„Nem olyan képek sorozata-e az élet, amelyek változnak, miközben megismétlik önmagukat?” – kérdezte 1985-ben Andy Warhol. Bő kétszáz évvel korábban Johann Sebastian Bach megkomponálta Goldberg-variációit, mellyel egyértelműen megelőzte korát, és egyben lefektette a sorozatalkotás legzseniálisabb és legegyszerűbb szabályát: magát a paradoxont. Azaz hogy konstruál saját maga számára egy kérlelhetetlenül szigorú formális premisszát, ám éppen ez teszi lehetővé számára a legmagasztosabb, legkreatívabb szabadságot.
A szerialitás korában egy 21. századi szemléletű, a közönségével folytonos kommunikációra, beszélgetésre, véleményütköztetésre törekvő múzeum számára a nézői szokásokra való reagálás csakis gyűjteményi kontextusban valósulhat meg, és azon belül is, a sorozatművészet narratívájának át- és kiértékelésében. Honnan eredeztethető a sorozatban való gondolkodás, miként és hol jelenik meg a sorozatszerűség művészi alkalmazása, a variáció, az ismétlés milyen lehetőségeket és kihívásokat rejt?
A Szépművészeti Múzeum az érdekes témát a Grafikai Gyűjtemény reneszánsz és modern darabjain keresztültartotta érdemesnek kibontani. A Bódi Kinga és Kardos Eszter kurátorok által jegyzett kiállítás fókuszában tehát a 16. század és a 20. század második felének nyugati művészete áll - előbbi az önálló, nem könyvillusztrációnak szánt szériák születése és elterjedése, utóbbi az ipari sokszorosító eljárások, „a művészet mindenkié” elv térnyerése és az egyedi műtárgy státusz szimbólumának lebontása okán.
A sorozatiság elve, azaz hogy az egység részei egymással valamilyen szempont szerint összefüggnek, a 16. századi alkotásokon leginkább a tematika összekapcsolódásában érhető tetten, gondoljunk csak a négy évszakra vagy a passióra. A 20. század második felére már a szerialitás halmazába tartozik minden narratív, tematikai, vizuális, kronológiai ciklus, a szín- vagy formavariációk, különféle kombinációk, ismétlődések, egymásutániságok. A válogatás e két korszak sorozatainak ürügyén azok létrejöttének eredőit, alkotóik módszereit vizsgálja – izgalmas kulcsszavak mentén.
Bridget Riley (1931): Színes szürkék I.
1972, Színes szitanyomat, papír
710 × 700 mm
Vétel, 1985
A 16. századi bibliai narratív sorozatok, allegorikus ciklusok, világi tematikájú szériák, színvariációk mellett meghökkentő kontrasztot adnak a 20. századi, matematikai törvények alkalmazásával létrejött variációk, konceptuális gyökereken alapuló sorozatok, gesztusalapú fametszet-szériák, valamint a humánum, az emberi jelenlét, a testlenyomatok egymásutáni ábrázolásából születő alkotások. Ugyanakkor, a kontraszt mellett és attól függetlenül, azzal együtt, megkapó, ahogyan mégiscsak léteznek analógiák, felcsillannak azonosnak ható eredők, valamiféle kollektív tudatalattiból táplálkozó, abban gyökerező gondolatiság. Láthatunk teljes szériákat és sorozatrészleteket, ami azért különösen fontos, merthogy a részek egyes esetekben az egésztől függetlenül is teljes értékű műalkotásként élnek, hatnak, működnek.
Egy olyan korszakban, amikor a streaming szolgáltatók csak úgy ontják a szériákat, amikor nagyívű sagak tartják lázban az olvasóközönséget, amikor a sztori, a történet mindennél előbbre való, akkor kifejezetten serkentő és impulzív élmény a szerialitást művészettörténeti szempontból vizsgálni.
Ismeretlen velencei fametsző: Kártyalapok (Tarocchi), 1500 körül
Fametszet, papír (két lap stencillel színezve)
A 16. századi grafikai alkotások kapcsán olyan sorvezetők kalauzolnak minket, mint rész-egész, sorrendiség, körforgás, mintakövetés, variációk. A rész-egész reláció különbözőségeihez 1500 körül készült, szétvágás előtti velencei kártyaívek vannak szembe állítva egy Tiziano invenciója alapján készült, a fáraó seregének Vörös-tengerben való elmerülését ábrázoló, óriási fametszettel. A sorrendiség kapcsán láthatjuk a felcserélhető egymásutániságot, például az apostolábrázolásoknál, és a kötött követési rendet a teremtés-sorozatoknál.
Jan Harmensz. Muller (1571–1628)
Hendrik Goltzius (1558–1617) után
A Világ teremtése-sorozatból, 1589
Isten lelke a vizek felett (címlap)
Első nap: Isten lelke elválasztja a fényt a sötétségtől
Második nap: Az égbolt teremtése és a vizek elválasztása
Harmadik nap: A szárazföld és a tenger teremtése
Negyedik nap: A nap és a hold teremtése
Ötödik nap: A halak, madarak, vadak teremtése
Hatodik nap: Az ember teremtése
Rézmetszet, papír
A körforgás okán a ciklusok vége visszavezet az elejére, ilyenek a napszakok, évszakok allegóriái. A válogatásban helyet kapnak a műfaj korszakalkotó egyéniségei, így Albrecht Dürer, akinek művészete, ha tetszik, mintakövetéssel élt tovább Marcantonio Raimondi egyes másolataiban. A variációkra pedig szellemes példa Martin Schongauerműve, a női alak ábrázolásának egyfajta repertoárja: okos és balga szüzein tízféle póz, ruha, frizura, arckifejezés láttatja a női nem szépségét.
A 20. században a sorozatművészet a színek, formák, textúrák megváltoztatásával létrehozott szériákban ölt testet, gondoljunk csak Munch híres A csók című fametszetsorozatára. A szerialitás iskolapéldája Monet Szénakazal és A roueni katedrális című festménysorozata. Monet 1892 és 1894 között harminc különböző ábrázolást készített a roueni katedrálisról, eltérő napszakokban, évszakokban, és ezeket összefüggő egységként kezelte, mintegy az idő múlását emelve a főszerepbe. A 20. századra már a fázisok egymásutánisága fontosabb lett, mint maga a kiinduló forma vagy a végső mű.
A szeriális művészet virágkora az 1950-1960-as évekre tehető, mikor valamennyi művészeti ágban elterjednek a sorozatok: a táncban, az irodalomban, a zenében, az építészetben, a képzőművészetben, legmarkánsabban azonban a grafikában. A második világháborút követően a szeriális képzőművészet legikonikusabb alkotása Andy Warhol Campbell leveskonzerveket ábrázoló, 32 részből álló festménysorozata, melyek darabjait úgy helyezte egymás mellé a művész, ahogyan a konzerveket pakolják a szupermarketekben – ezzel mind tartalmilag, mind vizuálisan olyan elemeket emelt be a sorozatművészetbe, melyekre korábban nem volt példa. Egyezések és eltérések, mechanikus ismétlés iránti vágy, túlkínálat, előítéletek, elitizmus – Warhol sorozatában, és általában a magukon túlmutató szériákban mindez és ezeknek kritikája valahol ott bújik a mélyben, és kérdés nélkül követel magának helyet a művészetben.
A 20. században az ismétlés filozófiává nemesül, nem csupán az egyes irányzatokban, az op-artban, pop-artban, concept artban oly népszerű a sorozatalkotás, hanem kortárs írók, teoretikusok, filozófusok tartják érdemesnek a témát, az idő, az ismétlés, a változás fogalmát, hogy elmerüljenek benne. Umberto Eco jut eszünkbe, azután rögtön Kierkegaard – utóbbi arról értekezik, hogy igazából valódi ismétlés nem létezik, mert ha valamit megismétlünk, szükségképpen valamit bizonyosan változtatunk benne, már csak az időbeli eltérés okán is.
Imi Knoebel (1940) : Arckép (Dorothee)
1992, Harmadik lap a 9 lapos Arckép (Portrait) című sorozatból
Szitanyomat, papír
2000 × 1400 mm
Vétel, 2023
A szeriális alkotás egyszersmind analizálás, gondos tervezés, tudatos megoldások felülvizsgálata újra-és újra, egyfajta okos és intelligens, változóelmélettel dolgozó művészeti folyamat. Victor Vasarely matematikai törvények alkalmazásával alakított ki variációs rendszereket, de ennél tovább ment: térérzetek, vizuális illúziók mestere volt. Az ő nyomdokain halad Bridget Riley és Vera Molnár is. A színek és geometrikus formák végtelenszámú variációja Max Bill és Kaspar Thomas Lenk munkáin is visszaköszön.
Max Bill (1908–1994): 8(2 4/4)=8
1974, 8 lapból + címlapból álló sorozat mappában
Színes szitanyomat, papír
700 × 700 mm (egyenként)
Ajándék, 2015
Van, aki eleve vizuális művésznek nevezi magát, utalva ezzel gondolkodásmódjának konceptuális jellegére, így Maurer Dóra, aki a nyomatokat alapvetően nem képekként értelmezi, hanem a velük megtörtént dolgok lenyomataként, ily módon maga a sorozat műfaja itt az alkotófolyamat ívét képezi le.
Ismételni, variálni gesztusokat is lehet, így tesz a baszk Eduardo Chillida, akinek munkái új rész-egész realitást építenek, mely valóságban a hiány ugyanolyan fajsúlyos szerepet tölt be, mint a meglévő. Érdekes színfoltja a szeriális gondolkodásnak a mozgásfázisokra, a testlenyomat-variációkra építő alkotási módszer, mely valóban módszer, önreflexív, filozofikus, proaktív. Ide sorolható Drozdik Orshi művészete, akinek rajz- és ofszet sorozatai, ha tetszik, arc poeticájának örökké változó variációi.
A Szépművészeti Múzeum sajátos hangulatú, a Grafikai Gyűjtemény történetét bemutató archív válogatással egyszerre látható kiállítása önmaga is analizál, kritizál, kérdéseket tesz fel, provokál, inkább kedveli a kettőspontot, mint a pontot. De talán kedvence a pontpontpont. Mert az intenzitás mindennek a kulcsa. A sorozatművészetnek is, a kiállításrendezésnek is, a kiállításnézésnek is, a befogadásnak, a bemutatásnak, a létrehozásnak szintén. Az intenzitás, a belevetettség, a lubickolás. Aminek híján nem tehette volna fel Andy Warhol mintegy negyven éve azt a bizonyos kérdést az életről, mint velünk élő legtriviálisabb sorozattermékről, és aminek híján nem éreznénk azt a megfoghatatlan, leírhatatlan ellágyulást a Goldberg hallgatása közben. Sorozatosan. Újra meg újra. Mindig máshogy és mindig ugyanúgy.
