Nem mindegy, hogy nevünket milyen kontextusban, milyen felületen látjuk viszont. Egyáltalán lesz-e, aki adattárak, családi gyűjtemények mélyén kutatva éppen a mi nevünknél időzik el hosszan, keresve nyomainkat ebben a világban? A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár Mementó. Az emlékezés gesztusa című kiállítása az Art Department galériában a név és emlékezés viszonyáról, találkozásokról és gesztusokról szól. Mindössze három kisebb terem, a kiállítás középpontjában Rajk László Hiányzó Sors (2004–2011) című frottázssorozatának három lapja, de ez épp olyan szemlélődést és elmélyülést tesz számunkra lehetővé, amilyen az ő alkotói megközelítése.
A napokban hunyt el Jan Assmann, német egyiptológus, vallástörténész. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban című tanulmányában a veszélyeztetett emlékezés és a felejtés társadalmi feltételeihez kapcsolódóan írja:
„Ha az ember körül fordulatot vesz a valóság, mi sem kézenfekvőbb, minthogy mindaz feledésbe merül, ami a korábbi valóságban érvényes volt, hiszen ellentétbe kerül a külső viszonyokkal, nem kap tőlük visszaigazolást és támogatást.
Ám az emlékezés nem csak a külső keretfeltételek összeomlása okozta, úgyszólván természetes bomlásnak van kitéve, hanem külső romboló hatásoknak is.”
Az idézet abból a fejezetből származik, ahol a zsidó nép hagyományában és szövegeiben megjelenő negyven esztendei pusztai vándorlást, ezen keresztül a vallás és emlékezés viszonyát vizsgálja. Hogyan lehet emlékezni, emlékeztetni a felejtés keretei között? Idén, a holokauszt nyolcvanadik évfordulóján, miközben a világ számos pontján, s éppen a szomszédos országban is nagyszámú emberéletet követelő háború pusztít, igazán aktuális erről elgondolkodni.
A Mementó. Az emlékezés gesztusa című kiállításon középpontba állított frottázsok is az emlékezés-felejtés helyzeteiről, viszonyáról mesélnek. A név, a megnevezés fogalmait körüljárva, a "visszasatírozás", a "megsokszorosítás", kutatás és kontextusba helyezés művészi és múzeumi gyakorlatait állítja párhuzamba. Rajk László idén lett volna 75 éves. A kiállítás a ő munkáiból kiindulva, tágabb kontextusban mutatja be a nevek zsidó kultúrában, közösségben és történelemben betöltött szerepét.
Az emlékezés gesztusa című kiállítás (fotó: Sóki Diána)
Sokat elárul egy közösségről és a hatalomról az, ahogyan a nevekhez viszonyul. Ha egy közismert nevet szándékosan elhallgatunk, vagy éppen nagyon is hangsúlyozzuk, az emlékezet működését próbáljuk befolyásolni. Pontosan értette ezt Rajk László, aki gyerekként számos névváltoztatáson “esett át”. A Magvető Tények és tanúk című sorozatában megjelent A tér tágassága című életútinterjú-kötetben így fogalmaz:
„Akkor láttam, hogy az anyakönyvi rovatom meglehetősen színes, beragasztott pótlásokkal, többszöri névcserékkel. Kezdetben az állt rajta: Rajk László, apja neve stb., majd egy újabb rovat: három hónapos korában “saját kérésére névváltoztatás: Kovács István, apja neve: Kovács László, anyja neve: Földi Julianna.” A szervek véletlenül sem akartak nyomot veszteni, ezért anyám leánykori neve mindig ott volt az iratokon.”
A koncepciós perben elítélt politikus fia majdnem az elnévtelenedés, elnémulás, ezáltal felejtés áldozata lett. Nem véletlen vált számára fontossá a tér és emlékezet kapcsolata, az emlékezés, emlékeztetés gesztusa. Amikor 2004-ben meglátta az auschwitz-birkeanui láger 7-es blokkjának külső falán a rabok által a barakkok tégláiba vésett neveket, nagy hatással voltak rá.
Rajk László frottázskészítés közben (fotó: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár)
„Az auschwitz-birkenaui haláltábor a történelem egyik legnagyobb temetője. Nincsenek benne sírok, sírfeliratok, pedig csak 1944-ben több százezer magyar zsidót deportáltak ide, hogy legyilkolják őket. Közülük néhányan lenyomatot hagytak a létükről. Nem tudjuk mennyi időt tölthettek el ezzel az aprólékos munkával, üzenetként, mint egy sztélébe, bevésték nevüket a Láger Siratófalába, Auschwitz-Birkenau tégláiba, vakolatába. Név, városnév, dátum, néha foglalkozás, néhol rabszám. Ugyanezzel a satírozós technikával megörökítettem ezeket a neveket, pontosabban a nevek mögött lévő sorsokat, így állítok nekik emléket.” – olvasható a már említett interjúkötetben.
A frottázsokat Rajk Judit, Rajk László özvegye adományozta 2022-ben a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltárnak. A múzeum munkatársai igyekeznek értő és érzékeny módon megmutatni, kontextusba helyezni ezeket a munkákat és párbeszédbe hozni őket a múzeumi és levéltári gyűjteménnyel. Éppúgy, ahogy Rajk László közelítette a teret, ami a gondolkodásmódját, annak rendszerét fejti fel – mondta el az egyik tárlatvezetés alkalmával Toronyi Zsuzsanna, az intézmény vezetője.
Rajk László felesége úgy fogalmaz, hogy a rajzokon, emlékműveken, kiállítási vagy filmes látványterveken keresztül a történelmi emlékezet témáját érzékenyen megragadó építész számára fontos volt, hogy ahhoz, amit az áldozatok megérinthettek, nem szabad „művészien, kreatívan” hozzányúlni. A helyes megközelítés a leképezés, a sokszorozás, a nyomok átültetése, amivel mi magunk is kapcsolódni tudunk hozzájuk, részévé válhatunk történetüknek, cselekedetüknek. Ez a fajta leképzés frottázsainak alapja. Egyfajta gyászmunka, rituálé ez, ahogyan a kurátori szövegben is olvashatjuk.
Rajk László Hiányzó Sors (2004–2011) című frottázssorozat a kiállítás egyik termében (fotó: Sóki Diána)
Farkas Zsófia, a kiállítás kurátora felhívta a figyelmet a melléktermék fogalmára. Rajk Lászlónál az alkotás sok esetben a gondolkodás mellékterméke, ami materiálisan jelenik meg. A Saul fia című filmben szinte láthatatlan az általa tervezett díszlet, sőt ő maga sem látható, mégis éppen ezen keresztül van jelen. Sok műve olyan, mintha zárójelbe lenne téve, de ha közel megyünk, időt szánunk rá, akkor megláthatjuk a mélységeit, a bevésődéseket.
A frottázs elkészítése, a satírozás, egy koncentrációt igénylő, hosszabb ideig tartó folyamat, épp amilyen az emlékezés. Az ember “fabrikálja” az emlékeit, vissza-visszatér egyes elemekre és megpróbálja ezeket újra és újra “kirajzolni” az elméjében. Hasonló ez az íráshoz. Nem véletlen, hogy a kiállítás kurátora Esterházy Péter Iskola a határon-átiratának gesztusával hozta összefüggésbe a Rajk által használt technikát.
„Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250 óra alatt, egy 57x77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t. Így keletkezett ez a kép.” – fogalmazott Esterházy Péter.
A kurátor több olyan analógiát is említett, ami további értelmezés-rétegekkel járul hozzá a frottázsokhoz. Így – ahogyan az egyik falszöveg is utal rá – a téglafal motívuma eszünkbe juttathatja Ország Lili munkáit. Az anyag érzékeny megközelítése pedig többek között Anselm Kiefer festményeit idézi. A Donaueschingenben, a második világháborút követő pusztulás atmoszférájában felnövő alkotó a festményeken használt anyagokkal (por, sár) is érzékelteti ezt, a fizikai világ törékeny, könnyen pusztuló oldalát. A frottázsokon az érzékeny anyagokra tapadt faldarabok is hasonló sérülékenységet vetítenek elénk.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményén keresztül még közvetlenebb kapcsolatba kerülhetünk a frottázsokkal és a gyűjteménnyel. A nevek a zsidó kultúrában és közösségben különös jelentőséggel bírnak. Ahogyan a kurátori szöveg is megfogalmazza, a zsidó tradícióban központi elem, mindennek az alapja az írás, és valamennyi betű szentséget hordoz. Ilyen szöveg a név is, amit az írásnak kijáró tisztelet övez, néha már-már mágikus többletjelentéssel bír. Isten nevét sem leírni, sem kiejteni nem szabad: csupán négy betű jelzi a kimondhatatlant, amit Adonájként vokalizálunk.
A kiállítás (fotó: Sóki Diána)
A név identitás, a név statisztikai adat, a név: emlék. Ezekhez a fogalmakhoz kapcsolódóan 12 múzeumi és levéltári gyűjteményi darabot láthatunk a kiállítás egyik szobájában, melyek mindegyike párbeszédet teremt a frottázsokkal. Van közöttünk hivatalos dokumentum, levél, statisztikai adat, személyes emlék is.
Rajk László frottázsaival átellenben éppen a Dohány utcai zsinagóga ülésnyilvántartása látható, amely vizuálisan is jól rímel az alkotásokra. Egy hatalmas jegyzőkönyv ez, amely épp a zsinagóga alaprajzát követi, ezzel is segítve az eligazodást. Tér, testek, jogok, helyek a térben. A leírásból megtudhatjuk, hogy a zsinagóga építési költségeinek biztosítása érdekében már az építés előtt elkezdték értékesíteni annak üléseit. Ezt az ingatlanvagyonnak számító helyvásárlását szerződésben is rögzítették. Az ülések későbbi, 1859 és 1950 közötti adásvételét négy hatalmas jegyzőkönyv tartalmazza, ezekben a tulajdonváltásokat is nyomon tudjuk követni. Statisztikai adat, mégis jóval több.
A kiállításban látható levéltári dokumentumok, közöttük II. József rendelete (fotó: Sóki Diána)
A kiállítás egyik legrégebbi darabja egy 1788-as nyomtatvány, a „kalapos király” II. József rendelete a zsidó névviselésről. Ez az identitás fogalmánál kapott helyet. A felvilágosult, bár előítéletektől nem mentes uralkodó birodalmának stabilitását szerette volna növelni azáltal, hogy zsidó alattvalói társadalmi megítélését javítja. Ezért törekedett a társadalmi-gazdasági korlátok lebontására és a nyelvi-kulturális asszimiláció elősegítésére. Ezt szolgálta rendelete is, amely értelmében a zsidóknak egységesen német családneveket kellett felvenniük, illetve szabályozta a az utónévadást és az anyakönyvvezetést is. Mit jelent mindez az identitás szempontjából? Olvashatjuk, hogy a magyar zsidók többsége mindmáig ezeket a neveket viseli, miközben az egykori gyors állami végrehajtás következtében egy szűk névkészlet alakult ki, ezek a nevek pedig továbbra is utaltak a zsidó származásra.
A név: emlék. Lantos Klári bőrkötésű albuma egy olyan emlékkönyv, amiben a jókívánságok és bölcsességek mellett nevek is vannak. Az albumban osztálytársak neveit, a lapok között pedig családi fényképeket lehet látni. Egy kisiskolás lány kapcsolati hálója, létezésének egyik bizonyítéka. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár közösségi múzeum, éppen ezért zsidó családok emlékeit is őrzi. A nyilvántartás és a rendelet mellett itt egészen személyes, familiáris közelségbe kerülhetünk a tárgy tulajdonosával és a felírt nevekkel.
A három kiemelt példa mellett mindegyik gyűjteményi darab egy-egy új "mélyedés", újabb "átsatírozás" lehetőségét nyújtja a látogató számára. Ezért érdemes közel menni mindegyik forráshoz, gyűjteményi darabhoz.
A kiállításhoz kapcsolódó programok pedig a közös gondolkodásra, a továbbgondolkodásra, alkotásra, vagy újabb összefüggések felfedezésére nyújtanak jó lehetőséget.
A kiállítás megnyitója megtekinthető a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár YouTube-csatornáján
Kurátor: Farkas Zsófia
A levéltári rész tárgyválogatása és a hozzájuk tartozó szövegek: Csősz László, Farkas Zsófia, Toronyi Zsuzsanna
Az installálásban közreműködött: Rusznák Rita
Digitalizálás: Király Mátyás
Grafika: Halász Gabriella
A kiállítás megtekinthető 2023. március 31-ig, minden szombaton és vasárnap 15 és 18 óra között, vagy előzetes időpontegyeztetéssel: artdepartmentspace@gmail.com
