Május 22-én lesz a Biológiai Sokféleség Világnapja. Az emberiség számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy a biodiverzitás humán eredetű csökkenését megállítsa, és ezt azért nem szabad felvállról venni, mert ugyanolyan hosszú távú, sok nemzedékre háruló feladat, mint a globális klímaváltozás kezelése. Azt gondolhatjuk, ez a nap a természettudományi múzeumokhoz kapcsolódik, avagy megfordítva, a természetrajzi gyűjteményeket is őrző múzeumok csatlakozhatnak egy ilyen természetvédelmi jeles naphoz. Valójában a legtöbb múzeum gyűjteménye alkalmas arra, hogy az élővilág sokféleségét, és annak a mi életünkre gyakorolt jótékony hatását a látogatók figyelmébe ajánlja.
Megoldásainkat a természetben találjuk – hirdetik az idei nap szlogenjét.
A biodiverzitás 3 szintje az emberiség kulturális örökségében
A biodiverzitás az egyedeken belüli genetikai anyag sokféleségével kezdődik, ez az egyik szintje. A kihalt fajokat nemigen lehet visszahozni, még ha folynak is ilyen kísérletek. Egy-egy megcsappant létszámú faj megcsappant genetikai változatosságának visszatornásztatása tudatos keresztezésekkel elvben lehetséges, de lehetséges, hogy ugyanúgy évszázezrek vagy évmilliók kellenek hozzá, mint az eredeti genetikai gazdagság kialakulásához kellett. A genetikai anyagot most már lehet analizálni, ám ennek eredményét nem mindenki látja, kevesen értik meg, csak a szakértők. A múzeumok viszont segíthetnek, hogy a jelenség a szemünk elé táruljon. Szerencsére a genetikai szintű változatosságnak jele van, megmutatkozik a külsőben, a tapasztalható tulajdonságokban, például ha körülnézünk a rokonságban látjuk, hogy bizonyos családi vonások hogyan öröklődnek, más tulajdonságokban pedig mindegyikünk egyedi. Művészettörténeti bizonyítású példánk egy kihalt kutyafajta lesz – ezzel a kihalással csökkent a kutya faj genetikai sokfélesége. Itt látható, milyen sokféle módon (rajzon, festményen, szobron, fotón) megőrzött, milyen sok fajta tűnt már el, miközben persze a szerteágazó nemesítések révén a kutyák változatossága sokkal nagyobb, ma, mint bármikor. Az emberhez legközelebbi háziállat egy szélsőséges eset. Ugyanez nehezen képzelhető el mondjuk a rejtett életmódú, a mezőgazdasági táblák miatt izolált, kis populációkban megmaradt földikutyák esetében, amelyek genetikai variabilitását azért kutatják, például a Magyar Természettudományi Múzeumban is.
Kihalt fajta, az alaunt pásztorkutya ábrázolása (Jacopo del Sellaio, 15. század)
Forrás: Wikipedia
A második, egyedi szinten kerülnek ismét képbe a kihalt fajok. Ember ősünk ábrázolásából is ismerünk ilyeneket, és a kövületek, maradványok alapján történt tudományos rekonstrukciókból is.
Gyapjas orrszarvú 13 000 éves ábrázolása a Roussignac-barlangból, ahol mamutok ábrázolása nagy számban maradt fenn.
Forrás: www.bradshawfoundation.com
A dodót, ezt a húszkilósra is megnövő madarat 1598-ban pillantották meg először holland tengerészek Mauritius szigetén. 1662-ben látták az utolsó élő példányát. Kihalásában az emberek mellett a szigetre behurcolt disznók, kutyák, patkányok és macskák játszhattak szerepet. Erről a kihalt fajról már akkurátusabb képek készültek, mint pl. az Oxfordi Természettudományi Múzeumban őrzött festmény (Savery, 1626), és ugyanott készült a rekonstrukciója is.
A dodo csontváza és tudományos rekonstrukciója az Oxfordi Természettudományi Múzeumban
Forrás: oumnh.ox.ac.uk
G. Edwards: The Dodo and Given, Smithsonian American Art Museum
Forrás: Wikimedia
A fajok szintjén mutatkozó sokféleséget valóban számtalan példával mutatják a természettudományi múzeumok világszerte. Van, ahol a rokonsági körben mutatják be őket, és van, ahol fejlődéstörténeti összefüggéseiket, vagy a környezetükkel való kapcsolatot látjuk.
Rejtett sokféleség – a Magyar Természettudományi Múzeum korábbi állandó kiállításának részletében példákat mutatott a diverzitás megjelenésére. A kép jobb alsó sarkában a túrázó zoknijába beleragadó sokféle termés mintegy slusszpoénként szerepelt.
Vannak egészen sajátságos megjelenései is ennek, például Balatonfüreden a Jókai villában látható egy paraván, amiben kitömött kolibri van díszül elhelyezve. (A századforduló sajátos divatja volt a kitömött madárral ékesített női kalap, de a legények kalapja mellé sem illett volna a szürke gém tolla a darutoll, vagy kócsagtoll helyett! Restauráláskor például ilyesmire nagyon kell ügyelni.) De a fajok sokféleségét mutatja rengeteg virágcsendélet, vagy a Szépművészeti Múzeum pazar fetménye is.
id. Jan Brueghel: Paradicsomi táj Noé bárkájába tartó állatokkal
Forrás: www.szepmuveszeti.hu
A 19. század végén jelent meg a fajok diorámában, a környezetben való bemutatása. Kis testű állatok esetén minidiorámák is készülhettek, mint például Érden a Magyar Földrajzi Múzeumban. Ennek a kicsit meseszerű ábrázolásnak sok didaktikus előnye lehet. És ez elvezet a biodiverzitásnak a harmadik szintjéhez, a társulások sokféleségéhez.
Két dioráma a Szabadkai Városi Múzeumból. Nemcsak fajokat mutatnak, hanem különböző, a nekik megfelelő társulásokba is helyezték őket.
A festészet története bővelkedik a társulásoknak, a tájaknak az ábrázolásában, a valósághű flamand tájképek óta, például Kurucz D. István sivár Alföldjein, Egry József éteri Balatonjain, de Szinyei Merse Pál Majálisán és Pacsirtáján is jól azonosítható a természeti környezet számos együtt élő, a társuláshoz tartozó eleme.
Részletek a Pacsirta című festményből – ez is a lényeghez tartozik, nemcsak ami középen vagy fent van.
Forrás: mek.oszk.hu
A bemutatás diverzitásáról
A legkülönbözőbb múzeumok ünnepelhetik a biodiverzitást, most és bármikor. A Beporzók napja alkalmából felhívást közöltünk a hazai múzeumokhoz, és ebben számos ötlet szerepelt, hogy hogyan kapcsolódhatnak a témához a régészeti, helytörténeti, művészeti, néprajzi, természettudományi, vagy akár műszaki múzeumok, hogyan hozhatják sajátos kontextusba a rovarokat. A csatlakozott 51 múzeum számos eredeti ötletet mutatott fel, a módszertani tájékozódást akár itt is kezdhetjük. Ötletadónk lehet az OSZK Jeles napok sorozatának szócikke is, sok kitüntetett naphoz kerestek olvasmányokat, illusztrációkat, így a Biológiai Sokféleség napjához is.
Ezen túl most is felsorolunk néhány ötletet, és a többit a Kollégákra bízzuk.
Most kis gondolati játékra invitáljuk az olvasót!
Hány növényfajból fogyasztott csak a mai nap során? Saláták, gyümölcsök, italok, köretek, fűszerek, desszertek… (Először készítsen gyorslistát, azután olvasson tovább. Ez minden étkezéssel, vendéglátással foglalkozó múzeumban jó kérdés lehet.) Az állatokra vonatkozó hasonló kérdést a Magyar Természettudományi Múzeum Sokszínű élet című kiállításán egy hűtőszekrényen helyeztük el.
Hány faj létezése kell ahhoz, hogy mindennap felöltözzünk? Bőrök, szőrök, fonalak, textilek, gombok. (Kézművességgel, öltözködéssel, divattal foglalkozó kiállítások előnyben!) És érdemes belegondolni, hogy a műanyagok alapvetően kőolajból készülnek, azt pedig régen élt élőlények sokaságának tetemeiből termelte ki a Természet és az Idő. (Az Idő nagy úr. Évmilliók alatt jött létre a Föld olajkincse, aminek egy jelentős részét egyetlen évszázad alatt elégettük.)
Haladóknak: hány fafaj van jelen a lakásban? Más fajból van az ablak-ajtó, a bútor, a vágódeszka, a fakanál, a dísztárgy, a ruhacsipesz, a ceruza, a régi könyv papírja? (Hányféle múzeumba valók ezek?) És mennyivel több minden volt fából a műanyagok előtt? (Néprajzi múzeumok)
Hány fafaj furnírja kellett, hogy a Tornyai János Múzeumban ez a beszédes ábra elkészülhessen?
Bükkfából készült. Használható, de persze csak durván lehetett megfaragni.
A gondolkodást meg is fordíthatjuk
A romos kemence mellett írisz, tulipán és gyermekláncfű látható, előbbiek betelepítettek, szépek, utóbbi őshonos. Mindhárom növény kultúránk része. Íriszt nemcsak van Gogh festett (de ő sokat). A tulipán a heraldikában szerényen, de azért megjelenik, pl. Megyer címerében.
Forrás: www.nemzetijelkepek.hu
Annál jelentősebb a népművészetben. Végül a gyermekláncfű megszámlálhatatlan lehetőséget kínál népi neveinek gazdagságával (pitypang és társaik), gyermekjátékként, zöldségféleként és a népi gyógyászat fontos eszközeként.
Ugye, milyen sokféleképpen közelíthetünk az élővilág sokféleségéhez?
Említettük a flamand csendéleteket mint a biodiverzitást a maga megjelenésében mutató képeket. Ám ott minden szép részletnek lehet valami további jelentése is, ezeket viszont csak az érti ma már, akinek elmagyarázzák. Minden múzeum segítheti azzal a virtuális vagy – reméljük hamarosan – valóságos látogatóit, hogy a jeles napok alkalmából bemutatott tárgy, a „szép részlet” további jelentését kibontja, vagy rávezetheti őket, hogy saját maguk fedezzék fel ezt a jelentést. A világunk a biodiverzitás megélése nélkül nem lehet igazán kerek.
(Ez nem pitypang, hanem bakszakáll.)
