„Az egész világ egy műalkotás.” Az idézet Virginia Woolf-tól való, akinek Mrs. Dalloway című regényében nem egyszer a kézimunka egyfajta belső idő metaforája, amikor a női lét apró mozdulatai egy egész élet súlyát hordozzák, akár kifeszített, kinyújtott pillanatok összekapaszkodó valósága. A varrás a női történetekben ritkán látványos gesztus, sokkal inkább állapot: időkitöltés, várakozás, jelenlét. Szabó Magda regényeiben a kézimunka a női élet természetes része, tevékenység, mely nem kérdez, nem kommentál, egyszerűen csak megtörténik. A varrás: kötelességbe írt folytonosság, munka, mely láthatatlan bár, mégis mindent összetart. A kezek dolgoznak, miközben az élet zajlik körülöttük – vagy éppen elhalad mellettük, otthagyja őket, nem számít rájuk, velük. Alice Walker világában választott tér a varrás, a foltvarrás, a patchwork. A The Color Purple (magyar kiadásban Bíborszív) asszonyai akkor ülnek egymás mellé, amikor a beszéd nehéz, vagy már nem is szükséges, amikor a szavak elfogytak vagy nem kéretnek. A textildarabok egymáshoz illesztése közben egy másfajta nyelv születik: a közös alkotás nyelve, a csend, az együtt töltött, egymásból táplálkozó idő nyelve. A varrás immár kapcsolódás a másikhoz és önmagunkhoz – a gyógyulás, önmagunk foltokból való fel- és visszaépítésének lassú, ismétlődő mozdulatsora.
forrás: Néprajzi Múzeum, Incze László
Talán éppen ebben a Szabó Magda-i és Alice Walker-i különbségben érthető meg leginkább a Néprajzi Múzeum Foltvarrás kékben című kiállításának tétje. A különleges narratívájú, okosan rendezett és igazi női (nem kérkedően, nem bizonygatóan, nem öncélúan, hanem ösztönösen, minden szívdobbanásával újabb és újabb hitelességre törekvő női) érzékenységgel válogatott tárlaton a varrás ugyanaz a gesztus marad, amiként ismerjük, mégis más jelentést kap, azáltal, hogy közösségben történik, választás, döntés, belehelyezkedés eredményeként. A kékfestő anyagokból összeálló patchwork munkák így már nem csupán textil alkotások, de női történetek lenyomatai is: olyan darabok, melyeknek külön-külön is megíratott, elmondatott a történetük, de igazán akkor szólalnak meg, amikor egymás mellé kerülnek.
A Foltvarrás kékben a Magyar Foltvarró Céhhel karöltve, egy közösségi pályázat valamennyi pályamunkáját felmutatva, a patchwork és a kékfestő hagyományok találkozási pontjánál horgonyozza le a tartalmat, és ebből a termékeny összetalálkából – ahogyan az idős forgatókönyvíró nevezi a sorsfonalak párkák irányította egymásba botlását a Holiday című filmben – szervezi tovább, a műalkotás, a minőséglicitálás, a közösségi létbe ereszkedés és emelkedés irányába. A kiállítás középpontjában nem egyetlen alkotó áll, hanem egy közösség. Dolányi Anna munkássága és a Magyar Foltvarró Céh megalakulása fontos mérföldkő a hazai foltvarrás történetében. Az 1990-es évektől kezdve a patchwork Magyarországon is új lendületet kapott: tanulhatóvá, megoszthatóvá, közösségivé vált, a kékfestő technikával összesimulva pedig igazi különlegességgé nemesedett.
A foltvarrás története messzire nyúlik vissza. Különböző kultúrákban és korszakokban jelent meg, gyakran a szükség szülte megoldásként, merthogy a textil érték volt, semmi nem mehetett hát veszendőbe. A kézzel vagy géppel egymáshoz illesztett anyagdarabok azonban idővel díszítő, majd közösségi jelentést is kaptak: Európában, Ázsiában és Amerikában egyaránt kialakultak azok a gyakorlatok, melyekben a foltvarrás már nem csupán egyéni munka volt, hanem közös tevékenység színes és eklektikus hozadéka lett. A kézzel vagy géppel összevarrt foltok harmóniában simulnak össze, ritmusban, „rendben” alkotva egy koherens egészt, minden egyes öltésükben alkotó kezek nyomát magukon viselve, az újrahasznosítás és kreativitás finom szöveteként, emlékezésre, csendre, közös szívdobbanásra tanítva.
forrás: Néprajzi Múzeum, Incze László
A kiállítás különleges fókusza a kékfestő anyagokra irányul. A kékfestésre, mely a Közép-európai, így a magyar textilhagyomány egyik meghatározó fejezete: ezek az indigóval festett, mintázott vásznak egyszerre hordozzák a népi kultúra emlékét és kommunikálnak egy időtálló, vizuális nyelv ezerváltozatú, mégis jellegzetes védjegyű mintázatával. Az ég vizében oldott kékítő, József Attila után szabadon, a népi és a modern tradíció lakmuszaként, egyszerre archaikus és elegáns, egyszerre metaforája állandóságnak és szabadságnak, röghöz kötöttségnek és szárnyalásnak, transzgenerációs összecsengéseknek és valami friss szippantásnak, talán a jelen illékony-törékeny sóhajának.
A gyönyörűen színhangolt, szépen elrendezett kiállítás Budavári Veronika kurátor ízlését és szakmai elkötelezettségét dicséri, a válogatás célja, bebizonyítani, hogy a foltvarrásnak - ebben a narratívában különösképpen - helye van az etnográfiában. Faliképek és párnák, házi áldás terítők és patchwork kitűzők, anyag- és dúcminták, valamint kiállítási csúcstárgyak szegődnek útitársunknak a bevezető folyosó két oldalán futó foltvarrás és kékfestő történeti úton, és válnak idegenvezetőinkké a technikákat, a nemzetközi és magyar példákat analizáló falak, a Nagyjainktól örökül kékfestő pályázat anyagát bemutató központi tér, valamint a - szintén ebből a portfólióból táplálkozó - enteriőr sarok mentén, a benne stílusosan feltornyozott, kollektív kultúrtörténetünket jelképező vetett ággyal. A pályázat munkái és a Foltvarró Céh alkotásai olyasfajta közösségi szemléletet tükröznek, mely révén a kiállított tárgyak nem elszigetelt művekként, hanem egy közös gondolkodás lenyomataiként szólalnak meg - minden darab mögött egy-egy alkotói úttal, minden tárgy mögött meg- és átélhető kollektív részvétellel.
A kékfestő anyagok patchwork-munkákban való újragondolása finom párbeszédet hoz létre hagyomány és kortárs alkotás között: az ismerős minták új összefüggésbe kerülnek, a különböző korú, eredetű textildarabok pedig éppen úgy találkoznak egymással, amiként egymásba fonódnak a foltvarrók történetei – ezt a különleges réteget, mint egyfajta subtext, mögöttes tartalom erősítik a kiállításban látható, nézhető, hallgatható filmek, melyeket Budavári Veronika, Csorba Judit Dorottya, Incze László és Nickl Márton készítettek, arcot, hangot adva velük az egymásba álmodott anyagok mögött pulzáló sorsoknak, külön értelmet adva szín- és anyaghasználatnak, motívumoknak, keletkezési dátumoknak. A foltvarrás történetileg női terekhez kapcsolódik, mely dimenzió a kiállításban is hangsúlyosan jelen van, de korántsem ideologikus módon, hanem a közös munka, az egymásra figyelés, a tudás megosztása révén, a filmek okán pedig: a fel-meg- és bemutatás céljával. A részekből összeálló egész gondolatisága a Néprajzi Múzeum falai között nem csupán a kiállított textilekre igaz, hanem a mögöttük szentesült emberi kapcsolatokra is.
forrás: Néprajzi Múzeum, Incze László
A női közösségekben végzett kézimunka – a varrás, a hímzés, a foltvarrás – mindig is több volt puszta tárgykészítésnél. Beszélgetések, történetek, hallgatások szőtték át ezeket az alkalmakat, a részek egymáshoz illesztése közben kapcsolatok formálódtak, generációk adták tovább a tudást, a mintákat, a gesztusokat, adták át a tapasztalást, miszerint együtt minden jobb, mint egyedül. Éppen ezért, vagy talán ezért is, a kiállítás egyik fontos rétege a részvétel lehetősége. A workshop-tér nem pusztán kísérőelem, hanem szerves része a tárlatnak: a múzeumi térben felkínált közös alkotás a régi fonók hangulatát idézheti számunkra, ahol nem csupán dolgoztak az asszonyok, hanem jelen voltak egymás számára, szavak nélkül vagy szavakkal, mikor mit kívánt meg a kapcsolódás. Az interaktív tarkázó asztal, a patchwork kitűzőkészítő gesztusa, mind azt üzenik, hogy a hagyomány nem lezárt múlt, hanem élő gyakorlat - esetünkben a foltvarrás nem vitrinbe zárt emlék, hanem olyan tevékenység, mely ma is képes közösséget teremteni, trendit, szexit, modernet létrehozni.
A foltvarrás alapgondolata egyszerű és mégis mélyen emberi: a megmaradt darabok nem vesznek el, hanem új jelentést kapnak, egy nagyobb egész részeként. Amit önmagában töredéknek látnánk, az együtt egésszé válik. Ez a gondolat akár világlátás is lehet, szimbóluma, metaforája sok olyan értéknek, melyeknek – úgy érezhetjük – manapság talán híján vagyunk. Annak a hálás bizonyosságnak akár, hogy az egész, soha nem önmagában jön létre, hanem mindig darabokból épül fel, egymáshoz illesztett különbözőségekből. A kék festék, a régi vászon, az új gondolat, a közös munka – mind ugyanannak a történetnek a részei, mely történet most minket is befogad, kézen fog, meghallgat, még egy bő hónapig, 2026. február 22-ig.
forrás: Néprajzi Múzeum, Incze László
Van egy mozdulat, amelyben benne van az idő. Ahogy a kéz egymás mellé illeszt két különböző anyagdarabot, ahogy a tű áthalad a szöveten. Ez a mozdulat nem siet. Ez a mozdulat a test rutinja, aktusa, művészete, miközben a lélek pihen. Vagy figyel. Vagy csendjében némán kiált az égre. Vagy boldogságát sóhajtja az anyagba. A Foltvarrás kékben című kiállítás a Néprajzi Múzeumban ezt az időt teszi láthatóvá – és vele együtt mindazt, amit a foltvarrás több évszázados gyakorlata jelentett és jelent ma is: közösséget, figyelmet, összekapcsolódást. Margaret Mitchell Elfújta a szél című regényében az asszonyok kézimunkába temetkezve várják haza férjeiket, az óra kattogása, a tűbe fűzött cérna sercegése, a rebbenő tekintetek össze-összetalálkája a díszlete az idő múlásának, és annak, hogy miközben látszólag „nem történik semmi”, valójában „minden megváltozik”. A bánat megszelídül, az öröm, könnyé olvad, a lélek: láthatóvá lesz és közösségre lel. És a sok részből végül lesz egy egész. Egy foltokból szőtt világ. Mely kékítőt old az ég vizében.
