„Egy múzeumnak talán az egyik legnagyobb hibája az, ha alábecsüli a látogatóit”. Ezek Pisztora Zsófia muzeológus szavai, aki a Rippl-Rónai Múzeum megújult néprajzi kiállítását kurátorként jegyzi, és aki mindent elkövetett az Újratöltve című válogatással, hogy a fent említett mulasztástól olyan távol kerüljön az intézmény, amennyire csak lehetséges.
A több épülettel büszkélkedő, a híres festő nevét viselő és annak bátorságához, kreativitásához, gazdag életpályájához hű múzeum, vármegyei hatókörű intézményként, számos szakág képviseletében és felmutatásában élen jár, de ezek között is elsőként jött létre néprajzi gyűjteménye. A gazdálkodás, halászat, vadászat, öltözködés, szokások gyakorlása témakörökben több mint tizenötezer tárgyat és több tízezer fotót számlál a kollekció egyre bővülő portfóliója.
Ebből a gazdag gyűjteményből most öt tematikai egység által vezetve nézhet végig a látogató egy olyan állandó kiállítást, melynek nem titkolt célja inspirálni, gondolkodásra nevelni, összefüggések-keresésére, kérdésfeltevésre, véleményalkotásra ösztönözni. A több ezer karakternyi szöveg, a letisztult tér, a szürke, vörös, tojáshéj színű falak, a hangsúlyosra világított vitrinek, az érintőképernyős tartalmak, mind-mind a kíváncsi elmének kedveznek. Mind azt súgják: gyere, nézz meg, tudj meg rólam minél többet, kérdezz tőlem, gondolkozz rólam, és mindenekelőtt alkoss rólam véleményt!
Egyedit, több nézőpontból táplálkozót, dinamikusat. Csernák Bálint fotós, mint arculattervező, alázatosan, mégis bátor kreativitással szolgálta a tartalmat, belecsempészve számos játékos, impulzív elemet a vizuális narratívába, de soha nem feledve, hogy az alfa és az omega a történet, és ő „csupán” a köntöst adja hozzá. De hogy milyen fontos ez a bizonyos köntös, azt bizonyítja a kiállítás minden négyzetcentimétere.
A legmegkapóbb talán az a mód, ahogyan a rendezők a tárgyakhoz nyúltak, illetve ahogyan azokat önmagukon és a saját történetükön túl főszereplőkké tették. Nem egyszer egyenként helyezték őket vitrinbe, és van, hogy csoportosan kapnak „reflektorfényt” – előbbi esetben egy-egy használati tárgy átlényegül valami mélyebb jelentéshordozóvá, utóbbi esetben pedig például a birkajelölők, valahavolt ékszerekként tündökölnek, egymást erősítik, támogatják, kiegészítik.
Külön tapsot érdemel az első terem közepén elegánsan, mégis félreérhetetlenül határozottan megvilágított vitrinben helyet foglaló, az 1950-es években készült két pásztorkürt. A nagyobb, domború faragással, természeti képekkel díszített darabot a hírhedt Patkó Bandi nevű betyár unokája készítette, a másik, színes mintázatú alkotás Kovács Józsefé, ezen földosztással, háborúzással kapcsolatos jeleneteket láthatunk. Már önmagában e két, ideológiát hordozó kürt középpontba állítása is bravúros és elegáns megoldás, hát még ha megnézzük és meghallgatjuk a hozzájuk tartozó kisfilmet, ami egy olyan szophoklészi kérdést boncolgat, minthogy: az ember, aki legyőzi a természetet, vajon önmagát is képes-e legyőzni. A pár perces kisfilm így már az első teremben a néprajzi fókuszt minimum egyetemessé tágítja.
A szimbólumokban gondolkodás egyébként állandó nyelve és terepe a kiállításnak: a legelső tárgy például egy menyasszonyi láda, melyen az eredeti festékrétegre egy sötétebb szín került, a kor ízlésének megfelelően „újragondolták”. A láda minden információ nélkül került az intézménybe, és amikor az 1980-as években restaurálták, kiderült, hogy az első festékréteg 1858-ból származik, a második 1910-ből - ekkor alakíthatták át Gertrud Gernernek nagyanyja ládáját, a kor ízlése szerint újrafestve, lábakkal ellátva. A kiállításban ezáltal a láda a múlt és jelen együttélését jelképezi, sőt, mintha azt mondaná a jövőnek: itt vagyok, itt voltam és itt is leszek, nosza, teremts belőlem valami mást! És ebben a pillanatban rögvest a néprajztudomány metaforája is, ha tetszik, a kortárs tárgyi kultúra megmentője – későbbi korok számára.
Hasonló szimbolikával mesél szokásokról, divatról, mindennapokról, női megjelenésről egy vitrin a kiállítás harmadik termében. A Kurdi Csilla által a múzeumnak adományozott női ruhadarabok és egyéb kellékek négy nemzedék családhistóriáját mesélik el, akár egy tárgyakból álló, felrázott emlékkönyv, kombinével, népviselettel, varrógéppel és fürdőruhával. A Kurdi Györgyné Rádi Erzsébet által a következő női nemzedékekre maradt ruhadarabok nagy részét ő maga varrta, és aztán alakította át a kor divatjának megfelelően lányának, később unokájának. A különleges vitrinben a viseletkultúra darabjai a legkülönfélébb módokon vannak kiállítva, felfüggesztve, lelógatva, mintha éppen egy megkomponált szabadesés pillanatában mesélnének a felbomló paraszti társadalomról, a viselet átalakulásáról, az újrahasznosításról és a múzeumi munkáról.
Az öt tematikai egység pedig: ember és természet, ember és művészet, ember és társadalom, nemzetiségek és kutatás. Az utolsó előtti blokk bátor vállalása az „Akik kimaradtak” fal, mely egy üres felület, és ami a somogyi roma népesség kutatatlanságát jelzi. Jóllehet, a cigány kisebbség együttélt és él a megye lakosaival, a gyűjtőmunka esztetizáló jellege és a velünk élő, észrevétlen diszkrimináció miatt leginkább folklór témájú fotók készültek a társadalom perifériájára szorult, szorított roma nemzetiség kapcsán. Vajon miért nem tudunk róluk eleget, és ezzel a hiátussal mi dolgunk van? A kiállításrendezés ezzel a provokatív kérdéssel is megkínálja a látogatót, az üresen hagyott falat kényelmetlen nézni, és Pisztora Zsófiék szándékosan nem helyeztek ide az egzotikum különlegessége okán készített fényképeket, egyszerűen azért, mert az nem lenne egy ilyen kiállításban, egy ilyen teremben őszinte és igaz.
Ugyanilyen progresszivitásról tesz tanúbizonyságot az utolsó terem, mely évente változó tematikával arról informálja a látogatókat, hogy a néprajztudományban hogyan és mit lehet ma kutatni. Ennek a teremnek azután még külön érdekessége, hogy az etnográfiára ráaggatott múltidéző jelzőt ledobja magáról: a jelenkutatás jelentárgyai jelengondolatisággal szólnak a jelen látogatóihoz. A Pécsi Tudományegyetem oktatóinak egy-egy tárgy által elmesélt kutatási projektjei mai lenyomatok, friss tárgyi emlékek, általuk szinte érezni véljük, ahogyan a néprajzkutatás e pillanatban is zajlik körülöttünk, mindennapjainkban.
És végül ott a cserélhető, többméter hosszú falfelületet beborító vendégkönyvposzter, ahová mindenki ráírhat, rárajzolhat kedve szerint, ha tetszik, egyfajta kommentfalként keretezve a minden ízében modern és bevállalós kiállítást.
A tárlat talán egyetlen hibája éppen progresszivitásából fakad: egész embert kíván, rengeteget ad és cserébe nem könnyen ereszt, nagyon okos és nagyon tömény, kíváncsiságot, teljes odafigyelést és elköteleződést vár a látogatótól.
A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum, Magyar Géniusz Program keretében tető alá hozott Újratöltve című tárlata, melyet szakmai lektorként Hauptmann Gyöngyi és Vargyas Gábor támogatott, nem csak azt bizonyítja, hogy lehet és kell is többre törekedni az adott tartalomnál, hanem azt is, hogy a néprajztudománynak, a kutatásnak, a jelen és múlt vizsgálatának igenis van helye a trendi, vagány manifesztációkban is. Hogy aztán a vége a tárgyak diadala legyen. Vagy a kezdete. Egyik jobb, mint a másik...
Még több fotó a kiállításról itt!!!
Fotók: Csernák Bálint
