Érdemes regisztrálni a Lépcsőszeminárium hatodik alkalmára, ahol egy családi fotóalbum segítségével csatlakozunk a hozzáférhetőség témájához. Interjúnkban Tomcsányi Sára, a Lépcsőszeminárium egyik gyakornoka, a szervező csapat tagja kérdezte Somogyi-Rohonczy Zsófiát, hogy mutassa be munkáját, illetve azt, hogy ő maga milyen gondolatokkal készül az idei Lépcsőszemináriumra.
Zsófiáról érdemes tudni, hogy ő az életrehívója a Minden héten múzeumba című Instagram oldalnak és idén a Lépcsőszeminárium profiljának elindítása, működtetése is az ő munkáját dícséri. 2019 óta tagja a Lépcsőszeminárium szervezői csapatának, aki művészettörténészként és múzeumpedagógusként számos projektet koordinált már. Jelenleg a Walter Rózsi-villa múzeumpedagógusaként találkozhatunk vele.
Miért gondoljátok fontosnak intézményi szinten a Lépcsőszemináriumban való részvételt?
A Walter Rózsi-villa tavalyi megnyitása óta törekszünk arra, hogy minél több szakmai fórumon mutassuk be nemcsak a különleges épületet, de a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) gyűjteményét és a különböző osztályok tevékenységét. Ahogy sok más munka és munkahely, így a múzeum is képes beszippantani az ott dolgozót, legalábbis én így látom. Magamon is sokszor érzem, hogy beszűkül a világom és sokszor csak a saját program, a saját esemény válik fontossá, így ha nem vigyázok egyre kevesebb helyre, mondjuk más intézménybe jutok el inspirálódni. Számomra a Lépcsőszeminárium ezért is fontos. Itt új nézőpontokat ismerhetek meg, együtt gondolkodhatok más intézmények kollégáival.
Az általatok választott tárgy Radó-Walter Marika fotóalbuma. Miért épp erre a tárgyra esett a választás, mi a története?
A villa történetében több meghatározó figura van: ilyen Fischer József, a tervező, vagy Pécsi Eszter, a ház statikusa, aki egyben az első magyar építésznő is. Walter Rózsi pedig korának ünnepelt operaénekesnője volt, akit mára már leginkább az igazi operarajongók ismernek csupán. Ennek ellenére nagyon izgalmas életet tudhat magáének, amelyről egy-két újságcikken kívül egészen addig keveset tudtak a kollégák, amíg Walter Rózsi unokái nem jelentkeztek, hogy a náluk lévő fotóalbum képeit felajánlják a kiállításra. Radó-Walter Marika– Walter Rózsi és dr. Radó Géza lánya – a villa államosítása után elhagyta az országot, jelenleg is Buenos Airesben él. A fiatal nő kevés holmit vihetett magával, de az egyik talán legértékesebb darab eza fotóalbum volt. Nemcsak a fotók teszik érdekessé, de Marika személyes jegyzetei, megjegyzései is, amelyeket az albumba ragasztott. A családi fotóalbumok nagyon személyes tárgyak, a kutatóknak körültekintéssel kell kezelniük. Érthető okokból nehezen hozzáférhető források, amelyek azonban felbecsülhetetlen tudást hordoznak, nem ritkán olyan képet mutatva egy-egy hírességről, amelyet más fennmaradt felvételek nem tudnak átadni.
Hogyan köthető ez a többi múzeum által választott tárgyhoz?
A Lépcsőszeminárium minden tárgya ezer és ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, minden résztvevő megalkothatja a saját hálózatát. Az én olvasatomban Radó-Walter Marika fotóalbuma az MTA eseményén tárgyalt Ady Lőrincné kézmelegítőjéhez divattörténeti szempontból is köthető, hiszen a fotókon a híres operaénekesnő nemcsak jelmezben, de hétköznapi öltözékekben is látható. A kosztümtörténet pedig többet árul el egyes korokról, mintsem gondolnánk. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Tanulmánytárában egy huszadik század eleji hűtőszekrényből indultunk ki. A villában sajnos nem maradtak fent az eredeti bútorok, a kiállítótérré alakításkor a konyhát nem rekonstruálták. Ez nekem fájó pont, mert a ‘30-as években a nők élete sokat változott a háztartás szempontjából is. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a Pilvax kávéház egyik asztala volt a főszereplő és a mi albumunk képei, de a Walter Rózsiról szóló cikkek is színes képet festenek le a Radó-Walter házaspár élénk társasági életéről, kulturális kapcsolatairól. Ennek feltérképezése még igencsak kezdeti stádiumban van, de már most érdekesnek ígérkezik. A Gödöllői Királyi Kastélyban Teleki Ádámné díszruhája Walter Rózsi fellépésein viselt lenyűgöző jelmezeit idézte fel bennem, de a kastélynak szociális házként való használata is kapcsolódik a villához, hiszen 1949 és 2009 között a Belügyminisztérium Kórházának egyik épületeként szolgált. A Ludwig Múzeumban a kegyes emlékezetről és a méltóságról volt szó, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az ilyen érzékeny információforrásokkal mint egy fotóalbum is óvatosan, kegyelettel kell kutatóként bánnunk.
Fotó: Somogyi-Rohonczy Zsófia a Ludwig Múzeum 2019-es Lépcsőszemináriumán; Szabó Zsófia felvétele
Mit gondolsz, egy régi fényképalbumon keresztül hozzűférhetünk mások emlékeihez?
Ha tudományos szempontból nézem, akkor a fotókon szereplő személyek, azok kapcsolati hálójának feltérképezése hozzájárulhat egy korszak alaposabb megismeréséhez, de akár más életutak feltárásához, esetleges szürke foltok tisztázásához is. De ott van a személyes vonulat is, hiszen bárki szerepeljen is egy fotón, a nézőben egészen biztos, hogy felidéz majd egy saját emléket, családi beszélgetéseket, egyéni generációs történetek feltárására motiválja majd a nézőket.
A digiatalizálás előretörésével utánunk fennmarad még vajon fényképalbum, vagy szerinted mi fog minket „túlélni” és a mindennapjainkról árulkodni?
A tárlatvezetéseken, múzeumpedagógiai foglalkozásokon rendszeresen előkerül a fotózás kérdése. Elsősorban az épületfotókról beszélünk ilyenkor, de maga a fotózás hétköznapivá válása, bizonyos szempontból a fotó "elértéktelenedése" is fontos téma. Azt gondolom, hogy anyagában talán változik majd a fotóalbum -egyre több szakmai beszélgetés és kutatás folyik arról, hogy milyen formában őrizhető meg a digitális korban ez az őrülten sok kép-, de maga a hatás, ahogyan a világot keretezzük és újrakeretezzük a képek által, az nem fog változni.
A Lépcsőszeminárium elsősorban egyetemistáknak szól. Mit tud nekik nyújtani a program az órán tanultakon túl?
Elsősorban a többnézőpontúságot, a szabad gondolkodás, az egymástól való tanulás élményét. Azt, hogy egy tárgy alapos vizsgálat és mély beszélgetések, a különböző szakértők tudása által új és mélyebb jelentést kaphatnak. Egy-egy kiállításon eszméletlen mennyiségben zúdul ránk a tudás a tárgyak és szövegek által. A Lépcsőszeminárium úgy gondolom, hogy azt a luxust, pihentető érzést adja, hogy fókuszálhatunk csak egy tárgyra és feltárhatjuk, “meghallhatjuk”, amit a tárgy mesélni szeretne.
Főkép: Wachsler Vica (MÉM MDK)
