Tudom, nem a legoptimálisabb helyzet a júniusi forróságban a toszkán városokat bejárni, de egy májusi kiállításrendezés miatt elhalasztottuk a családi kirándulást, és a kiválasztott júniusi időpontban éppen betört a nyár. Utoljára egyetemista koromban jártam a vidéken, és már csak emlékfoszlányaim voltak. Meg szerettem volna tudni, hogy valóban Róma a kedvenc itáliai városom, és csak az idő távlatában homályosult-e el a toszkán táj hangulata.
Bejártuk a kötelező szépséges helyeket, jártunk Pisaban, ami közelében annak idején a művészettörténet tanárom azt mondta, ide majd a saját családunkkal egyszer eljövünk (lám, ilyen sokat kellett erre az alkalomra várni) és a ferdetornyot szemügyre se véve gurult az egyetem autóbusza Orvieto felé. De most jártunk Luccaban, Vinciben, San Gimignanoban, Sienaban és persze a megkerülhetetlen Firenzében. Ha pedig a toszkán főváros nevezetességei, akkor kötelező betérni az Uffizi képtárba. Mégiscsak ez az itáliai és különösen a reneszánsz művészet legfontosabb múzeuma a világon! Próbáltam szakmai szemmel körülnézni, megfigyelni, egy ekkora intézmény hogyan kezeli az évi közel kétmillió látogatót.
Biztos, ami biztos alapon már hetekkel az utazás előtt megrendeltem a hivatalos weboldalon a belépőjegyeket, amihez meglepetésemre meg kellett adni valamennyiünk nevét és személyes adatait. Fizetés után elektronikus úton érkezett egy visszaigazolás, amit a helyszínen az Uffizi hármas számú jegypénztárában kezeltek, ott kaptuk meg a hivatalos belépőjegyeket. Megnyugvással töltött el, hogy a 16 éves nagylányom a képtárat ingyenesen látogatta, igaz, egy 4 eurós kezelési költséget - szervízdíjat - elkérnek az elsőbbségi kezelés miatt. Hiába, ingyen ma már semmit nem adnak, főleg a világ egyik leglátogatottabb helyszínén. A foglalt időpontunk délelőtt tíz órára szólt, s az apró jegyekkel a kezünkben egy hosszú sorba kellett állnunk, de az megnyugtató volt, hogy számos ponton múzeumi munkatársak segítették az eligazodást. Látszott, hogy rutinos itt mindenki, nyugodtan, de határozottan kezelték a hömpölygő tömeget. Az épületbe szinte percre pontosan léptünk be, s reptéri ellenőrzést meghazudtoló folyamat utánjutottunk az Uffizi földszinti folyosóira.
Élménydús utunk a második emeleten kezdődött, ahol a már jól ismert félig üvegezett és díszített Vasari-folyosóra jutottunk. Amerre a szem ellátott, mindenhol szobrok, festmények, mennyezeti képek, fastukkók. A táblák informatívak és jól láthatók voltak, azonnal tudtuk, hol vár minket Giotto, Botticelli, Tiziano, Leonardo da Vinci, Michelangelo vagy FilippoLippi. Örömmel vettük, hogy a múzeum egész területén nagyon sok pad és ülőalkalmatosság várja a megfáradt látogatót, hiszen egy közel 13 ezer négyzetméteres kiállítótérben nagyon fárasztó lenne folyton talpon lenni, még akkor is, ha mindannyian tudjuk, a nagy múzeumokban az a titok, hogy ki kell választani, melyek azok az alkotások, amelyeket feltétlenül látni akarunk.
Az Uffiziben lépten-nyomon padok várják a megfáradt vendégeket
A második emeleti nagytermek látogatása után jó volt megpihenni a múzeumi kávézóban, ami az épület teraszára is kiterjedt, és a vendéglátás olaszosan laza volt. A rendelést felszolgáló vette fel, a kívánt frissítőket kihozta, azonban a fizetés kifelé menet a belső térben a kasszánál történt az asztalszámunk bemondása után. Ezután az út és a nyilak a képtár új lépcsőházába vezettek, amit néhány éve adtak át, s melynek tervét Adolfo Natalini olasz építész álmodta meg.
Az északi lépcsőhöz 45 tonna rezet és a réznek cinkkel alkotott ötvözetét használta fel a Superstudio építésziroda. A sztárépítész a sok bírálat mellett számos szakmai elismerésben is részesült e projekt miatt. A lépcső nagyon karakteres, ezt a sötétbarna színének és a réz egy speciális polírozásának köszönheti. A bravúrt jól mutatja, hogy a reneszánszban is gyakran használták az alkalmazott eljárást, így a felületkezelés igazán egyedi megjelenést kölcsönöz a térnek.
A modern lépcsőház viszont ismét a földszintre, ráadásul a kijárathoz vezetett, s zavartan néztünk körbe, mégis hogyan juthatunk el a múzeum első emeleti kiállítótereibe. Ez volt az egyetlen hiba, amire rá is találtunk utunk során. Visszasétálva, a kávézó folyosójának falán találtunk egy jelentéktelen táblát, amely jelezte, mely két főterem között található az a lépcsőház, ami egy szinttel lejjebb, például Caravaggio műveihez vezet. A Medusát ugyanis élőben is látni kell, főleg, hogy egy üvegvitrinben mutatják be azt a pajzsot, amire ezt az igen szuggesztív fejet ráfestette a mester. Jelentős múzeumhoz méltóan az akadálymentesítés is jelen van, igaz, nem olyan mértékben, amekkora igény van rá. Habár létezik néhány felvonó, azok hatszemélyesek, így állandón hosszú sor kígyózik előttük. A teremismertető tábláknál Braille-írás is segíti az érintetteket.
Kellemes volt az Uffiziben lenni, harminc év távlatából jó volt újra felfedezni azt a rengeteg szépséget és értéket, amelyet a Medici családnak köszönhetünk. Élmény volt elidőzni a reneszánsz mesterek alkotásai előtt, örömteli volt megfigyelni a részleteket. Habár felemelő volt a világ egyik leglátogatottabb városában néhány napot eltölteni, az örök város és a szerelem nekem mégis Róma marad.
Borítókép:
A legismertebb alkotások előtt tömegek várják, hogy közelebb kerülhessenek a műtárgyhoz. (a képen Botticelli: Tavasz)
