„Egy homokszemben lásd meg a világot, egy vadvirágban a fénylő eget, egy órában az örökkévalóságot, s tartsd a tenyeredben a végtelent!” Weöres Sándor fordításában William Blake talán legismertebb négy sora szívszaggató hagyatéka az 1757-ben született, kortársai által bolondnak címkézett, a felvilágosodás és a kora romantika vitathatatlanul egyik legnagyobb hatású művészének. A költőnek, a festőnek, az univerzumteremtőnek, a látnoknak, a gondolkodónak, a mesélőnek, a titkok tudójának, a művészet Gandalfjának. London, mint zsúfolt metropolisz, megpecsételte a különc alkotó sorsát és gondolkodását: a nyüzsgő közeg éppen úgy lehetett számára ingergazdag inspirációk vibráló világa, mint elidegenítő, magányosságra ítélő mátrix és filozófiai kérdések, tézisek lángoló-fülledt olvasztótégelye. Egy korabeli írás szerint - „... a hozzá nem szokott szemnek mindez varázslatként hat; egyre óvatosabbnak kell lenni, mindenre figyelni” – a nagyváros veszélyes forgataga nem volt mindenkinek való. De minden bizonnyal William Blake lobogó elméje, mélyre szálló és égbe repülő, önnön magát is a műbe, a gondolatokba beleforgató, belegyúró, lázas tudni- ismerni vágyása tökéletes elrugaszkodásra lelt a város fennforgásában. Elrugaszkodásra az anyagi világtól a transzcendens, a láthatótól az érzékelés határa, a valóságostól az imagináció felé. „Minden, amit el lehet hinni: egy kép az igazságról.” Ez volt az ő hite, zsinórmértéke, szabadsága, szárnyalása, mely sosem lehetett elég vad, elég felhőkbe törő, elég elsöprő. Ahogyan ő mondta: „Ameddig a madár a maga szárnyán száll, nem mondhatod "túlságos" magasnak a röptét.”
William Blake: Oberon, Titánia és Puck táncoló tündérekkel, 1786 körül
A Szépművészeti Múzeum e ránk hagyott magasröptét, e megismételhetetlen alá- és égbeszállást hajlította térbe, termekbe, a tőle megszokott eleganciával, nagyvonalúsággal, minden lélegzetvételnek tág helyet szánva, a lenyűgöző életmű minden sarokpontjának szabad, nyílt színpadot teremtve, minden szót, ecsetvonást, színárnyalatot tenyerébe gyűjtve, megértve, meghallgatva, meghálálva egy zseni teremtéstörténetét. Menny és Pokol házassága – William Blake és kortársai címmel az intézmény nem kisebb feladatra, kultúrmissziós küldetésre vállalkozott, mint bemutatni a brit képzőművészet és irodalom kiemelkedő, generációkat inspiráló, mégis éltében magányos és meg nem értett alakját egy felbolydult világ tükrében, inspirált és inspiráló alkotók karéjában.
Az érzelmek és az irracionalitás, a transzcendens és az érzékelés csalfa korlátjai, a spiritualitás és a valóságból való elmenekülés más kortárs brit alkotókat is foglalkoztattak. A romantika az amerikai függetlenségi háborúban elszenvedett megszégyenítő vereségre, az 1790-es években zajló francia és haiti forradalmakra, a Franciaországgal vívott hosszú háborúk nehézségeire, a politikai és társadalmi forrongásokra és nem utolsó sorban a technikai és ipari fejlődés robbanásszerű meglódulására volt érzékeny, szabad, egyéni, bátor, különleges válasz. Blake és kortársainak művészete ezt a korszellemet idézik meg, amikor a fantázia, az álmok, a víziók erősebbnek és emberibbnek bizonyultak minden valós pillanatnál.
William Blake: Enitharmon öröm-éje (korábban Hekaté), 1795 körül
Blake - aki géniuszhoz méltón már tízévesen saját verseket írt, melyeket ő maga illusztrált - prófétának tekintette magát, aki művészetével és költészetével hidat épít a spirituális és a kézzelfogható világ között. Művei sok esetben merítettek radikális politikai nézeteiből, mély vallásos hitéből és személyes küzdelmeiből – utóbbiak szinte megtermékenyítették színpadra termett vízióit, poétikus képeit, festői líráját. Blake képeit nézni olyan a léleknek, mint teliholdkor tó vizén tükörképet látni: egyszerre szédítő mélység és csillagokig dagadó magasság vonzása-taszítása, találkozás a mindenséggel, találkozás ürességgel, találkozás önnön magunkkal. „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: Végtelennek.” William Blake és szavai: szivárványon túli horizont, Willam Blake és grafikái, festményei: kollektív látomásaink misztériuma.
Földöntúli világok groteszk pózba merevített figurái, a képzelet és a fantázia határtalan univerzumának költői szimbólumai, a lét és nemlét illékony limesén egyensúlyozó angyalok és démonok, Shakespeare, Dante és Milton soraira táncoló szellemek – William Blake művészetét megérteni, megérezni, átérezni, elsiratni és magunkba építeni nem sétagalopp. Nem egyszerű látás és megismerés, hanem mély és elkötelezett lélekmunka, spirituális készenlét, tudatos elhatározása önfeladásnak, önátadásnak, önnön magunk túlhaladásának. Blake-kel csak alászállni lehet. „Az Örökkévalóság szerelmes az Idő gyermekeibe” – mondta, és szavai olyan nézőponton túli látásról árulkodnak, mely csak a nagy művészek sajátja. A fókuszváltás varázslata az övé, ahogyan, akár a szú, belefészkeli magát testbe, az anyagba, a magba, azután meg, amint az a bizonyos madár, melynek szárnyai az ég boltozatát súrolják, néz le, messzi mélységbe, aprósorsok aprólétezésére.
William Blake: Az istenkáromló, 1805
Blake sokarcú, sokállomású fantáziavilágának kulcsfontosságú művei adják a tárlat tematikus szekcióit, minden stáció más színnel, más hangulattal, más narratívával, e képzelet különféle dimenzióját járja be, meghökkentő, mennyet és poklot betöltő figurái, történetei, kompozíciói kínálnak nekünk menekülést mindenből, ami reális, ami földi, és mindenből, ami nem ismeri a lélek költészetét. A kiállítás – melynek kurátora Alice Insley, társkurátora Regős Csilla - a londoni Tate múzeum gyűjteményéből válogatva, a költő és festő legjelentősebb műveit tárja a látogatók elé, Blake örökérvényű képeit az őt leginkább inspiráló művészek, köztük Henry Fuseli, Benjamin West és John Hamilton Mortimer alkotásaival együtt láthatjuk, míg az egyes szekciók a romantika korszakának olyan elismert művészeit sorakoztatják fel, mint William Turner, James Barry, Samuel Palmer.
Viharok, özönvizek, szédítő mélységek és magasságok váltakoznak a termekben, mi pedig elveszünk a látomások örvényében, elveszünk William Blake mennybe törekvő, poklot félő világában, és bármerre fordulunk, tekintetek követnek minket, vádlóak, megadóak, féltőek, lázadók, illékonyak, halálba révedők, üdvözülők. Az intenzív élményt fokozzák a kiállításon olvasható versek, melyeket angolul és magyarul is hallhatunk, és melyek megágyaznak a kíváncsi és bátor léleknek egy olyan világban, ahol a belső hangok a révészeink. Ahol az emberben rejlő isteni az iránytű. Ahol a végletek szabják meg a ritmust és jelölik ki a teret. Ahol a tapasztalás egyenlő a képzelettel. És ahol a líra a történetmesélés prózája.
William Blake: Newton, 1795
A Szépművészeti Múzeum 2027. január 11-ig látogatható kiállítása nem csupán ezt a világot mutatja be érzékenyen és megannyi nézőpontban. Nem csupán Blake költészetét illeszti hol meghökkentően, hol szükségszerűen, mintegy fordított illusztrációkként a képzőművészeti alkotások mellé, közé. Nem csupán az őt inspiráló művészek és a romantika nagy alkotói karéjában láttatja a brit alkotó és gondolkodó életművét. De William Blake teremtő zsenijét leemelve a piedesztálról, azt élő szövetbe helyezi, egy korszak teremtő alakítójaként, egy önkereső, távlatokat kutató és belső utazásokra induló nemzedék egyik indukátoraként, és többek között magyar művészeket inspiráló kutatóként (mint élet-halál, sötétség és fény örök kutatójaként, felfedezőjeként, kinyilatkoztatójaként), akit ezáltal Szerb Antal, Szabó Lőrinc, Borsos Lőrinc és Kondor Béla alkotásain keresztül még jobban megérthetünk.
William Blake: Júdás elárulja őt, 1803–1805 körül
„Egy homokszemben lásd meg a világot, egy vadvirágban a fénylő eget, egy órában az örökkévalóságot, s tartsd a tenyeredben a végtelent!” Blake költő volt, festő, univerzumteremtő, látnok, gondolkodó, mesélő, titkok tudója, a művészet Gandalfja. William Blake megszenvedett a világért, melyet nekünk alkotott. Minden egyes vádló tekintetben százszor is elégett, minden kinyilatkoztatásban ezerszer is feltámadt. William Blake elvarázsolta értünk a színeket és a szavakat, hogy menny és pokol azon a bizonyos vékony limesen, szabódva bár és ideig-óráig, de összeérjen. A Szépművészeti Múzeum ismét kincset ad nekünk: a tapasztalás és érzékelés illékony összetalálkájának artisztikus pillanatát. Amit cserébe adhatunk, az a kiállításba lépve, az odaadás. A beavatás akarása. A mindent kívül hagyás. Mert másként nem érdemes bejárni a Menny és Pokol termeit. „Az élet a Lélek Öt Ablakán át Nem látja, csak torzult világát, S hited lesz egy hazug világ, Ha csak szemeddel s nem szemeden át Látod, mit az éj ad s elvesz az éj, Míg fényárban a lélek álma mély.”
Teliholdkor tó vizén tükörképet látni. És tenyerünkbe fogni a végtelent.
