„Hölgyeim és Uraim, kedves gyerekek!” - köszöntötte az utaskísérő a közönséget a nemzeti légitársaság fedélzetén. Ebben a pillanatban tudtam, jó helyre tartunk, figyelmességben nem lesz hiány. Ez az esztendő Törökország és Magyarország közös kulturális éve, ugyanis pontosan száz évvel ezelőtt történt a két ország között a diplomáciai kapcsolatfelvétel. Ebből az alkalomból a Török Turisztikai Hivatal meghívását élveztük néhányan, elindultunk hát felfedezni a magyar emlékhelyeket az országukban.
A repülőgép késő este Isztambulban szállt le, egy olyan világvárosban, ahol Európa és Ázsia összeér. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egykor az európai kontinensről érkezettek külön városrészben éltek, amely a Pera nevet kapta. Lépten-nyomon ezt az elnevezést olvastuk a hotelek homlokzatán, a lámpanegyed üzletfeliratain, a vendéglátóhelyek cégérén. Sok helyen klasszicista és olykor szecessziós díszítőelemeket is felfedeztünk az épületek homlokzatán, az európaiak tagadhatatlanul itt hagyták lenyomatukat.
Kicsit még Agatha Christie is velünk volt, ugyanis megtudtuk, a szálláshelyünk melletti Pera Palace Hotelben szállt meg minden alkalommal az angol írónő, és lakosztálya teraszán írta meg a Gyilkosság az Orient Expressen című regényét. E történelmi szálloda volt ugyanis a vonattársaság hivatalos szálláshelye, a hosszú út után az arisztokráciát és az úri vendégeket gyaloghintón szállították az épülethez. Ennek az idilli hangulatnak ma már nyoma sincs, a város lüktet, még éjjel is nyüzsög, hangos dudaszót, karcos hangú párbeszédet lehetett hallani mindenütt. Éjszaka egy órakor nyitva volt a pékség, színes és friss portékáit árulta a zöldséges. Még sötét volt, hajnali fél öt, amikor első alkalommal megszólalt a müezzin, imára szólítva a hívőket.
A két nemzet történelme összeér, mi magyarok gyakran emlegetjük még most is azt a bizonyos százötven évet. Isztambulban a Hadtörténeti Múzeumba tartottunk, megnéztük, a törökök szemszögéből hogyan néz ki az a sok hadjárat, amit Európa felé indítottak. Nem titok, ez a múzeum főleg az Oszmán Birodalom haderejének állít emléket. Belépéskor egy időszaki tárlatba botlottunk, kihagyhatatlan a Törökország centenáriuma tiszteletére alkotott történeti kiállítás. Óriási tisztelet övezi Mustafa Kemal Atatürk elnököt, aki, habár a görög Thesszalonikiben született, a török függetlenségi háború hőse lett, majd a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke.
Ehhez persze a nagy világháború után az is kellett, hogy sikeresen szembeszállt az antant országcsonkító törekvéseivel és kiűzte a görög, francia és brit haderőt. A nagy nyomás hatására elérte, hogy a korábbi békeszerződést újratárgyalják, 1923-banlétrejött a lausanne-i békeegyezmény, ami rögzítette Törökország határait, teljes szuverenitást biztosított a köztársaság számára és pontosította a tengerszorosok jogi helyzetére vonatkozó szabályokat. Atatürk elnök a reformjaival átalakította az ország arculatát, a választási rendszerét, az oktatáspolitikáját, az öltözködésben is a nyugati civilizáció mintáit honosította meg, lerakva ezzel egy világibb muszlim állam alapjait.
Igaz, reformjai nem teremtettek nyugati demokráciát, az egész társadalmat nem tudta átformálni, mégis elindította az országot a nagyhatalmi pozíció felé vezető úton. Külön érdekesség, hogy diákként Atatürk elnök ebben az épületben tanult (1899-1905), ugyanis korábban katonai akadémia működött e falak között.
Utunkat folytatva az épületben az Oszmán Birodalom haderejének emléket állító termekhez értünk. Kezdésként óriási térkép fogadja a látogatót, amelyen bemutatják a haderő legfontosabb hódításait. Szemünk azonnal a magyarországi területet kutatta, és feltűnik Mohács neve, mint az egyik legnagyobb győzelmi helyszín. Hiába, ami az egyik nemzetnek dicsőség, a másiknak tragikus vereség, ahol még maga a király is elesett és a haderő legalább háromnegyed része megsemmisült. A törökök e diadal emlékét fél termet betöltő viaszbábukkal és falfestményekkel díszített színpadias jelenettel örökítik meg, sőt, még arra is felhívják a figyelmet, hogy a világ legrövidebb ideig tartó harca volt ez 1526. augusztus 29-én a maga röpke két órájával.
Török idegenvezetőnk - figyelmünket tapintatosan elterelve - lelkesen mesélt a világ első hadi zenekaráról, aminek tagjai fülsiketítően dobolták az ütemet, nem kis riadalmat okozva ezzel az ellenség katonáinak. A lárma annak idején ijesztően és idegenül hatott Európában, mai kifejezéssel élve pszichológiai hadviselésként vetették be. A saját csapattagokat viszont éppen ez a hang tüzelte fel és fűtötte tovább harci kedvüket. A vitrinekben embernagyságú dobok is láthatók, megtudtuk, ezeket tevék szállították a csatamezőre.
Buda elfoglalásáról is nagyméretű festmény tanúskodik, ahogyan más magyar települést is elfoglalásuk évszámával jelenítik meg. Múzeumi sétánk során szóba kerültek azok a közös szavak, amelyek ezekből az évtizedekből maradhattak ránk, és a török nyelvű feliratok ebben segítségünkre voltak. Már biztosak vagyunk abban, hogy jövevényszó a sapka (sapka), a balta (balta), a bika (boga), az ökör (öküz), a teve (deve), az alma (elma) és a pisztoly (pistol).
A múzeum 22 termében kalandozva végigkísértük a török történelem változásait, betekintést kaptunk katonai stratégiákba, a fegyverek fejlődésének titkaiba. A megértést mintegy kilencezer tárgy segíti, és több helyen mint színházi díszlet fokozza az élményt. Gyönyörű ötvösmunkák is ámulatba ejtik a szemlélőt, díszes sisakok, páncélok, kagylóberakásos pisztolyok és katonai jelvények sorakoznak több termen át. A kiállítás végén hatalmas kőfalba vésett településnevek sokasága búcsúztatja a látogatót, összegezve az Oszmán Birodalom lenagyobb hódításait. Böngészve a temérdek helységnevet, rátaláltunk Mohácsra, Budára, Várnára.
A Hadtörténeti Múzeum utolsó - sok nyelvre lefordított - mondata a kijárat előtt adott némi megnyugvást, miszerint „Békét a hazának, békét a világnak!” A múzeumparkban vetettünk még egy pillantást a harcászati gépekre, ágyúkra és helikopterekre, majd folytattuk felfedezőtúránkat egy teljesen más hangulatú látványosság felé.
Isztambul második legnagyobb bizánci mecsetébe vezetett az utunk, aminek szintén van magyar vonatkozása. A Pantokrátor monostor - Zeyrek Molla dzsámi eredetileg keresztény templomnak épült Szent Piroska bizánci császárné, magyar királylány kezdeményezésére. Piroska Szent László királyunk lánya volt, aki szülei korai elvesztése után fiatalon árvaságra jutott, és a királyi diplomácia eredményeként a konstantinápolyi császár felesége lett. Nyolc gyermek született a frigyből és Eiréne, ahogyan később nevezték, gondoskodó édesanya volt és kitűnt karitatív, szociális tevékenységével. Legalábbis a krónikák így emlékeznek meg a személyéről. Az általa alapított és 1136-ban befejezett műemlékegyüttes akkoriban hármas funkciót látott el, templom, kolostor és kórház volt egyben, ehhez tartozott idősotthon és árvaház is. Korabeli forrásból a történészek még azt is tudják, hogy a monostorkórházban fizetett ápolók dolgoztak, éjszakai ügyeletet tartottak, a betegvizsgálat előtt kötelezően kezet mostak és a betegek naponta kétszer enni kaptak. Mindez a 12. században történt.
Isztambuli napunk hivatalos részét a Liszt Intézet - Magyar Kulturális Központban zártuk, ahol két kiállítás fogadott minket. A tablókiállítás a Törökországban ideiglenesen vagy véglegesen otthonra lelt magyarok történetét mesélte el, a másik tárlat a Nemzeti Filmintézet összeállítása, a korábban a Ludwig Múzeumban bemutatott Nagylátószög - 120 éves a magyar film című átfogó kiállítás. Látványos makettek, kamerák, film- és jelenetrészletek fogadják a betérőt és egy különlegesség is, az 1896-ban a Lumiére-fivérek Budapesten forgatott minőségileg feljavított jelenetei is. Aki arra jár, augusztus 31-ig ingyenesen megtekintheti.
Kulturális utazásunkat a magyar emlékhelyek felé másnap folytattuk, és az európai kontinenst elhagyva Kis-Ázsia felé vettük az irányt Izmit, Yalova és Kütahya városokba.
Hamarosan folytatjuk...
Borítókép:
Az eredetileg keresztény templomnak épített Pantokrator (Mindenható Isten) kolostor ma már dzsámiként működik.
