Hetedik, azaz záró alkalmához érkezik csütörtökön az idei Lépcsőszeminárium! Ezúttal Kassák Lajos cigarettatárcájának segítségével beszélgethetünk a hozzáférhetőség témájáról. Interjúnkban Tomcsányi Sára, a Lépcsőszeminárium egyik gyakornoka, a szervező csapat tagja kérdezte Csatlós Juditot, a múzeum munkatársát arról, hogy milyen gondolatokkal készül az idei Lépcsőszemináriumra.
Miért gondoljátok fontosnak intézményi szinten a Lépcsőszemináriumban való részvételt?
Minket az a lehetőség vonzott, hogy egyetemi hallgatókkal közösen gondolkodhatunk arról, hogy múzeumi környezetben milyen új tudások jönnek létre és ezek hogyan hasznosíthatóak az oktatásban. Nem feltétlenül a konkrét eredmények érdekeltek, hanem a múzeum társadalmi szerepének a vizsgálata. Most már évről évre közösen formáljuk a programot, melynek során olyan modell helyzeteket próbálunk ki, ahol szabadon kísérletezhetünk a gyűjtemény és a gyűjteményi tudás mobilizálásával. Az idei évben az előkészítő munka igazi terepmunkává vált a résztvevő intézményekben. Megfigyelhettük, hogy bizonyos tárgyak különböző történeteket és kérdésköröket nyitnak meg, és az apró részletek felfedezésével a jelentés újabb és újabb rétegei tárulnak fel. Mivel ezek a beszélgetések szabadon, nem a tudományos szakzsargonban zajlottak, az asszociációk, benyomások, érzések, sejtések és tényszerű megállapítások nem egyszer váratlan, mégis releváns új utak felé vittek minket.
Miért erre a tárgyra esett a választás, hogyan került be a gyűjteménybe?
Eredetileg egy olyan nehezen megmagyarázható fogalmat szerettünk volna megnyitni, mint Kassák Lajos képarchitektúra fogalma, mivel éppen az állandó kiállításunk könnyen érthető verzióján dolgozunk. Ekkor szembesültünk azzal, hogy milyen nehéz egy kevéssé meghatározott fogalmat kézzelfoghatóvá, konkréttá tenni. Ráadásul a szemléltetés - a képarchitektúra képek bemutatása - sem feltétlenül visz közelebb a megértéshez. Amikor kiállítási falszövegeinket könnyen érthető nyelven fogalmazzuk át, akkor a komplex jelentés rétegeit lehántva igyekszünk eljutni a jelentés magjához, és mint egy lépcsőn oda-vissza közlekedünk, felmászunk, majd leereszkedünk, időnként persze óhatatlanul visszakerülünk a kiindulóponthoz.
A szemléltetés és a tapasztalati tudás kérdése visszaterelt minket a klasszikus tárgyközpontú muzeológiához. Választott tárgyunk, a cigerattatárca persze nem konkrétan a képarchitektúra fogalomhoz kapcsolódik, hanem ahhoz korszakhoz és élethelyzethez, amelyben Kassák Lajos megalkotta a “képarchitektúrát”. A tárcát 1926-ban kapta ajándékba emigrációs társaitól, amikor hazaindult Budapestre. A Kassák család mindig is elég szűkös körülmények között élt, de az emigrációs létet még inkább a bizonytalanság és átmenetiség jellemezte és jellemzi ma is. Ebből a korszakból és közegből törvényszerűen alig maradtak fenn személyes tárgyak. Néhány, mint ez a tárca is a Kassák hagyatékból kerültek a múzeumba még 1976-ban.
Hogyan köthető ez a többi múzeum által választott tárgyhoz?
A cigaretta tárca jellegéből adódóan sokféle jelentést hoz magával: mint egy amulett állandóan a zsebében őrizheti ember, az ezüst alapanyag reprezentatív tárggyá teszi, a felirat megidézi azt a kapcsolat- és információs hálót, amelynek Kassák a részévé vált Bécsben. A Lépcsőszeminárium idei témája pedig a hozzáférhetőség, és ezen keresztül szeretnénk a létbiztonságról, az otthon fogalmáról beszélgetni, természetesen arra is kitérve, hogy a különböző társadalmi csoportok számára milyen otthon hozzáférhető.
Kassák Lajoshoz bizonyos értelemben nehéz hozzáférni, hiába kötelező tananyag általános- és középiskolában is. Életművének avantgárd-aktivista stílusjegyei viszont nem könnyítik meg műveinek érthetőségét. Hogyan olvassuk ma, mi segíthet az alakjához való közelkerülésben?
Azt gondolom, hogy kezdésnek az Egy ember életét, Kassák önéletrajzi ihletésű regényét kell elolvasni, habár a történet éppen Kassák Bécsbe emigrálásával ér véget, mégis rengeteg támpontot kaphatunk gondolkodásmódja, alkotói módszere megértéséhez. Számomra például Kassák írásbeli kultúrához fűződő viszonya bír “magyarázó” erővel, hiszen az élettörténetéből világosan visszafejthető, hogy a szocializációja során a szóbeli kultúra volt meghatározó. Az inasévekben, a szakszervezeti aggitáció közegében, a Szittya Emillel közös vándorlás során is a beszélgetés és a közvetlen érintkezés, tapasztalat útján tanult. Azt gondolom, hogy a szóbeli kultúra szabadsága összecseng Kassák képverseivel és képarchitektúra kompozícióival, amelyek megszüntették az írott szövegre jellemző lineáris építkezést, és felfüggesztették a közlés szövegcentrikus formáját. Úgy látom, hogy ez az eljárás kétségbe vonta az írott kultúra és tudás hagyományos elsőbbségét a vizuális közlés javára.
Talán a legfontosabb, hogy Kassák nagyon érzékletesen és olvasmányosan írta le a környezetét, a bérpaloták világát, a munkásság politikai és érdekérvényesítési törekvéseit, Nyugat-Európán keresztüli vándorlását, az őszirózsás forradalom és a tanácsköztársaság történéseit saját tapasztalatai és élményei alapján.
A Lépcsőszeminárium elsősorban egyetemistáknak szól. Mit tud nekik nyújtani a program az órán tanultakon túl?
A tárgyi tudáson túl – amely nyilván attól is függ, hogy aktuálisan milyen területekkel vagy témákkal foglalkozik valaki –, sokkal termékenyebb megismerkedni azzal a megközelítéssel, amely hétköznapi tárgyak konkrét és konnotatív jelentésein keresztül vizsgál történeti és társadalmi jelenségeket. Szintén hasznos az a közös munkamódszer, hogy a különböző területek és intézmények szakembereinek párbeszéde nyomán alakult az idei Lépcsőszeminárium témája és maga a program.
Fotó: Bényi Andrea
A fotón Csatlós Judit mellett Juhász Anna látható
