Vajon mi jut eszébe a XXI. századi embernek a haszon szó hallatán? Pozitív, vagy negatív gondolatok? A hasznot adó és (el)vevő kapcsolata hogyan jellemezhető általában? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tolultak fel bennem, miközben a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékére utaztam, hogy Koticsné dr. Magyari Márta főmuzeológussal kurátori munkájáról beszélgessek, a Jószág haszna című kiállítás kapcsán. A Hortobágyi Nemzeti Park Látogatóközpontjában 2024 tavaszán nyílt tárlatnak különös aktualitást ad az, hogy a Mongol Kormány kezdeményezésére az ENSZ a 2026-os esztendőt a Legelők és Pásztorok Nemzetközi Évének nyilvánította.
Mintegy negyvenévnyi muzeológusi munkával a hátad mögött idén nyugállományba vonultál. Milyen főbb állomásai voltak szakmai életednek?
Miután a Debreceni Egyetemen magyar-néprajz szakos diplomát szereztem rövid ideig a kunszentmártoni, majd a balmazújvárosi múzeumban dolgoztam. Ezt követően, 1988-ban kerültem a debreceni Déri Múzeumba, ahol egészen idei nyugdíjazásomig dolgoztam. Kutatási területem a népszokásokhoz, szokáshagyományokhoz kötődik leginkább, ez adta témáját doktori disszertációmnak is. Szakmai életem egyik legfontosabb mérföldköve volt a Déri György népművészeti gyűjteményéből létrehozott Etno-trezor című kiállítás kurátori munkája, 2014-ben. Amellett, hogy a múzeum néprajzi tárának vezetőjeként dolgoztam, a közelmúltban elláttam a Szellemi Kulturális Örökség Igazgatóságának Hajdú-Bihar vármegyei referensi feladatait is.
Néprajzkutatóként, kurátori munkád során hogyan tekintesz egy kiállításra: publikációként, médiumként vagy egyfajta narratívaként?
Azt gondolom mindhárom egyszerre. Rengeteg munka van egy kiállítás létrejöttében. Gyakorlatilag egy háromdimenziós publikációnak is tekinthető, még ha klasszikus tanulmány nem is születik belőle. Emellett közvetítő közeg is, hiszen közérthetővé teszi a tudományterületek kutatási eredményeit a látogatók számára. Nem utolsó sorban pedig a muzeológus egy kiállítás fontos szereplőjeként is értelmezhető. Véleményem szerint ugyanis a kurátor nemcsak saját diszciplínájának képviselőjeként van jelen a kiállításrendezéskor, hanem egy olyan emberként is, aki önnön értékrendjére alapozva hozza létre az adott téma szintetizálását, azaz egy kicsit annak szubjektív narratíváját is közli.
Milyen körülmények jellemezték A Jószág haszna című kiállításod létrejöttét?
A Hortobágyi Nemzeti Park 2023-ban ünnepelte fennállásának ötven éves évfordulóját. Ennek apropóján az ünnepi programsorozattal párhuzamosan jelentős beruházások történtek. Többek között épületek újultak meg, sétányhálózat és új park létesült. Szakmánk szempontjából a legfontosabb fejlesztés a Pásztormúzeum új állandó kiállításának létrejötte, melyet két kisebb kiegészítő tárlat tesz teljessé. A Látogatóközpontban kapott helyet a Hortobágy Természete, a központ mögötti épületben, az egykori kézműves műhelyek helyén, az életmódudvarban pedig a Pusztai Kincsestár - A Jószág haszna című kiállítás került megrendezésre.
A tervezési időszak még 2019-ben kezdődött a budapesti Grafit Műterem Varga Piroska vezette stábjával. Nagy Piroskával, Molnár Zsolttal és a Nemzeti Park munkatársaival ekkor indult el a közös gondolkodás. Már a kezdetekkor egyértelműen látszódott: a Nemzeti Park által meghatározott keretek között nem klasszikus értelemben vett múzeumi kiállítást kell létrehozni. Adott volt a helyszín, amely a Pásztormúzeummal szemközti, Látogatóközpont mögött található épület. Az egykori kézműves műhelyek összenyitásával kialakított teremláncolat meghatározta a látogatói útvonalat, és ezzel együtt a berendezhető szekciók számát is.
Milyen mondanivalót tartogat a látogatók számára a kiállítás?
Mint napjaink legtöbb kiállítása, úgy ez is valamilyen üzenetet fogalmaz meg a látogatók számára. Szándékunk az volt, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkba érkező látogatókat szembesítsük azzal a megváltozott élethelyzettel, amely korunkat jellemzi. A Déri Múzeum gyűjteményéből válogatott 104 db műtárggyal, és archív fotók életnagyságú arányokat mutató reprodukciójával, valamint a Néprajzi Múzeum archívumából válogatott filmek segítségével meg kellett mutatnunk azt, hogy a hagyományos paraszti kultúrában a jószágot tisztelték. Nem is csoda, hisz a tartásukból származó haszon mértéke befolyásolta az egyének, a család, a közösség életét.
Miközben a kiállítás kilenc fő része az állati termékek változatos hasznosítási formáiba enged bepillantást, kontrasztként utal napjaink tömegtermelésére is. Prioritás volt a megvalósításért felelős munkacsoport tagjai számára ugyanis, hogy ráirányítsák a látogatók figyelmét a fenntartható fejlődés mindannyiunkat érintő, aktuális kérdéseire. Épp ezért valamennyi szekció tartalmaz olyan plakátformátumú figyelemfelhívó tablót, mely egy-egy élethelyzet ábrázolásával, kérdésfeltevéssel, vagy ismeret újraértelmezéssel igyekszik töprengésre késztetni a látogatókat. E plakátok témáit a kiállításrendezés koncepcionális, forgatókönyvi szakaszában a debreceni Agrártudományi Egyetem tanárával, Kozák Lajossal együttműködve határoztuk meg.
Tehát a hagyományos néprajzi anyag mellett hangsúlyosan ott van a napjaink tapasztalatából megfogalmazható kérdés: találkozunk-e ma a jószág hasznával, s ha igen hogyan? Talán a látogatók többsége a tárlat bejárása közben rádöbben arra, ez így nem jó, ahogy ma van. Reményeink szerint környezettudatosságra sarkallnak a látottak.
A hagyományos gazdálkodás során nemcsak az állatok tejét, húsát, bőrét dolgozták fel, hanem szinte minden porcikájukat hasznosították valamire. Hulladék úgyszólván nem is keletkezett. A pusztai állattartás sokrétű haszna közül melyeket állítja középpontjába a kilenc részes kiállítás?
A kiállításnak helyet adó épületbe lépve, egy galériás közösségi térből indul a látogatói útvonal, melynek első állomása a gyapjú megismertetésével foglalkozik és annak feldolgozásáról mesél. A ’Tiszta élő gyapjú’ címet viselő szekcióban egy működőképes kártológép is elhelyezésre került. A 19. századból származó textilipari berendezés egykor a gyapjú és a pamut gubancos rostjaiból készített fonásra alkalmas, laza szerkezetű kártolószalagot. Itt megtapinthatja és megszagolhatja a látogató a nyersanyagnak számító gyapjút és az abból készült posztót is, miközben egy tablón láthatja milyen szolgáltatásokat biztosít a jószágtartás.
A második kiállítási rész a ’Vonóerő és a trágya’ témakörét járja körül röviden. Legfontosabb mondanivalónak itt, annak a mára elhalványodó ismeretnek az átadását tartom, amit az itt elhelyezett plakát közvetít számunkra: „A legelő jószág hulladéka, a föld aranytartaléka”. S nem csak a földé, hiszen kevesen tudják: az árvagané a tűzifával egyenértékű fűtőanyag, azzal a különbséggel, hogy évente újratermelődik.
Két terem mondanivalójának középpontjában az ember által fogyasztható állati eredetű élelmiszerek közül a hús és a tejtermékek szerepelnek. A ’Mi fő a bográcsban?’ és a ’Tejben, vajban’ címet viselő egységekben nem csak az étel előállításáról kap információt a látogató, hanem szembesítjük korunk ellentmondásos fogyasztói szokásaival és egyes termékek, mint például az aludttej eltűnésével. Feltesszük továbbá napjaink gyakori kérdését: az állati vagy a növényi táplálékot válasszuk étkezésünkkor?
A kiállítás további öt részében az állatok szarvából, bőréből, gyapjából készíthető használati tárgyakhoz, eszközökhöz és viseletdarabokhoz kapcsolódó ismereteket, mesterségbeli tudásokat mutatjuk be. Láthatunk szaruból készült kézműves remekeket, tisztázódik a bocskor és a csizma közti különbség, megcsodálhatjuk a díszes igavonó szerszámokat, megtudhatjuk kit melegít a suba, s kit a guba, valamint bepillantást nyerhetünk egy kalapos mester munkájába.
Mindeközben fenntarthatósági figyelmeztetések jelennek meg a lábbelik kapcsán ’Olcsó húsnak híg a leve’ címmel, a közlekedéshez kapcsolódóan ’A verdák ökológiai lábnyoma’ felirattal, és a pazarló túlkínálatot jelképezően ’A fogyasztói kosár csordultig tele’ megjegyzéssel.
Szerves részét képezi egy-egy kiállításnak a színvilág és a szöveg. Mi jellemzi e tekintetben a tárlatot?
A Nemzeti Park részéről egyértelmű kívánalom volt az interpretatív szövegírás. Olyan tartalmakat kellett tehát gyártani, melyek röviden, tömören, de figyelmet felkeltve és érdeklődést kiváltva fogalmazzák meg a lényegi mondanivalót. Nem a szokványos leíró módszert kellett követni, hanem közérthető módon kifejtve a témát, gondolkodásra, sőt saját következtetések levonására késztetni az olvasót.
Nem volt számomra teljesen új ez a módszer, hiszen 2012-ben, amikor az Agrárörökségünk című kiállítást rendeztem az Agrártudományiegyetem kiállítótermében, már próbálkoztam vele. Ettől függetlenül nagy kihívás volt a tárgyfeliratok, rövid magyarázószövegek és a szekciókat bevezető hosszabb tablószövegek megírása. Mindegyiknek elkészült az angol fordítása is, és a magyar változat mellett közvetlenül elhelyezésre kerültek. Így oldottuk meg a kiállítás többnyelvűsítését nem a napjainkban közkedvelt QR kód nyújtotta lehetőséggel. A szövegek átlátszó plexilapokra fekete színű betűkkel kerültek fel, majd ezeket a műanyag táblákat távtartókkal rögzítettük a megfelelő falrészre.
A vizualizálásban vezető szerepe volt Hódi Rezső grafikusnak. Az ő ötlete mentén kapott minden kiállítási egység külön színt, és az ajtók üvegeinek tematikákhoz illeszkedő mintái is neki köszönhetően kerültek kialakításra. Ezt egészítette ki a fényforrások tárlathoz igazodó pozícionálása, mely nagy segítség a látogatói figyelem irányításában.
Számos alkalommal előfordul egy kiállítás tervezése és kivitelezése során, hogy a létrejövő kompromisszumoknak köszönhetően egyes kurátori elképzelések elvetésre kerülnek. Volt-e ilyen élményed ebben a munkafolyamatban?
Nos, elég sok időt töltöttem egy olyan vezérmotívum megalkotásával, mely valamennyi kiállítási egységet egy visszatérő elemmel látta volna el. Elképzelésem szerint a termek mindegyikében találkozott volna a látogató ’Pénzásó Pista’, a legendás Tiszafüred környéki alak egy-egy témához kapcsolódó történetével. Az utolsó teremben pedig fény derült volna arra, ki is ez a Pista valójában. Véleményem szerint a múzeumpedagógusok remekül tudtak volna kapcsolódni ehhez a tematikához, de sajnos a Nemzeti Park munkatársai elvetették ezt az irányt. Ehelyett egy szekérutazás valósághű VR-élményét biztosító zárórész lett kialakítva. Az a látogató, aki ezzel fejezi be a kiállítás megtekintését egy 15 perces élménnyel gazdagodik, mely alatt egy egész évet utazva dolgozza fel a pusztai világ mindennapjait.
Ha már a múzeumpedagógiát említetted: milyen lehetőségeket kínál a kiállítás e tekintetben?
A Déri Múzeum munkatársaként az alapvető feladatom a kiállítás koncepciójának kidolgozása, a témákhoz kapcsolódó tárgyak, fotók és filmek kiválogatása, előkészítése. Természetesen folyamatos együttműködésben dolgoztam a Nemzeti Park munkatársaival, így a környezeti nevelőként foglalkoztatottakkal. Viszonylag kevés rálátásom van a kiállítás mindennapi működtetésére, de azt tudom, hogy aktívan használják a tárlatot a kollégák.
A látogatói visszajelzések pozitívak, különösen a nagyobb tematikus programok tekintetében. Hamarosan például megrendezésre kerül a Hortobágyon a VIII. Magyar Gyapjúfesztivál, melynek keretei közt nem csak szakmai nap, hanem látogatói programok is szerepelnek. A 2026. május 8-9-én megvalósuló eseményt nagy érdeklődés övezi. Ekkor – egyebek mellett – működés közben is megtekinthető lesz a kártológép. Izgalmas programnak ígérkezik, mely illeszkedik az ENSZ Legelők és Pásztorok Nemzetközi Éve több mint száz országban zajló eseményeinek sorába.
Múzeumi szakemberként engem is elgondolkodtatott a kiállítás záró kérdése: jószág-e még a jószág? A kurátor ezzel a válasszal bocsátja el a látogatót:
„(…) Amikor az ember jószágának nevezi a tenyésztett állatokat, akkor ezzel nemcsak tulajdonára utal, a szó jelentésében benne van az állatok iránti tisztelet és a gondoskodás kötelezettsége is. (…) A hagyományos gazdálkodás keretei között az állatok ismeretén, megbecsülésén alapult az a humánus tenyésztési forma, amelyben a gazda és a pásztor személyes viszonyban volt a jószágokkal. Így érthető, hogy a „jószág haszná”-t is megbecsülték, semmi se volt felesleges, mindent hasznosítottak valamire. Napjainkban a nagyüzemi állattenyésztés már futószalagon termeli a húst, az állati fehérjét mindenféle kötődés, tisztelet nélkül. A Hortobágyon folyó pásztoroló állattartás mára ugyan szintén jelentősen átalakult, azért az állat itt még jószágnak számít.”
A szerző a Debreceni Egyetem Néprajztudományi és Muzeológiai Intézet hallgatójaként készítette a cikket.
Hasonló cikkek itt érhetők el!!!
Fotók forrása: visithortobagy.com
