„Mit tehetünk, ha a legjobb fotókat, úgy tűnik, következetesen magyarok hozzák létre?” A provokatív költői kérdés talán az egyik mottója lehetne a Szépművészeti Múzeum „Kertész, Moholy-Nagy, Capa... Magyar fotóművészek Amerikában (1914-1989)” című kiállításának, mely az intézmény történetében immár ötödik alkalommal tiszteleg a műfaj előtt, és amely nem másokat állít reflektorfénybe, mint azon magyar fotográfusokat, akik megváltoztatták, de legalábbis befolyásolták az egyetemes vizuális kultúrát.
Ám ez csupán csak egy sorvezető a sok közül, melyek az intézménytől megszokott okos, intelligens, letisztult válogatást jellemzik. Bizonyos, hogy a büszkeségre okot adó tény mellett bűn lenne elmenni, miszerint hazánk számtalan fotóművészt adott nem csupán Amerikának, de az egész világnak. Azonban talán éppen ez a kollektív ’ez is belőlünk fakad, ez is a miénk’ érzés kívánja meg a mélyebb rétegek felfedését, melyekkel a Szépművészeti Múzeum soha nem fukarkodik.
Az egyik ilyen metszet a fotózás fejlődése, metamorfózisa, bábból pillangóvá válása. A másik az emberléptékűség, ha tetszik, a fókusz folytonos igazítása hozzánk, a szereplőkhöz, a nézőkhöz, legyen szó bármilyen témáról. És végül a harmadik szint: a hagyma belseje. Az alkotás, a művészet kihagyhatatlan, megkerülhetetlen jelenléte, mint állandó alámerülési lehetőség, folyton változó, suttogó költészet a mindennapok emberpercei mögött.
Mindez és ennél sokkal több a válogatás, mely tematizálva a téma egészét, a közönséget asszociációk, összefüggések keresésére biztatva, komplett élményt és megmerítkezést kínál. A narratíva pedig szerencsésen populáris, hiszen ki ne szeretné a fotókat, ki ne értékelné a pillanatfelvételeket, tovább gondolva, ki ne fotózott volna legalább párszor életében, ki ne lőne akárha telefonjával egy-két képet, arról, hogy mit csinál, kivel van, hol van – talán éppen a Szépművészeti Múzeum kiállításán.
A fényképezés közügy. Ugyanakkor intimitása okán a lehető legprivátabb tapasztalást jelentheti, és ebből adódóan kollektív énélmény. A fényképek történeteket mesélnek el. Történeteket rólunk, nekünk, velünk, és ezért szeretjük őket nézni: mert a fényképek megállítják az időt. Csapdába ejtik és elvarázsolják, hogy aztán az a pillanat örökre úgy maradjon. S mert olyan gyorsan leperegnek a pillanataink, szinte szakrális vágyunk, hogy a lényeges vagy lényegtelen momentumokat a végtelenség márványába faragjuk.
Az egyedülállóan átfogó kiállítás harminckét, az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt fotóművész munkásságán keresztül mutatja be a hazai közönségnek a rövid huszadik század modernista, szürrealista, absztrakt törekvéseit, technikai, esztétikai, tartalmi és formai kihívásait. A gazdag és sok aspektusú válogatás a Szépművészeti Múzeum és a Virginiai Múzeum közös produkciója, és a produkció helyén való megnevezés a tekintetben is, hogy nem kis mutatvány bárminemű zökkenők nélkül világhírű és alig ismert alkotókat ugyanazon láncra felfűzni, melynek láncszemei kivételes módon illeszkednek egymáshoz.
Vannak ékkövek, melyek vitathatatlanul felszikráznak, bárhová is helyezik őket, de ritka ízlést és analizálást dicsér az a mód, ahogyan a sorvezetők, tematikák mentén mégiscsak úgy érezzük, hogy itt minden a helyén van, éppen a helyén, éppen a szomszédja mellett, éppen abban a teremben, ha tetszik, éppen a Hősök tere impozáns épületében.
Kertész Andor / André Kertész (1894–1985):
Lexington sugárút a 44. utcánál, New York 1937
később nyomtatva Zselatinos ezüst nagyítás, 24,6 × 19,7 cm
Virginia Museum of Fine Arts
A válogatás nyolc altémában vizsgálja a fotográfia változását. Az altémák olyan fókuszpontokat, sorvezetőket kínálnak a nézők számára, melyek mentén tüstént analizálhatják is a képeket, így eleve tartalmat, súlyt, nézőpontot adva minden pillanatnak. A Fotográfusok Magyarországon, a Berlin és Bauhaus, és a Magyarok Párizsban termek észrevétlenül vezetnek be minket a huszadik század első felének mozgásaiba, a kölcsönhatásokba, a rácsodálkozásokba, hogy szinte képről-képre érezzük mi is a megkérdőjelezhetetlen magyar tehetséget csakúgy, ahogyan az azt megtermékenyítő inspirációkat, törekvéseket.
Haár Ferenc Árnyékok egy esős utcán című fotográfiája akárha egy noir film főcímének ihletadó alaptézise lenne, a vízmosta úttesten a félbevágott alak teljességét az árnyéka adja meg, annak jelenléte húzza alá a vízáztatta, párás pillanat magányosságát – hosszú ideig nézzük, figyeljük, történetet látunk mögé, elő- és utóéletet írunk hozzá magunkban. Moholy-Nagy László Fotogramját figyelni kell, vizsgálni, hunyorítva pászmákká lágyítva a formákat, azután újra fókuszálni, arányokat meglátva, a fekete semmijét valamivé nemesítve – megtisztelő óvakodás ez számunkra.
Moholy-Nagy László/László Moholy-Nagy (1895–1946):
Cím nélkül (Fotogram) 1925 /1929 körül
Zselatinos ezüst nagyítás, 40 × 30 cm
Virginia Museum of Fine Arts
A riportfotográfia témakör aztán leránt minket a valóságba, az addig jól bevált analizálás, vizsgálódás, asszociálás egyetlen pillanat alatt konkrétumok mentén bomlik tiszta figyelemmé: sajtó-, sport- és hadifotók ezredpillanatokat adnak az örökkévalóságnak. Munkácsi Mártonnak a Tanganyika partján hullámokba gázoló fiúalakjai a retinánkba égnek, a bensőnket elönti a melegség, önkéntelenül is nagyot szippantunk a levegőbe, érezzük bőrünkön a napsütést, ezer színben látjuk pompázni a napsütötte fekete-fehér partszakaszt.
Kondor László a Chickenman nevű ágyú című felvételén a háború értelmetlen pusztítása kiabál ránk: egy fülsiketítően csendes pillanatban a kép címadó ágyújának csöve mögött egy fiatal katona ír levelet. Mintha egyetlen percre a halál időt adna neki, és azt mondaná, na most, most mondd el nekik, amit még el kell mondanod. És ő elmondja. Megírja. A Chickenman ágyú csöve mögött. Az ágyú híressé válik, a fiú nevét sosem tudjuk meg.
Munkácsi úgy fogalmazott, „...meglátni azt, ami mellett a közömbös emberek vakon elmennek”. Ezek a fényképek a realitásból teremtenek megismételhetetlen csodát, az átlagosnak tűnőből pedig egyszerit. Valamiképpen az egész kiállítás e transzformáció bűvkörét kínálja számunkra, de talán a riportfotográfia mutatja a legegyértelműbben, egyszersmind a legtörékenyebben a fotóművészet eme elementáris erejét.
Aztán megérkezünk kis Magyarországba, ahogyan New York egy bizonyos negyedét hívták a 20. század első felében, és ez fontos állomás, mert a soha nem alvó város úgy fogadta keblére a magyar fotográfusokat, mint keresztanya a gyermekét, ők pedig eggyé váltak a lüktetéssel, felismerték a rejtőző pillanatokat, és kivételes érzékenységgel örökítettek meg minden témát, aminek okán fényképezőgépüket a szemük elé emelték. Az érzékenység szükségképpen nyitottság is, kitettség, nem csak belevetettség, nem csoda hát, ha itt már a legkülönfélébb műfajok köszönnek ránk.
Művészi fotók, szociofotók, filmbe illő alkotások, festményeket idéző képek, és alkotások, melyek szinte már performanszok, absztrakt csodák, önreflexív kísérletek, vizuális naplók. És Isten által komponált véletlenek, gondolnánk André Kertész esernyői láttán, de akkor itt van a perc, amikor annak a kitartásnak kell adóznunk, amivel a fotográfus kivárja azt a bizonyos pillanatot. A hitnek, amivel ezerszer is belenéz a lencsébe, százszor is kattint, hogy végül legyen tíz elfogadható, és abból egyetlen örökkévaló. A türelem művészete ez.
Berkó Ferenc / Ferenc Berko (1916–2000):
Párizs 1935–1937
Zselatinos ezüst nagyítás, 13,6 cm × 20,48
Virginia Museum of Fine Arts
Chicago a következő állomás és az Új Bauhaus kora, ahol és amikor már egyenrangú művészeti ág a fotográfia: konstruált, át-, meg- és kigondolt alkotásokat látunk, ez már vizuális kommunikáció, ez már valami más, valami többrétegű, és felfelé törő. Max Thorek Lépcsője, vagy akár Kepes György Szolarizációja mintha az emberi létezés értelmét és értelmetlenségét, szintjeit és töréspontjait kutatná. A legtöbb képnek sok olvasata van, a legtöbb mondanivaló többszólamú, egyszerre hallunk, látunk, ízlelünk, tapintunk – persze csak képzeletben. A következő narratíva mi más lehetne, mint Hollywood, sztárokkal, elkapott pillanatokkal, csodás zsenikkel és legendás ikonokkal, Fred Astaire-rel, Marlene Dietrich-hel, Katharine Hepburn-nel, Marilyn Monroe-val. És kicsit mintha ennek a csillámporos, gyönyörű, párásra pislogott világnak lenne egy szelete a kiállítás legutolsó, divatfotózással foglalkozó szegmense, ami finoman, lágyan bocsájt minket utunkra – megérkeztünk hát.
Diénes Andor / André De Dienes (1913–1985):
Marilyn Monroe 1949
Zselatinos ezüst nagyítás, 24,1 × 29,1 cm
Virginia Museum of Fine Arts
A többek között - és valóban a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül - André Kertész, Lőrinczi György, Munkácsi Márton, Kepes György, Moholy-Nagy László, Robert Capa, Kondor László, Plachy Szilvia, Drozdik Orsolya nevével (is) fémjelzett kiállításnak számos megható pillanata van. Az egyik ilyen André Kertész sorozata, melyet felesége, Salamon Erzsébet halála ihletett. A tizenöt darabból álló kompozíció - egy asszony személyes tárgyain keresztül, akárha lepréselt emlékek között lapozgatnánk - az elillanó életnek, az áttetsző elmúlásnak, az élettelen és élő groteszk szerepváltásának légies metaforája. A veszteségről szól, arról, ahogyan a tárgyak túlélnek minket, és ahogyan mi túlélünk a tárgyainkban, a lélek szarkofágjaiban.
A női szerepvállalás, egyszersmind a provokatív, önreflexív analízis elgondolkodtató megnyilvánulása Drozdik Orsolya Szempillantás és sóhajtás című variációsorozata, mellyel, ha éppen egy ütemben lélegzünk, saját metamorfózisként is megélhetjük az alkotó e banális pillanatainak (jogos) öröklétbe álmodását. És akkor álljon még itt a legelső munkák egyike: André Kertész Kálvin tér a Danubius kúttal című 1917-es apró fotója, mely a hatalmas fehér pasztpartuban és a széles fekete keretben szinte megelőlegezi, hogy honnan hová jutott el az a gondolat, ami úgy indult, hogy nosza, örökítsük meg ezt a percet. Egy valaha volt sóhajtásnyi fekete-fehér pont az időben. A nagyság előszobája.
Árnyaktól, elkapott pillanatoktól, épületektől geometrikus és intermediális absztrakcióig vezet az út, a magyar fotográfia formakereső útja, ahogyan a Szépművészeti Múzeum Alex Nyerges és Baki Péter kurátorok által megálmodott kiállításának stációi is a kezdeti zsánerfotóktól, családképektől a civil emberek aktív mindennapjainak történetein keresztül egészen a konstruált, komponált művészeti aktusig vezetnek el, hogy azután mindent visszahulljon önmagába, és maradjon az intimitás, az egyedülvaló, az egyszervolt örök momentuma.
A Szépművészeti Múzeum a fotográfia előtt teszi tiszteletét – nem is akárhogyan. Öröklétnek ajándékozott, nemesített pillanatok versenyeznek a figyelmünkért, és mi készítenénk egy szelfit, egy itt vagyok, ezt látom felvételt, de feszengünk, és elszégyelljük magunkat, most tényleg? Merjük? Ne merjük? Aztán végül megtesszük, hiszen csak dokumentáljuk az élményt. Semmi egyéb. A suttogó költészet az emberpercek mögött, az a falakon van. És ránk vár. És nem ereszt.
Borítókép:
Kertész Andor / André Kertész (1894–1985): Tűzlépcső, New York (részlet)
1949, zselatinos ezüst nagyítás, 34,6 × 25,4 cm
Virginia Museum of Fine Arts
