„A fénykép azt az ígéretet hordozza, hogy képesek leszünk a valóság megragadására”, mondta Malcolm Gladwell kanadai újságíró, szociológus. Susan Sontag amerikai író és filmrendező szerint pedig „fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának”, továbbá „minden fénykép - éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot - az idő mindent fölemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik”. Fényképeink privát jövőkapszuláink egy-egy mondatai. Fényképeink személyes narratívánk apró jelölői, megállói, emlékeztetői – ilyen is volt, ez is megtörtént, és nahát, ez, ezt el is felejtettem, nézd, te emlékszel rá? - és az idő homokszemei visszafelé peregnek létezésünk láthatatlan homokórájában, hogy mi már megint ott és akkor és úgy legyünk, mint egy valaha volt régi napon. A fénykép teret hajlít, álmot és valóságot egyesít, perceket tágít életekké és sorsokat gömbölyít bele másodpercnyi villanásba.
fotó: Incze László
A Néprajzi Múzeum Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága című kiállítás nem egyszerűen fotótörténeti válogatás, hanem a kép és a valóság viszonyának radikális újra olvasása, a vizuális önismeret feltanítása. A tárlat az 1910-es évek vidéki Magyarországát mutatja meg – de nem a megszokott módon, nem kész képeken keresztül, hanem abból az aspektusból, amit a képből általában hiányzó körülmények, „hibák”, információk teremtenek meg. A kiállítás középpontjában egy mintegy 25 000 darabos üvegnegatív-gyűjtemény áll, melyet a múzeum munkatársai 1921–1922-ben mentettek meg a pusztulástól, több mint 80 vidéki fényképésztől. Ez az anyag, mely a kiállítás kurátora, dr. Bata Tímea számára az elmúlt években alapos kutatás forrásává, majd a jelen tárlat gazdag anyagává vált, nem csupán fotótörténeti ritkaság, de ennél sokkal több: társadalomtörténeti dokumentum, egy eltűnő világ hol színezett, hol monokróm lenyomata.
Anya fiaival, a gyerekek zsebében édesapjuk levelezőlapjai a frontról, Békés, 1915-1920, Horváth Viktor felvétele;
A kiállítás egyik legfontosabb állítása, hogy a fénykép nem a papírképpel kezdődik, hanem a negatívval. A 19. század végétől az 1920-as évekig a fényképek túlnyomó többsége zselatinos ezüsttel bevont üveglemezekre készült, mely technológia forradalminak bizonyult: gyorsabb expozíciót tett lehetővé, így a fényképezés kilépett a ritka, ünnepi alkalmak világából és a mindennapi élet dokumentálásának eszközévé is lett. Ugyanakkor a kép megszületésének pillanata mégsem ez volt, a negatív inkább egyfajta köztes állapotként várta, hogy a végleges, retusált, kivágott papírkép elkészülhessen belőle. A Vágatlanul cím éppen erre a köztes, nyers státuszra utal: arra a pillanatra, amikor a kép még nincs megszerkesztve, nincs „elmesélve”, amikor a pillanat még csak formálódik, várva, hogy az öröklét számára minél tökéletesebb karcolat legyen.
Regruták, Vác, 1915-1920, Vasas Sándor felvétele
A fényképezkedés a 20. század elején nem spontán gesztus, hanem tudatos, gyakran ünnepi aktus volt, ha tetszik, társadalmi rítus. A műtermi fotózás esemény volt, melyre az emberek felkészültek, alkalom, mely által kifejezésre jutott társadalmi státusz, akarat, mely egy hivatalos képet be-fel-átemelt a családi emlékezetbe, valamint engedély volt, a jelennek, hogy örökké múlttá váljon - a jövőben. A képek tanúsága szerint a fotográfia egyszerre volt önreprezentáció és egyfajta elkötelezett törekvés is, miszerint a szereplők nem csupán azt kívánták megmutatni, hogy kik is ők valójában, de azt is, akik lenni szerettek volna, ebben pedig a fényképésszel való együttműködés segítette őket, melynek során már szinte szétszálazhatatlan, mi az az igény, ami otthonról érkezett, és mit ajánlott, kért a fotós. A viseletek, pózok, kellékek mind ennek a vizuális önkonstrukciónak az eszközei voltak – a műterem pedig színpad, ahol mindent szabad volt, ahol minden egy megálmodott világ kulisszáját építette, gazdagította, ahol a betérők életük főszereplőivé válhattak – egyetlen pillanatra mindenképp.
A kiállítás egyik legizgalmasabb felismerése talán éppen ez a narratíva: a műterem újraértelmezése. Az okosan és ízlésesen rendezett, a nézőt érzékenyen vezető válogatás arról mesél, hogy a műterem nem pusztán technikai helyszín, de komplex vizuális tér is, benne labor és díszlet, munkahely és színpad, realitás és fikció ad egymásnak randevút, teremt harmóniát, attól függően, hogy a fényképész vagy a megrendelő nézőpontjából vizsgáljuk-e. E szinergikus boszorkánykonyha minden apró millimétere történetek őrzője volt, meséké, álmoké, vágyaké, drámáké – akárha szomorú és meghitt pillanatok forgószínpada. A vágatlan negatívokon pedig láthatóvá válik mindaz, amit a végleges képekről eltüntettek: paravánok, háttérvásznak, tartószerkezetek, világítóeszközök, sőt, sokszor a kép szélén várakozó emberek vagy maga a fotográfus.
Fiatalasszony kislányával, Szekszárd, 1910-1913, Borgula Ede felvétele
Ez a „kulisszák mögötti” világ a fotótörténet egyik legfontosabb tanulságát hordozza, jelesül, hogy a kép mindig konstrukció. Az üvegnegatív információt hordoz, korszakokról, szokásokról, történelmi eseményekről, miközben a kép létrejöttének körülményeit is elsuttogja számunkra, mi pedig találgathatunk, vajon mi történt itt pontosan, vajon kinek a karja az ott, a sarokban, és vajon az a kutya a családhoz tartozik vagy a fotós négylábú segédje. Az üvegnegatív nemcsak hordozó, hanem sajátos esztétikai és jelentésrétegekkel bíró, törékeny mementó – repedésekkel, anyaghibákkal, melyek egyszerre mesélnek valaha élt nőkről, férfiakról, gyermekekről, mesélnek családokról, háborúról, életről és halálról, és mesélnek a szertefoszló, szüntelenül az enyészetbe rohanó időről. Az időről, mely végtelenségében mégiscsak milyen szűken méreti-kéreti magát.
A kiállítás nyitánya szép bevezető a tartalomba: egy, a mesterséges intelligenciát alkalmazó artisztikus kisfilm kínál ráhangolódást a narratívára, a Petőcz Tamás jegyezte AiGency alkotása a fényképek elkészültét megelőző pillanatokra kínál lehetséges történeteket, egyszerűen, sallang nélkül mesélve családokról, identitásról, egyszerű jelenetekről, jeles pillanatokról és a fényképezés hivatásáról.
Uradalmi kocsisok, Cegléd környéke, 1910-es évek, Száger Mária Mózer Aladár és Rudda Imre felvétele
A tárlatrendezés egy külső és egy belső karéjon vezeti a látogatót, egyfelől a fényképész műtermeket számba véve, másfelől az üvegnegatívok tartalmi rétegzettségét feltérképezve, így láthatunk többek között igazolványképeket, esküvői és ravatalképeket, családi portrékat, csoportképeket, paraszti és polgári viseleteket, mesterségeket ábrázoló fotókat csakúgy, mint a háború miatt csonkán maradt családokat a hiányzó férfiakkal ábrázolva. Nem is a Néprajzi Múzeum lenne, ha nem ágyazna meg a válogatás a korszaknak, történeti áttekintéssel, sőt, technikai edukációval, és ugyancsak nem a proaktív intézményről lenne szó, ha a terem sarkában egy óriási falon nem egy QR kódot alkalmazó, a múzeum gyűjteményében szereplő fényképek bővebb és analitikusabb ismeretét lehetővé tévő, interaktív játék mélyítené el az élményt. De van itt digitális fényképböngésző többezer fotóval, mely fontos és különleges eleme a válogatásnak, és kifejezetten Bata Tímea kurátor törekvését dicséri, amiként van kortárs reflexió is: Időugrás címmel Csáky Marianne üvegnegatívra álmodott alkotása az emlékezet és a másodlagos emlékezet fájdalmas erőfeszítéseinek dokumentációja.
fotó: Incze László
A kiállítás tehát rétegzett, többolvasatú, számos megközelítési rendszerben hozzáférhető, és arra tanít, hogy az üvegnegatívokon nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit […] eltüntettek róluk, ezáltal a válogatás kordokumentum, értelmezési felület és viszonyítási pont egyaránt, a vidéki Magyarország pedig, mint vizuális archívum jelenik meg az installációban, több száz települést lefedve, a korszak vidéki társadalmának teljes spektrumát megmutatva, a huszadik század első két évtizedében történt társadalmi átalakulás lenyomatait kihangosítva. Külön tapsot érdemel az a kurátori attitűd – mely kapcsán fontos megemlíteni Kemény Márton János látványtervező munkáját is -, amivel Bata Tímea térbe álmodta a képeket, a 25000 darabot számláló kollekcióból éppen ezeket, éppen így, éppen ezzel a hangsúllyal és egymás mellé rendezéssel, és mégsem érezzük nézőként, hogy csorbulna a nagy egész, hogy miért ezek, hogy miért ennyi, nem kérdőjelezzük meg a válogatás, a szortírozás módszertanát – egyszerűen, mert elfelejtjük, hogy volt szelekció, olyan teljes és komplex a tartalom.
fotó: Incze László
Végezetül fontos állítás a cím – a vágatlanul visszafordítása egyben a szó megfosztása magától a fosztóképzőtől -, mely azt az értelmezést adja a kezünkbe, hogy a fotográfia története nem csupán a képkészítés attitűdje, de egyben a képkiválasztás folyamata is, a vágás pedig, mint jelentésképző aktus, a szerkesztés, a tisztítás rendszereként jelenik meg, a „zavaró” elemek eltüntetése, a kompozíció megszületése, a hivatalos kép kialakulása révén. A Vágatlanul ennek a folyamatnak szab hátraarcot, visszaadva a képek nyers, komplex, sokszor esetleges valóságát. Így válhat a fotográfia önismeretté, és így lehet a kérdés megfogalmazása és rá a válasz is egyben önmaga: mit jelent képet készíteni – és mit jelent képet nézni? Mert minden kép mögött ott pulzál egy láthatatlan történet, mely által a múlt megelevenedik, a jelen új megvilágításba kerül, a jövő pedig önreflexívebb, gazdagabb, analitikusabb lehet általa.
Esküvői csoportkép, Szolnok, 1910-es évek, Papszt Piroska felvétele
Amiként Susan Sontag mondta „fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának”. És valóban: fényképeink privát jövőkapszuláink egy-egy mondatai. Személyes narratívánk apró jelölői, megállói, emlékeztetői – ilyen is volt, ez is megtörtént, és nahát, ez, ezt el is felejtettem, nézd, te emlékszel rá? - és az idő homokszemei visszafelé peregnek létezésünk láthatatlan homokórájában, hogy mi már megint ott és akkor és úgy legyünk, mint egy valaha volt régi napon. Mert megtehetjük. Mert a fénykép talán az egyetlen hatalom az idő felett. Talán az egyetlen lehetőség, hogy az elmúlás helyett a túlélés legyen pillanataink sorsa, egy-egy szombat délutáni mosolyunké, nyáresti pohár üvegében kettétört arcunké, egyszer volt nagyszülőnk vállára hajtott fejünké, valaki kezébe kulcsolt kezünké, tekintetünké, amiként szembenéz a rá tekintővel. Fényképet nézni nem jelent mást, mint az életre szavazni. A túlélésre, a megélésre, az átélésre, a beleélésre. Fényképet nézni: a múltnak jövőt szavazni.
