„A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.”
Petőfi Sándor
A szabadtéri néprajzi múzeumok különleges szigetei a múzeumok világának: tudományosan vezetett és pontos szakszerűséggel berendezett néprajzi gyűjtemények, melyek a lehető legtöbb tekintetben korhűen, hitelesen mutatnak be történelmi településrészeket - in situ megőrzött, áttelepített, rekonstruált, vagy éppen újra felépített épületekkel. Olyan mikrokozmoszok, ahol egyszerre rajzolódik ki egy adott korszak és adott régió népi építkezése, életmódja, viselet- és tárgykultúrája, gazdálkodása.
A skanzenek – az elnevezést egyébként a stockolmi Skansentől, a világ első, 1891-ben létrejött szabadtéri néprajzi múzeumától vettük - egyre színesebb és gazdagabb palettáján unikális színfolt egy Szombathely központjában megbújó zöld sziget, közel hat hektáros területen.
A 18-20. század Vas vármegye falusi életmódját bemutató Vasi Skanzen festői miliőjével elcsendesedést, lélekutazást, beavatást kínál. Megérkezni ide igazi átzsilipelés: akárha egy másik világba, egy másik korba csöppennénk, szinte keressük szemünkkel a titkos átjárót, mert ez ugyebár nehezen lehet a valóság. Ez minden bizonnyal a képzelet játéka: a napsütötte füvön nyújtózó macska, a legelésző juhok, a pihegő, összegömbölyödő nyulak, a takaros házak, a roskadozó gyümölcsfák egy valahavolt gyermekkor itt felejtett mementói.
A Vasi Skanzen, az ország másodikként létrejött szabadtéri néprajzi múzeuma, 1973-ban nyílt meg. Alapítója Bárdosi János néprajzkutató jó szemmel és nyitott szívvel felismerte a nemrég még élő, ugyanakkor rohamléptekkel letűnő paraszti múlt bemutatása iránt felmerült igényt, és áldozatos munkába fogott, hogy létrehozza a múzeumfalut, a népi kultúrának, a régió történelmének és hagyományának e hírmondóját. Az etnológiai céllal megálmodott skanzen azonban a város központjában, a Csónakázó-tó partján több lett, mint eredeti rendeltetése, túl a szakmaiságon, túl a küldetésen rekreációs központ is, egy falatnyi – jó nagy falatnyi – tündérkert a rohanó világban.
A múzeumfalu igazi különlegessége talán abban érhető tetten, hogy itt a látogató lineáris vezetést kap. Házról-házra járja a falut: a főutca, a domb, a pincesor mintha éppen egy adott időpillanatban fogadná őt – egy vasi falucska valamelyik napja a kulturális emlékezet örök jelenpontján. Hitelesség, eredetiség történeti és földrajzi tekintetben minden ponton, legyen az településkép, épület, porta, berendezés, anyaghasználat, formanyelv, szerkezet.
A mikrokörnyezet precizitása és a komplex néprajztudományi szemlélet ad egymásnak randevút. A házakba bekukkantva egy pillanatra meglegyint minket a múlt szele: vajon mikor zajlik a történetünk, kik és hányan laknak itt, mivel telnek a napjaik, kérdezzük, de a kérdés megáll a levegőben, mert a tárgyak, örök társaink életeink során, elkezdenek önálló életet élni, elkezdik uralni a nekik szánt teret, és visznek minket egy régi napnak régi délutánjára. És mesélnek.
„Megyünk a dombon fölfelé,
alattunk zölden nyílik szét a táj.
Virágzó ágak habos rácsa közt
oly kék a magas ég, hogy szinte fáj.”
Fodor András
A vasi skanzen eredeti, áttelepített épületei három részre osztják a több hektáros zöldet: a házak egy része zárt sorokba építve, utcaszerűen, másik része az őrségi szórványtelepülésekre jellemző módon, egymástól távolabb helyezkedik el, a harmadik egységet pedig a szőlőhegyek présházai képezik. A falu főutcáját a középen emelkedő őrségi domb választja el a pincesortól. A borona-, sövény- és tömésfalú akóépületek között van szegényparaszti, tehetős paraszti és parasztpolgári otthon: az eredeti berendezési tárgyak a falvak 18-20. századi életmódját idézik. A lakóházak mellett gazdasági udvarok, melléképületek, műhelyek és egyéb középületek teszik teljessé az autentikus élményt, amit aztán a falu központjában emelkedő 1800-ban épültkésőbarokk perenyei kápolna másolata koronáz meg.
A Csónakázó-tó partján a Szombathely város Szentkirály városrészéről áthelyezett Szima-malom áll, a partszakaszt a belőle kinövő épülettel - mintha Szinyei Merse Pál vitte volna ecsetjével a vasi táj vásznára. A korábban raktárként működő malomban az állandó kiállítás Bárdosi János előtt tiszteleg „A tudomány malma” címmel. A válogatás az alapító néprajzkutató két és fél évtizedes néprajzi muzeológiai tevékenységének állít méltó emléket, akinek életműve mind hazánk történelme, mind annak lokális és regionális sajátosságai szempontjából megkerülhetetlen és értékmentő. A halászat relikviái mellett a népi gyógyászat, a népszokások, a népköltészet jellegzetes darabjai és a Vasi Skanzen történetének dokumentumai, tárgyai kalauzolnak minket több mint kétszáz év metszetében.
A 18. század eleji molnaszecsődi fa harangláb, a Cákról áttelepített szabadkéményes kovácsműhely, az 1792-ben épült, Pornóapátiból származó füstöskonyhás, fakéményes német ház, vagy éppen a Felsőszölnökről érkezett egytüzelős szlovén füstösház, mind-mind egy letűnt, egykor virágzó korszak szószólói, és mi, közöttük barangolva többet szeretnénk tudni, látni, érezni, hallani, megélni. Megélni, visszaálmodni az időt, amikor kint is, bent is éltünk. Amikor a mindennapjainkat a bennünket körülölelő természet keretezte valamilyenné. Amikor egy állat ellése, egy gyümölcsfa virágba borulása, egy bodon elkészülése ünnep volt, közösségi esemény. Az őshonos magyar háziállatok, a népi gyógyászatban használt növények, a régi szőlőfajták, a faiskola gyümölcsfái egy moccanatlan nyári délután lustán nyújtózó pillanatainak jelenkorba álmodott festői díszletei, mi pedig csak felsóhajtani tudunk: ilyenkor milyen sajnálatos, hogy a dolgok változnak, hogy elfejlődünk, elnövünk a múltunktól, a régitől, a valahavolttól.
Kurátorok: dr. Illés Péter főmuzeológus, dr. Balogh Lajos főmuzeológus, Nagy Endre faipari mérnök
Szombathely városának lélegző szíve naprakészen, nemzetközi projektekkel fenntartott, folyton kommunikáló, a kihívásokra érzékenyen reagáló intézményként évente visszatérő és bővülő programokkal mutatja be és ápolja hagyományainkat. Húsvétkor, Szent Iván éjjelén, Szent Márton napján, a madarak és fák napján, az állatok világnapján benépesül a zöld falu: a múzeumpedagógiai foglalkozások, a vásárok, a gyermek- és felnőttprogramok, a hagyományőrző események határon belül és azon túl is nagyot szólnak, sokakhoz szólnak, sok mindenről szólnak.
A Vasi Skanzen komplex képet ad az életről, a mindennapokról, a tárgyakról, a szokásokról, az egykor élt emberekről - és az újrajátszást ígéri számunkra. Akár a pszichodrámában, itt is megadatik, hogy visszamenjünk, belebújjunk abba a régi bőrünkbe, hogy fel- és átdolgozzuk azt a régit, azt a kedveset, azt az elfeledettet, fel- és átdolgozzuk a mába, a holnapba, a holnaputánba. Mert az a régi, az a kedves, az az elfeledett, az a valahavolt megérdemli, hogy így tegyünk. Ha másutt nem, hát ebben a tündérkertben.
„A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.”
Pilinszky János
