Érdemes regisztrálni a Lépcsőszeminárium első alkalmára, ahol a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményeihez kapcsolódóan egy kézmelegítő lesz a beszélgetés kiinduló tárgya, amely Ady Lőrincné – a költő és író Ady Endre édesanyjának – a tulajdona volt. Az alkalmat megelőzően Balogh Ábel, a szervezői csapat egyik gyakornoka kérdezte Albrecht Zsófia művészettörténészt, az MTA Művészeti Gyűjtemény gyűjteménykezelőjét az alkalmakról és a hozzáférhetőségről.
Az alkalom elnevezésébe nem véletlenül került be a lépcső kifejezése, ami egyszerre valós átjárót és szimbolikus teret is jelöl. Te hogyan gondolsz az Akadémia épületének lépcsőire?
Az épületen kívül és belül is találkozhatunk lépcsőkkel – ez persze még nem olyan izgalmas, hiszen más épületeknek is vannak lépcsői – azonban az Akadémia palotájának (és gyűjteményeihez vezető) lépcsőfokain csupa olyan személyiség járt, akik fontos szerepet játszottak a kultúrában vagy éppen politikai életben és a mai napig meghatározók az identitásunkat illetően. Olyan nagy nevek, akiknek munkásságáról már az általános iskolában tanulunk vagy éppen a tankönyvekben megjelenő arcképein növünk fel.
Hogyan épül fel egy-egy ilyen alkalom?
A Lépcsőszeminárium egy érdekes – vagy éppen már-már bizarr – tárgy köré szerveződik, amely a beszélgetés indítója, ezt egészíti ki mindig a helyszíneken valamilyen aktivitás (tárlatvezetés, múzeumpedagógiai foglalkozás). Az alkalmak – ahogyan az elnevezésben is benne rejlik – szeretnék, ha a résztvevők is bekapcsolódnának az eszmecserébe, hozzászólnának a felvetett kérdésekhez, mert nagyon fontos számunkra a dialogicitás.
Hogyan lehet beszélni a hozzáférhetőségről egy gyűjteményen keresztül?
A fogalomnak több rétege és nézőpontja van, így a gyűjteményhez kívülről érkezők (a látogatók) vagy éppen az adott gyűjteménnyel dolgozók felől is megközelíthetjük. Az én szempontom gyűjteménykezelőként az intézményi perspektíva: az MTA Művészeti Gyűjtemény esetében előfordul, hogy van egy tárgykartonunk műleírással, de maga a műtárgy lappang, nem tudjuk, hogy hol van, létezik-e még fizikai valójában, ez egy korlátozott hozzáférést jelent számunkra. Ez többek között azt is jelenti, hogy egyes történetek, információk csak bizonyos kontextusból értelmezhetők. De említhetnénk azt, amire sok intézmény (és egyre több, szerencsére) kezd odafigyelni, hogy a kiállítások megközelíthetők legyenek valóban minden befogadó számára, mert csak így valósulhat meg valódi diszkusszió, többszólamúság.
A múzeumi tárgyak használói többnyire már meghaltak, mégsem szoktunk látogatásainkkor a halálukon lamentálni. Könnyebb a tárgyhoz kapcsolódni, ha tudjuk, hogy náluk volt az adott dolog, amikor eltávoztak?
Talán könnyebb úgy kapcsolódni egy-egy tárgyhoz, főleg, ha híres személyé volt, hogy ismerjük a történetét, akár még közelebb is érezzük magunkhoz az adott ember problémáit, kérdéseit.
Fotó: Szigeti Tamás/MTA
