanácsnoka.
Fontos módon doktori disszertációját „Falusi épületek fejlődése a nyugati végeken” címmel védte meg 1940-ben a budapesti a József Nádor Műegyetemen, ahol 1941-ben doktorrá avatták. Továbbá, a következő évben, 1942-ben már meg is szerezte egyetemi magántanári képesítését a „Tájegységek népi építészeti elemei” című tárgykörből a szegedi Ferenc József Tudományegyetem néprajzi tanszékén. A mérnöki módon végzett népi építészeti kutatások magyarországi úttöröje, Tóth János támogatója volt a szülővárosában, Zalaegerszegen 1968-ban megnyitott Göcsej Falumúzeumnak is. Ebben kulcsszerepet vállalt a Szentmihályi Imre (1924–1986), a Göcsej Múzeum akkori etnográfus igazgatója, aki lényegében elsőként sikeresen valósított meg Magyarországon szabadtéri néprajzi múzeumot.
A Vas megyei népi építészeti, feltáró kutatásokat és tárgyi gyűjtéseket végzésén túl helyi adminisztratív, jogi és szervezési ügyekkel is bajlódó Bárdosi a Budapesten élő és alkotó Tóthtal intenzíven tartotta a szakmai kapcsolatot. Továbbá a már említett Barabás Jenő egyetemi tanárral együtt hárman dolgozták ki a Vasi Múzeumfalu néprajzi szakmai programtervét (1967). Ennek alapján aztán Rónai Károly építész szakmai irányításával elkészült annak pontos műszaki tartalmú beépítési terve (1968, I. ütem). Sőt, az építészeti tervek kitértek nem csak az épületekre és a létrehozandó kiállítóhely szükséges infrastrukturális feltételeire, hanem a tradícionális növényi környezet kialakítására is. Bárdosi jó szakmai kapcsolatot ápolt a délről szomszédos Zala megyében tevékeny Szentmihályival is, aki a már Zalaegerszegen bevált technológiai módszereket (pl. faanyagok konzerválása) közvetítette Szombathelyre. De köztudomásúlag példa volt előttük a romániai bukaresti és a stájer-osztrák Grác melletti Stübing szabadtéri múzeumai is.
A szombathelyi cél a zalaegerszegi skanzen egyetlen kistájára (Göcsej) koncentráló kialakítási koncepciójának meghaladása volt a differenciáltabb megyei népi építészeti kép (kistájak, társadalmi osztályok és nemzetiségek reprezentálása) megalkotásával. Ezek igen sokhelyszínű és sokirányú munkával terhelt idők voltak Bárdosi számára, ő maga így vallott minderről egy 1969-ben Tóth Jánosnak intézett levelében:
„Végre az építési engedélyt megkaptuk! Probléma persze bőven adódik! (...) Ami a leglényegesebb pénzünk nincs...! (...) A doktori disszertációmmal kapcsolatban, ilyen emberfeletti munka mellett nem is nagyon merek nyilatkozni. A rendes hivatali munkámon és a falumúzeumon kívül a vállamra nehezedik az egész megye földrajzi névgyűjtőinek szervezése, irányítása, ami ugyancsak nem kis feladat. Ezt még tetézik az évente meghirdetett néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpályázatok. A többi kollégához viszonyítva bátran állíthatom, hogy 2 ember munkáját végzem, de sajnos ez sem a fizetésemelésemben, sem a jutalmazásban nem jut érvényre. Lassan már arra sem lesz időm, hogy egy-egy tanulmányt tető alá hozzak... Ilyen körülmények között csak ígérhetem - mint azt a 3 éves tudományos munkatervemben előirányoztam -, hogy 1971-re ledoktorálok.” (SM. N. ikt. 2-13/1969)
Bárdosi hiába volt megszállott muzeológus, soha nem jutott el a tudományos doktori fokozat megszerzéséig. Figyelme és munkaereje szétforgácsolódott, miként azt maga is megfogalmazta és hangsúlyozta egy közzétett munkajelentésében. A Szombathelyen 1973. augusztus 20-án megnyitott Vasi Múzeumfaluval aztán beteljesült a vasi kötödésű néprajzos kutatónemzedékeken átívelő régi álom, a „Vasi Scansen”, amit még a Pável Ágoston által szerkesztett Vasi Szemlében 1939-ben Tóth János építészmérnök hirdetett meg. Bárdosinak fontos szakmai segítsége volt a fiatal pályakezdő, az őrségi népi lakáskultúrára vonatkozó helyszíni gyűjtéseket és terepi dokumentációkat végző Bíró Friderika etnográfus is, akivel erőltetett tempóban mintegy 30 kisebb-nagyobb építményt magába foglaló skanzent kellett enteriőrökkel berendezniük. Megrendítő, a Vasi Múzeumfalu 1968-tól felkért építésvezetője, Kopcsándi Gyula (1922–1973) gencsapáti ácsmester már nem érhette meg az augusztusi megnyitót. Egyúttal kiemelendő, hogy Szombathely modern városi rekreációs övezetében, a Csónakázó-tó partján létrejött Vas megyei regionális skanzen megnyitóbeszédét volt egyetemi tanára, Ortutay Gyula (1910–1978) folklorista és szocialista kultúrpolitikus, az Elnöki Tanács tagja tartotta. Aki egyben a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét (1967–1978) is betöltötte és már az 1960-as években szorgalmazta a kollektivizálás nyomán átalakuló falusi életmód vizsgálatát. Valamint nem mellesleg, a rendezvény házigazdája Bándi Gábor (1939–1988) régész, megyei múzeumigazgató volt, akinek köszönhetően az 1970-es években, illetve az 1980-as évek elején sorban épültek és valósultak meg modern múzeumok nem csak Szombathelyen, hanem szerte Vas megyében és a járási városi központokban, azok környezetében.
Bárdosi János a kor magyar vidéki muzeológiájának igényessége mentén természetesen katalógust is készített a Vasi Múzeumfaluról (1975), aminek fényképeit Dallos László fényképész készítette (1976-tól tagja a Fiatal Fotóművészek Studiójának), a német nyelvű fordításokat pedig a már említett alkotótárs, Pluay Endre. Pulayt 1971-től a Hazafias Népfront által kezdeményezett Vas megyei Idegenforfalmi Tanács vezetőjévé választották, ami a megyei tanács építési és közlekedési állandó bizottságának albizottságaként működött.
Helyek bűvöletében: tájházak, népi műemlékegyüttesek születése
Az 1973 megnyílt Vasi Múzeumfalu komoly és fajsúlyos hazai muzeológiai eredménynek számított, még ha tulajdonképpen csupán indulásnak is szánták a további fejlesztéséhez (tervezett II. ütem). Nemhogy a megyehatáron túl, de a nemzetközi szakmai is felfigyelt a magyar-osztrák államhatár közelében létrehozott regionális szabadtéri néprajzi múzeumra. Aminek egyértelmű jele volt, hogy 1975-ben a szocialista Kelet-Németországhoz tartozó lipcsei néprajzi múzeum (Museum für Völkerkunde Leipzig) fényképes dokumentációkat készített a Vasi Múzeumfaluról, amiből 15 darab analóg nagyítású papírképet Bárdosi Jánosnak is megküldtek postai úton a Savaria Múzeum Néprajzi Osztályára. A Vas megyei népi műemlékek mentésének és megőrzésének sikereire hatására a Vas megyei eredményekkel az ICOMOS az 1977-ben szervezett budapesti-szombathelyi konferenciája is foglalkozott. Ennek oka volt az is, hogy a Savaria Múzeumban működő Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága a szombathelyi skanzenen túl további megyei szabadtéri népi műemlékegyüttesek, tájházak helyreállítási munkálataiban, szakszerű berendezésében is résztvett. Sőt, néprajz gyűjtemények megalapítását, segítését, azok szakmai kontrollját és interpretálását (pl. rábagyarmati tájház) is végezte. Ezek a munkálatok is párhuzamosan a megyeközponti feladatvégzéssel szintúgy Bárdosi János néprajzos muzeológusra hárultak.
A Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága Szalafő Piyter-szerén 3 paraszti portán 10 épületet és azt azokat övező telkeket vásárolta meg 1970-ben – valójában elidegenítést végezve –, ami által végeredményben megalapítottak egy második Vas megyei skanzent is. De még ugyanebben az évben nyílt meg a Rábavölgyben, Rábagyarmaton egy fütöskonyhás lakóházból kialakított tájház, aminek berendezését Ács László tanár gyűjtötte, itt például helyi tanácsi fenntartásban meghagyva. Szintén az Őrség vidékén (Belső-Őrség) Magyarszombatfán Fazekasház létesült 1974-ben. Ennek berendezésén dolgozott Bárdosi mellett Nagy Zoltán etnográfus is, még egyetemista (ELTE néprajzi tanszék) gyűjtési gyakorlata keretében. Kőszeg-Hegyalján a 8 épületből álló Cáki Pincesor vált látogathatóvá 1976-ban a Vas megyei Múzeumok Igazgatóságának köszönhetően, amiből hat épületet eredeti helyén meghagytak és két másikat áttelepítettek. Valamint 1978-ban a Hegyhátszentpéteren az utolsóként fennmaradt és műemléki védettségű festett faoromzatú lakóházból és kovácsműhelyből nyílt tájház. Utóbbi műhelyfelszerélés Püspökmolnáriból való, a helyszíni gyűjtést a házberendezéshez Szakály Ferenc tanár végezte, a helyi általános iskola honismereti vezetője. De résztvettek a munkálatokban Decsi Gyula farestaurátor és Hesztera Aladár általános restaurátor is a szombathelyi Savaria Múzeumból. Miként a rövid összefoglalásból is kiérződik, ezek a kezdeményezések tehát már nem kizárólag egyetlen épületből álló tájházak voltak, hanem szakmai bravúrjukat, egyben a múzeumlátogatók számára kiemelkedő élményforrásukat az is jelentette, hogy az eredeti helyszínen (in situ) megőrzött épületek köré áttelepített építményekből álló együtteseket (assemblage) alakítottak ki. A kulturális reprezentációt létrehozó vizuális kimerevítést a hitelesnek szánt és enteriőrbe szervezett eredeti műtárgyberendezés jelentette minden esetben, amit igyekeztek lehetőleg helyi gyűjtésekkel megoldani.
Bárdosi János szakmuzeológus tevékenységének megítélésben nem mellékes párhuzam, hogy az erre alkalmas nyugat-dunántúli térségben, a Vas megyei népi műemlékvédelmi és szabadtéri néprajzi muzeológiai munkásságával egyidőben, az 1960-as években például Franciaországban is sorra alakultak az in situ jellegű, szabadtéri múzeumok és parkok ötvözetét alkotó muzeális intézmények. Nem véletlen, hogy az ICOM korabeli főtitkára, Hugues de Varine 1971-ben alkotta meg az ökomúzeum (écomusée) fogalmát. Magyarországon az 1974-ben a Minisztertanács rendelete által adott pénzügyi támogatást az 1960-as évek műemléki felmérése alapján helyben megőrzött és állami (tanácsi) tulajdonba vett ingatlanok tájházzá, falumúzeummá, esetleg szabadtéri múzeummá alakítására. Azonban a francia közösségi modelltől eltérően itt a helyiekkel való viszonyrendszerben az országos politika (párt, tanácsok, népfront) által befolyásolt és ellenőrzött honismereti mozgalom tagjainak volt kulcsfontosságú szerepe.
Bárdosi János látogatókkal az épülő Vasi Múzeumfaluban 1970-ben (Szombathely)
Egy muzeológiai korszak vége Szombathelyen (1983)
A Vasi Múzeumfalu tervezett II. üteméhez 1978-ban bontotta le a felsőszölnöki füstösházként azonosított lakóházat, amit még 1967-ben védett le az OMF népi műemlékké. Maga erről így írt vonatkozó és posztumusz megjelent (1984) tanulmányában:
„A Vasi Múzeumfaluba eddig áttelepített épületek bontási gyakorlatának megfelelően, itt is ugyanolyan egyszerű jel- és számrendszert alkalmaztunk az egyes épületelemek megjelölésére, amely még a bontást és a majdani felépítést végző falusi segédmunkások számára is érthető, logikus.”
Az 1980-as évek elején Bárdosi figyelme Nyugat-Magyarország népi díszítőművészete irányába fordult intenzíven, ehhez jó alapot jelentett számára a Savaria Múzeum 1900-tól formálódó néprajzi törzsgyűjteményének 1945 előttről fennmaradt anyaga, illetve saját gyűjtései az 1960–1970-es évekből. Eredményeit kiállítási formában is rendezte, amit bemutathatott Prágában (1981), Szófiában (1981), Berlinben (1982), Bécsben (1983), illetve Varsóban és Krakkóban (1983).
Bárdosi János még a halálát megelőző egy-két évben is tevékeny volt egyre súlyosbodó betegsége ellenére, így a szentgotthárdi Pável Ágoston Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeum állandó kiállítása részét képező nyílt tűzhely rekonstrukciója is szakmai irányításával készült el 1982-ben. Ebben 1979-től kolléganője, a ljubljanai egyetemen végzett magyar-szlovén néprajzkutató M. Kozár Máriának volt segítségére. Közösen gyűjtöttek a Szentgotthárd környéki nemzetiségi falvakban, tájékozódtak és múzeumi jelentést készítettek az apátistvánfalvi szlovén és a felsőcsatári horvát tájház, illetve egy szentgotthárdi nemzetiségi múzeum létrehozásának lehetőségéről. Közös koncepciójuk szerint a szlovén tájházba Krajczár Károly, a horvátba Kovács Géza, a szentgotthárdi múzeumba Gáspár Károly gyűjteménye elhelyezése lett volna ideális.
Bárdosi János 1983-ban bekövetkezett halálát követően két pályakezdő néprajzos érkezett Szombathelyre, Horváth Sándor magyar-horvát etnográfus és Gyurácz Ferenc magyar etnográfus, irodalomár. Mindketten Budapesten az ELTE néprajz szakán végeztek, kezdeti feladataikat Barabás Jenő tanszékvezetővel egyeztetve dolgozták ki, ezért a Bárdosi által be nem fejezett munkálatokra koncentrálva 1984-ben a Vasi Múzeumfalu sárfimizdói lakóházához gyűjtöttek. Ebben Bárdosi korábbi segítőtársa, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, Bíró Friderika is a segítségükre volt. Valamint 1985-ben miután befejeződött a farkasfai ház áttelepítése, Horváth Sándor adat- és tárgygyűjtése nyomán berendezték az enteriőröket.
Még 1984-ben tisztelgésként Bárdosi János muzeológusi munkássága előtt „Népi díszítőművészet Vas megyében” címmel időszaki kiállítást rendeztek a Savaria Múzeumban, aminek szakmai előkészítésében részt vett: Barbalics Imre János, Gyurácz Ferenc, Horváth Sándor, M. Kozár Mária és Nagy Zoltán. A kiállítási katalógus bevezetője Bárdosi János posztumusz megjelent írása.
Összefoglalás helyett
Bárdosi Jánost életében számon tartották a magyar néprajztudomány korabeli kiválóságai, ma már talán csak tényleg az őt még ismerő legnagyobbak. Valamint néhányan Szombathelyen, elsősorban azok közül, akik még ismerték és tisztelték, kollégái voltak. Summázni életrajzát nem könnyű feladat valamelyest ismerve a Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztályának a sorsát 1983-tól napjainkig. Mégis a legjobb, ha a magyar muzeológia egyik korszakos tudósa, Bárdosi pályatársa, Szilágyi Miklós (1939–2019) etnográfus muzeológus nekrológjából idézünk:
„Ugyan miért kért volna megértést, hiszen jól tudta – tudnia kellett: évről évre beszámolt a maga munkájáról a Vas megyei múzeumok értesítőjében, a Savariában –, hogy szülő megyéje néprajzáról tárgygyűjtései, fényképfelvételei, feljegyzései nélkül nem lehet – tíz-tizenöt éve sem lehetett volna! – érvényes igazságokat megfogalmazni. S nyilván azt is tudta, hogy szerte az országban az értő kollégák már a Vasi Múzeumfalu 1973-as megnyitását követően támadt zajos visszhang előtt számon tartották: a Bárdosi-jelentette „egyszemélyes kutatóintézetben” gazdag termés érlelődik.”
Bizonyos szempontokból még mindig ugyanígy van.
Elismerései
Szocialista Kultúráért (1970), Jankó János-díj (1971), Munka Érdemrend Ezüst fokozata (1973), Kiváló Társadalmi Munkás (1977), Szocialista Kultúráért (1978), Hazafias Népfront Honismereti Emlékérme (1980), Csűry Bálint-emlékérem (1982)
Felhasznált irodalom:
Balassa M. Iván et al.: A Magyar Néprajzi Társaság tagjainak névsora. Néprajzi Hírek 1972. 1, 1–2. 2–6.
Barabás Jenő: Bárdosi János 1933–1983. Ethnographia 1985. 46, 2–3. 386–388.
Basics Beatrix: Egységben volt az erő. A megyei múzeumi rendszer megszületése és sajátosságai. Múzeumcafé 54. 2016. 4. 99–109.
Bándi Gábor: Bárdosi János néprajzkutató (1933–1983). Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 1983. 2. 39–40.
Bereczki Ibolya, T.: Tájházak Magyarországon. Tájházi Akadémia 2009 – Oktatási anyag. Internet: https://www.tajhazszovetseg.hu/wp-content/uploads/2013/04/01_bereczki_ibolya_tajhazak_magyarorszagon.pdf
Berényi Mariann: Alulról jövő múzeumalapítók. A Kádár-rendszer civil kezdeményezésre létrejövő múzeumai. Múzeumcafé 54. 2016. 4. 111–125.
Bíró Friderika: Bárdosi János (1933–1983). Ház és Ember. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Közleményei 2. 267–268.
Fejős Zoltán: A múzeumok „helyi” körülményei és kontextusai. Múzeumi Közlemények 2006. 2. 15–22.
Filep Antal: Bárdosi János 1933–1983. Műemlékvédelem 1984. 28, 1. 58–59.
Horváth Sándor: A néprajzi gyűjtemény története. Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője 32/2. 2009. 113–173.
Illés Péter: Terep. In: Frazon Zsófia szerk.: ...nyitott múzeum... Együttműködés, részvétel, társadalmi múzeum. Kézikönyv. Budapest, 2018. 192–201. Internet: http://nyitottmuzeum.neprajz.hu/szocikkek/terep
Kurucz Albert: A szabadtéri néprajzi múzeumok története. In: Kurucz Albert – Balassa M. Iván – Kecskés Péter szerk.:
Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon. Budapest, 1987. 7–10.
Mód László: Tóth János magántanári képesítése a szegedi egyetemen. Savaria a Vas megyei Múzeumok Értesítője 36. 2013. 327–331.
Nagy Zoltán: Bárdosi János. In: Bodó Sándor – Viga Gyula szerk.: Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Budapest, 2002. 62–63.
Paládi-Kovács Attila: Magyar népkutatás a 20. században. Budapest, 2018.
Szilágyi Miklós: Bárdosi János (1933–1983). Honismeret. 1984. 12, 1. 51–52.
Szilágyi Miklós: Bevezetés a néprajzi muzeológiába. Néprajz egyetemi hallgatóknak 30. Debrecen, 2003.
Valuch Tibor: A magyar művelődés 1948 után. In: Kósa László szerk.: Magyar művelődéstörténet. Budapest, 1998. 460–547.
Bárdosi János válogatott írásai
Könyvek
1982
[et al.] Vas megye földrajzi nevei. Szombathely
1994†
A magyar fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. [Szerk. Solymos Ede – Domonkos Ottó]
Tanulmányok, könyvismertetések, közölt munkajelentések
1958
Pajtáskertek Gencsapátiban. Vasi Szemle 12, 2. 67–82
1959
Pajtáskertek Gencsapátiban. Savaria Múzeum Közleményei 5. Szombathely
A magyar Fertő tapogató halászata. Savaria Múzeum Közleményei 8. Szombathely
1961
Kenéz díszített kapufái. Savaria Múzeum Közleményei 12. Szombathely
Herman Ottó Hegykőre írott levelei. Soproni Szemle 15, 1. 89–94.
A Göcseji Múzeum jubileumi Emlékkönyve, 1950–1960. Vasi Szemle 15, 2. 128–130.
Tóth János: Népi építészetünk hagyományai. Könyvismertetés. Vasi Szemle 15, 3. 118–120.
1962
Vakarcs Kálmán (1872–1952). Vas Szemle 16, 2. 102–104.
1963
Római kori oszlopokhoz és „ördögkövekhez” fűződő mondák Jákról és Gencsapátiból. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 1. 199–224.
1964
Gyógynövénygyűjtés és népi gyógymódok Kőszeghegyalján. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 2. 189–221.
A Savaria Múzeum rovásfái / Kerbhölzers des Savaria Museums. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 2. 223–249. / 249–253.
Néprajzi Osztály. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 2. 367–370.
1965
Újabb adatok Vas megye számrovásainak ismeretéhez / Neuere Daten über die Zahlenkerbzeichen aus Komitat Vas. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 3. 217–227. / 227–228.
Németh Antal élete és munkássága / Antal Németh sein Leben und sein Werk. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 3. 339–349. / 349–352.
Néprajzi Osztály. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 3. 357–362.
Felhívás Vas megye földrajzi neveinek összegyűjtése érdekében. Vasi Szemle 19, 3. 449–455.
1966
Habán fajansz. In: Kerámia / Keramik. A Közép-Dunántúl anyagi műveltsége kiállítás sorozat 1.) [a katalógust írták Bárdosi János, F. Petres Éva et al.] Székesfehérvár, 15–18.
Tóth János: Göcsej népi építészete [könyvismertetés]. Vasi Szemle 1966. 20, 4. 636–638.
1967
Zöldségtárolás Szombathely környékén. Vasi Szemle 21, 2. 287–291.
1968
Terménytárolók vagy méhlakások? Vasi Szemle 22, 4. 617–619.
1969
Befejeződött a vasi földrajzi nevek gyűjtése. Vasi Szemle 23, 4. 549–561.
1970
A hegykői és sárródi halászok szerződése a szovjet csapatokkal. Soproni Szemle 24, 2. 179–182.
A fertői pontyfogó kürtő. Ethnographia 81, 2–4. 491–505.
Földrajzinév-gyűjtés Vas megyében. Nyelvtudományi Értekezések 70. Budapest, 1970. 380–382.
Földrajzinév gyűjtés Vas megyében c. hozzászólás. Névtudományi konferencia 2. Névtudományi előadások. Budapest 1969. IX. 2–4. Budapest, 1970. 380–382.
1971
Vasi diákok néprajzi tevékenysége az 1971. évi pályázatok tükrében. Életünk 9, 4. 340–347.
Dr. Csatkai Endre levelei. Vasi Szemle 25, 4. 573–578.
1972
Őrségi iratok az 1820-as évekből. Vasi Szemle 26, 2. 287–295.
Vőfény köszöntés Kámonban 1870-ben. Vasi Szemle 26, 4. 608–612.
1973
Bárdosi János: Néprajzi Osztály 1965, 1966–1970. évi 5 éves beszámoló munkajelentése / Ethnographische Abteilung 1965., 1966–1970. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 4. 485–517. / 518–549.
Chernel István vallomása Kölcseyről a költő születésének 100. évfordulóján. Életünk 11, 6. 512–514.
A Fertő-táj bibliográfiája. Könyvismertetés. Ethnographia 84, 391–392.
1974
Nógrádi Géza (1932–1973). Ethnographia 85, 1. 195–198.
A Vasi Múzeumfalu megnyitása. Vasi Szemle 1974. 28, 1. 45–56.
Szakvélemények megyénk népi műemlékeinek védelméről és a Vasi Múzeumfaluról. Vasi Szemle 28, 3. 377–389.
Somogy megye földrajzi nevei. Vasi Szemle 1974. 28, 2. 295–298.
A Magyarszombatfai Fazekasházról. Vasi Honismereti Közlemények 1. 8–17.
1975
Rovásfák, mint perdöntő bizonyítékok. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 5–6. 307–323.
1976
Hermann Ottó néprajzi kutatása Vas megyében 1899-ben. Vasi Szemle 30, 1. 126–140.
1977
A népi műemlékek mentési módszerei, eredményei és tanulságai Vas megyében. Életünk 15, 4. 353–359.
Csaba Józsefet köszöntjük a Kőszegi Országos Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőtalálkozó alkalmából. Honismeret 4, 2–3. 26–28.
1978
Dömötör Sándor köszöntése. Néprajzi Hírek 7, 3–4. 121–126.
1979
Nógrádi Géza élete és munkássága 1932–1973. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 7–8. 229–233.
Ácsmester a néprajztudomány szolgálatában (Kopcsándi Gyula 1922–1973.). Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 7–8. 235–236.
Savaria Múzeum, Szombathely. Néprajzi Osztály. / Savaria Museum, Szombathely. Ethnographische Abteilung. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 7–8. 357–363. / 363–369.
1980
Tájház a Vasi Hegyháton. Vasi Honismereti Közlemények 2, 6. 39–41. (Szombathelyi Műsorfüzet 1980. 6. 26-28.)
Chernel István fertői és hansági kutatásai. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 9–10. 175–204.
Savaria Múzeum, Szombathely. Néprajzi Osztály 1975–1976. / Savaria Museum, Szombathely. Ethnographische Abteilung 1975–1976. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 9–10. 367–371. / 372–376.
1983
Tolna megye földrajzi nevei. Vasi Szemle 37, 1. 134–137.
1984†
A felsőszölnöki szlovén füstösház. Egy füstöskonyhás hajlított ház bontásának tanulságai. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 11–12. 227–281.
A festett díszítésű házormokról és a hegyhátszentpéteri tájházról. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 11–12. 283–295.
Savaria Múzeum, Szombathely. Néprajzi Osztály 1977–1978. / Savaria Museum, Szombathely. Ethnographische Abteilung 1977–1978. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 11–12. 515–520. / 521–525.
A rábagyarmati füstöskönyhás ház. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 13–14. 285–294.
Dr. Tóth Jánosra emlékezünk. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 13–14. 300–303.
Szövényi István köszöntése. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője 13–14. 377–382.
Néprajzi Osztály 1979–1980. / Ethnographische Abteilung 1979–1980. 511–517. / 517–521.
Tudományos ismeretterjesztő írások
1976
Népi műemlékek mentése Vas megyében. Művészet 8. 40–41.
1977
A szalafői Pityerszer. Élet és Tudomány 32, 1. 25.
A magyarszombatfai fazekasház. Élet és Tudomány 32, 9. 283.
A cáki pincesor. Élet és Tudomány 32, 24. 767.
1979
Hegyhátszentpéter. Élet és Tudomány 1979. 34, 34. 1082.
1980
Hegyhátszentpéteri tájház. Múzeum Rota /A hegyhátszentpéteri tájház és kovácsműhely. [Kézirat] 1981.
1981
Emberábrázolás a pásztorművészetben. Múzeum Rota / Emberábrázolás a pásztorművészetben. Menochendarstellung in der Hirtenskunst. [Kézirat] 1981.
1983
Köszöntjük Csaba Józsefet 80. születésnapján. Vasi Szemle 38, 3. 459–470.
Kiállítási katalógusok, vezetők
1975
A Magyarszombatfai Fazekasház. A Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 18. Szombathely
Vasi Múzeumfalu / Das Museumsdorf Vas. Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 28. Szombathely
1980
Szalafő – Pityerszer Népi Műemlékegyüttes. Tájak, Korok Múzeumok Kiskönyvtára sorozat. Budapest – Veszprém
1982
Őrségi Népi Műemlékegyüttes Szalafő Pityerszerén / Volksbaudenkmalensemble in der Wart, Szalafő, Pityer – Winkl. Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 82. Szombathely
1984†
Nyugat-Magyarország népi díszítőművészete / Dekorative Volkskunst in Komitat Vas. Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 102. Szombathely
é.n.
Cák. Pincesor / Die Weinkellerreihe. Vas Megyei Múzeumok Katalógusai 141. Szombathely
Szerző: dr. Illés Péter, etnológus, főmuzeológus, Savaria Múzeum Néprajztudományi Osztálya, Szombathely
Az írás elkészültéhez ezúton is köszönöm dr. Viga Gyula ny. néprajzos muzeológus biztatását, valamint önzetlen segítségét M. Kozár Mária ny. néprajzos muzeológusnak, dr. Gráfik Imre ny. néprajzos muzeológusnak és dr. Nagy Zoltán ny. néprajzos muzeológusnak, továbbá Feiszt György ny. levéltárosnak és Kiss Ernő Csaba szakrestaurátornak, illetve Spiegler-Kutasi Nikoletta könyvtárosnak és Kelbert Krisztia helytörténész muzeológusnak, dr. Balogh Lajos botanikus muzeológusnak.
Az itt megjelent írások mellett további kutatásokhoz, keresésekhez ajánljuk a Pulszky Társaság - Magyar Múzeumi Egyesület és a Tarsoly Kiadó által 2002-ben kiadott Magyar Múzeumi Arcképcsarnok című életrajzi lexikont. Nemrégiben az elhunyt múzeumi szakemberek portréit tartalmazó, ikonikus mű második kötete is online elérhetővé vált!
