"A fénykép nem csupán egy pillanat lenyomata, hanem egy időkapszula, amelyben a múlt fényben marad" – mondta egykor Susan Sontag, amerikai író, rendező, aktivista. És milyen igaza volt. Egy fotó: üzenet az örökkévalóságnak a pillanat fésületlenségéből. Egy fotó emlék, útravaló és viszonyítási pont. Fotóink: életfonal-töredékek, melyek elmondják, kik vagyunk, honnan jöttünk, milyen küzdelmeken vagyunk túl, miért vagyunk különlegesek, és talán még azt is elmondják rólunk, merre tartunk. Van valami mélyen megindító abban, amikor egy fényképre nézve, nemcsak egy arcot látunk, egy viseletet, egy enteriőrt, egy elkapott sorspercet, hanem egy korszak teljes lélegzetvételét is érezni kezdjük. Mintha sok-sok szív egyszerre dobbanna valahonnan a múltból. Valahonnan egy régmúlt pillanatból. Valahonnan, ahol mintha már éltünk volna, jóllehet, mégsem.
forrás: Néprajzi Múzeum, fotó: Incze László
A Néprajzi Múzeum legfrissebb kiállítása, a 2025. szeptember 15-ig látogatható Magyarország színezve - Rejtőzködő fényképek ilyesféle időutazást kínál. Az 1862-es londoni világkiállításon bemutatott, sokáig elveszettnek hitt, Tiedge János 1862-ben készített, színezett fényképei most először láthatók Budapesten, s a megőrzésüknek köszönhetően, újra belélegezhetjük a 19. század lüktetését, megismerhetjük nemzetünk rejtett, már-már elfeledett arcát.
A kiállítás egy olyan, Magyarországon eddig soha nem látott, különleges anyagot tár a közönség elé, melyre nemrégiben leltek rá a kutatók: a tárlat az 1862-ben a londoni világkiállításon bemutatott, Magyarország korabeli tájegységein, településein készült népviseleti fényképsorozatot állítja középpontba. Tiedge János fényképeihez, melyek a magyar művelődéstörténet legkorábbi fotográfiai emlékanyagához tartoznak, és melyek a londoni Victoria & Albert Museum gyűjteményéből kölcsönzéssel érkeztek Budapestre, a Néprajzi Múzeumban őrzött másolati sorozat kapcsolódik – az így egymás kiegészítő anyag első „szereplése” után 164 évvel most újra látható a magyar fővárosban: a kiállítás a két forrás alapján, a Londonban egykor szerepelt képek mintegy kétharmadát tudja bemutatni eredeti alkotások és korabeli másolatok alapján.
forrás: Néprajzi Múzeum, fotó: Incze László
Történetünk 1862. májusában indul, azazhogy azt megelőzően: a világkiállítás első, 1861-es felhívásával, melynek értelmében fényképekből kellett készíteni egy országos körképet, amolyan nemzeti portrét. Ám válaszként csupán tíz településről érkeztek felajánlások, így Jankó Vince gazdasági szakíró, szervező, Tiedge János pesti fényképészt bízta meg, hogy járja be az országot és minden vidékről öt személyt fotózzon le „tisztességes öltözetben”: egy öregembert, egy középkorú férfit, egy fiatal legényt, egy asszonyt és egy leányt. Feladata az volt, hogy az ország különböző tájegységeiről származó viseleteket dokumentálja, legyen szó parasztokról, pórfiúkról, iparosokról vagy katonákról.
És mivel az első világkiállítások idejében a fotográfia még új műfaj volt, szinte technikai csoda, a magyar népet bemutató pillanatfelvételeket a világ nagy tárlatainak látogatói csodálattal figyelték. A csoportképek meghaladták az akkori hagyományokban gyökerező típusalkotást: nem karakterek, etnikumra, nemzetiségre, foglalkozásra vonatkozó jellegek bontakoztak ki a pavilon falain, és nem is paraszti vagy éppen népies viseletkultúráról meséltek a portrék, a fényképeken a korszakra nem jellemzően emberi sorsok elevenedtek meg, tekintetek mondtak el történeteket, a fényképezőgépbe néző szemek mögött életek, szerelmek, veszteségek, megfakult remények öltöttek testet. Tiedge János nem csak fényképész volt, hanem történetíró, sorsmesélő, nemzeti hírvivő, aki népképeivel összekötötte a 19. és a 21. századot. Időkapszulát készített, és ha tudta volna, hogy 2025-ben miként magyarázzák alkotásait, bizonyára mosolygott volna, hiszen ő csak elment, és megörökítette azokat az embereket. Az embereket. És az ő láthatatlan történeteiket. Mert a pesti fényképésznek érzékeny szeme volt arra, ami nem látható, arra, ami csak akkor csillan meg egy tekintetben, ha a közeg támogató, érzékeny és odafigyelő.
forrás: Néprajzi Múzeum, fotó: Incze László
A fotográfia és a világkiállítás a 19. század második felében a modernitás két jellegzetes önkifejezési formája, médiuma volt, természetes hát, hogy ebben a mostani, számunkra fontos és megható történetben is összekapcsolódnak. A Londonban kiállított viseleti panoráma hazánk egy különös, várakozásokkal teli periódusában készült. Az ország a nemzeti kultúra lázában égett: aki csak tehette, magyar ruhában járt, magyar zenét hallgatott, a nemzeti intézmények a társadalom áldozatkészsége jóvoltából kezdtek éledezni és megerősödni, így történhetett, hogy az Osztrák Császársághoz tartozó, önálló államként még nem létező Magyarország a londoni világtárlaton megmutathatta magát. Nem is akárhogyan. A színezett fényképek alföldi és dunántúli polgárokról, parasztokról, uradalmi béresekről és vármegyei szolgákról egyben egy nemzet portréjává lettek, mely nemzet büszkén, ezerarcúan, és lelkeket összekötve jelenhetett meg a nagyvilág színpadán. Londonban a szemtanúk szerint végül 76 kép függött a kiállítótér falain, mely képeknek köszönhetően ma már szegedi, pécskai és csanádi parasztok, veszprémi polgárok, pápai szekérutasok, kálozi béresek, sümegi kanászok, szentgáli nemesek, vármegyei huszárok engednek betekintést egy rég elveszettnek hitt világba.
A magyar fotók eltűnése hosszú évtizedekig rejtély maradt, mígnem a londoni Victoria & Albert Museum digitalizált archívumában rájuk nem bukkantak. Hálásak lehetünk a fordulatnak és az összecsengésnek, hogy a hiányt pótló fotográfiai anyag az egész magyar kultúra szempontjából kiemelt eseményként, éppen a 153 éves Néprajzi Múzeumban került hálás, ünnepélyes, méltó és tiszteletteljes közszemlére, abban az intézményben, mely nem mást tűz ki napról-napra célként maga elé, mint történeteink megőrzését, kifényesítését és tovább örökítését. E történetek suttogó láncolatában Tiedge János tekintetei olyan sarokpontok, mint mikor kavicsot hajítunk a rezzenetlen tó vizébe, és a mozdulat során gyűrűzni kezd a felszín, mintha abban a pillanatban az az egyetlen apró kavics megváltoztatná az egész világot. Valahogy így vetnek hullámokat a jelenben az egykor volt fényképek, melyeknek erejét a hol kíváncsi, hol tartózkodó tekintetek adják.
forrás: Néprajzi Múzeum, fotó: Incze László
Vajon mit csináltak egy órával a fénykép elkészülte előtt? Honnan érkeztek, mi történt velük? Miről beszéltek, miután otthagyták a különös fényképészt, aki valamiért éppen rájuk volt kíváncsi, aztán majd ki tudja, hova rakja azzal a csoda masinával megvariált képeket? Kik voltak ők - kik voltunk mi akkor? Mit üzen akkori magunk a mostaninak, aki farmernadrágban, tornacipőben járja végig a múzeum kiállítását, és telefonjával a másodperc töredéke alatt selfiet, portrét, tájképet készít? Mik voltunk akkor, amik szükségszerűen ma is vagyunk, és miért van, hogy az ilyen képek kellenek ahhoz, hogy rájöjjünk, mi is ülhetnénk ott – másként, más pózban, talán más gondolatokkal is, de mégis éppen ugyanúgy. Mindig az adott pillanatban, mindig az adott korszellemtől áthatva, de magyarként, nőként, férfiként, gyermekként, idősként, megzizzenve, azután meg elveszve egy fényképész kamerájának csillogó lencséjében.
A kiállítás, melyet kurátorként Lackner Mónika, Farkas Zsuzsa, Fejős Zoltán és Gál Vilmos jegyez, tehát nem csupán esztétikai élményt nyújt, hanem gondolatébresztő is. Kizárólag a múlt megismerése lehet kulcs a jelen megértéséhez: a fotók segítenek érzékelni, honnan jöttünk, hogyan alakult identitásunk, miként változott történelmünk nyomán társadalmunk, miként alakultak át szokásaink, mindennapjaink, miként hangolódott el-át-vissza sorsfonalunk, és persze a mára mindennapossá vált digitális képalkotás korában izgalmas elgondolkodni azon is, mit jelent ma egy fotó, egy elkapott pillanat, mint rögzített időkódja múlandó életünknek.
forrás: Néprajzi Múzeum, fotó: Incze László
"A fénykép az emlékezés egyik legnagyobb ajándéka" – vallotta Henri Cartier-Bresson francia fotográfus, és valóban: ezek a felvételek egy letűnt világot hívnak vissza az emlékezetbe. Egy letűnt világ színezett fényei most újra ragyognak Budapesten, várva, hogy a Tiedge János által lencsevégre kapott és az örökkévalóságba karcolt tekintetek összekapcsolódjanak az őket kereső tekintetetekkel. A mi kereső, kutató, kémlelő, simogató, szerető tekintetünkkel. Mert van valami mélyen megindító abban, amikor egy fényképre nézve, nemcsak az arcot látjuk, hanem egy korszak teljes lélegzetvételét is érezni kezdjük. Mintha sok-sok szív egyszerre dobbanna - valahonnan a múltból. Egy régmúlt pillanatból. Ahol mintha már éltünk volna, jóllehet, mégsem.
