Az Uffizi Képtár honlapján nemrég felröppent a hír, hogy e több száz éves nemzetközi háttérrel bíró múzeum elkezdte felülbírálni gyűjteménypolitikáját egy leleményes marketing manőverrel, ami az „Uffizi Diffusi” (Szétszórt Uffizi) nevet viseli. Ez a szokatlan márkanév szorosan kötődik az 1970-es években elterjedt delokalizáció elméletéhez, melynek keretén belül az a cél, hogy megszűnjön a muzeális intézmények centralizmusa. Vajon ez a folyamat mennyire lehetne aktuális a poszt-Covid korszakban élő megamúzeumok esetében?
Eike Schmidt, az Uffizi Képtár lelkes és agilis főigazgatója úgy tekint az „Uffizi Diffusi” elképzelésre mintha lehetőséger nyújtana arra, hogy Firenze városa egy előnyös PR marketingfogás révén ki tudjon lépni a tömegturizmusban rejlő 22-es csapdájából. Manapság nem tűnik meglepetésnek ez a döntés, hisz a legfontosabb firenzei múzeumokat (Galleria degli Uffizi, Museo dell’Opera del Duomo, Palazzo Pitti, Museo Archeologico Nazionale di Firenze, Palazzo Strozzi, Palazzo Medici Riccardi) minden évben több ezer külföldi és hazai turista látogatja meg. Ez ugyan óriási bevételhez juttatja a várost, de tovább feszíti a helyi közösség és a külföldiek serege közötti húrt (pl. zaj, légszennyezettség, „movida” - a bulinegyedbeli élet).
Eike Schmidt; fotó forrása: news.artnet.com
Így hát a firenzei kultúrpolitika és Eike Schmidt abban látják e kellemetlenségek elleni megoldást, hogy egy olyan múzeumterjeszkedési politikához folyamodnak, melyben a Képtár egyes „nagynevű” (pl. Andrea del Verrocchio „Sacra conversazione”-ja, vagy Raffaelo-tól a „Madonna del Baldacchino” oltárkép) művei az eredeti származási helyeikre kerülnek vissza, vagy a régió önkormányzati múzeumait (pl. Museo della Battaglia di Anghiari, Museo Leonardiano in Vinci) fogják gazdagítani. E döntés azonban kicsit sem okozott felfájást a szakmán belül.
Az Uffizi Képtár gyűjteményeinek történetét tekintve több olyan esetről tudhatunk, amikor a művészet „gyűjtőpontjaként” vagy „védelmezőjeként” komoly szerepeket kapott (II. világháborús bombázások, 1966-os firenzei árvíz), és infrastrukturális szempontból nézve több garanciát tudott nyújtani, mint bármilyen olasz megyei múzeum. Ezért könnyen megállapítható, hogy Eike Schmidt felvetése egy inkluzív múzeumpolitikai szemléletet képvisel, vagyis a policentrikus szereppel bíró nemzeti muzeális örökség elérhetővé fog válni elhanyagolt vagy felújításra szorult kulturális intézményekben, viszont ez megszünteti gyűjteménypolitikájának semlegességét. Ennek egyik példája, hogy eldöntötték a „Madonna Rucellai” visszakerülését a Santa Maria Novella székesegyházba, ugyanakkor egyes reneszánsz művek vissza fognak kerülni a Villa di Careggi-be, ahol Cosimo de Medici 1462-ben létrehozta a neoplatonista akadémiát.
Sajnos csak feltételezések vannak afelől, hogy ezek a tervek milyen formában lesznek kivitelezve. Mark Jones – aki 2001 és 2011 között volt a Victoria and Albert Museum igazgatója és támogatja Eike Schmidt gyűjteménypolitikáját – úgy vélekedik e kérdést illetően, hogy csakis megfelelő állományvédelmi szempontok szerint, s az erre alkalmas építészeti tér tudja visszaadni a műtárgynak azt a szerepet, amellyel eredeti kontextusából való kiragadása előtt rendelkezhetett. Így hát ha az Uffizi Képtárnak sikerülne végigvinnie legújabb gyűjteménypolitikáját, egy új és kiterjedt múzeumi hálózat megteremtését hajtaná végre, avagy szatellit intézmények gombaszerű elszaporodásához vezetne. Bár – hasonlóan a Louvre-Lens esetéhez – nehéz eldönteni, hogy ez a stratégia múzeumgazdasági vagy -menedzsmenti szempontból mennyire éri meg hosszútávon.
A Vénusz születésének terme a firenzei Uffizi galériában; fotó forrása: edition.cnn.com
Eike Schmidt szavaira hivatkozva az Képtár és a firenzei városi múzeumok hálózata már a Covid óta elkezdte egyes műtárgyait szétszórni a környékbeli városok (Careggi, Livorno, Lucca, Serravezza, és Montelupo Fiorentino) kulturális intézményein belül. Ennek köszönve a regionális turizmuspolitika gazdaságosabbá válhat, a helyi történelmi identitás (pl. a Medici-család történetét bemutatni a Villa di Careggi-ben) branddé alakulna át, s a kisebb települések múzeumai több év alatt képesek lennének egy önálló intézményi identitással felruházni önmagukat a megyén és a régión belül. Ezzel szemben az intézményi összeférhetetlenség és a teljes muzeológiai forgatókönyv megismertetése a sajtóval még mindig komoly, megválaszolandó kérdések feltevéséhez vezet. A felsorolt toszkán kistelepüléseken belül a közösségi összetartás sokszor elítéli a centrumnak tekintett Firenze tekintélyelvűnek tartott döntéseit.
Ugyanakkor fennáll a veszély, hogy a szakmabeliséget a helyi politikai körök saját hasznukra fogják felhasználni. Eike Schmidt mandátuma 2024 januárjában le fog járni, s emiatt már elkezdődött – az olasz újságokra hagyatkozva – a hatalmi harc, hogy ki fogja átvenni e nagytekintélyű pozíciót. Ennek függvényében jogosnak tekinthetjük, hogy Eike Schmidt, s egyes olasz kultúrpolitikusok szemében az „Uffizi Diffusi” terve egy előnyös marketingfogás marad, ameddig létre nem jön körülötte egy ütőképes muzeológiai koncepció, amely életképessé és gazdaságossá tudná tenni.
Borítóképen:
Careggi Medici-villa (Michelozzo), 1417–1459;
forrása: https://en.wikipedia.org
